- 2024. február 17.
Ezen a szombat estén az Akvárium Klub bejárata környékén már este 7 körül gyülekeztek az emberek, ami nem is csoda, hiszen 20:15-re volt meghirdetve a godfater. évadnyitó koncertje, amelyre már hetekkel korábban elkelt az összes jegy. A teltházas klubba pedig időigényes bejutni, ha az ember későn érkezik. (A nagy érdeklődés miatt a csütörtöki főpróba is nyilvános volt végül, de ezen sajnos nem jártunk.) 19:15 körül még könnyen ment a bejutás, és a percre pontos kezdésre teljesen meg is telt a közel 1300 főt befogadni képes Nagyhall.
Tátrai Tibor és Gotthárd Mihály gitárosok, Szebényi Dániel énekes és billentyűs, Kéri Samu basszusgitáros, Borlai Gergő dobos, valamint Hegedűs Bori és Miviana énekesnők a szokásos színekben, csak pirosban és feketében léptek színpadra. Dani ezúttal egy hatalmas kalapot viselt, Borlai pedig az évadzárón is látott antennás piros sapkáját.
Egyből bele is kezdtek a De jó lenne, haver (ha leszállnál a csajomról) című Skorpió-klasszikusba, mellyel rögtön megalapozták az este hangulatát. A hangosítás eszeveszett hangerő mellett is kifejezetten jó volt, akárcsak tavaly ilyenkor.
A csapat tavaly szeptember végén adott utoljára koncertet (nem számítva a két nappal ezelőtti nyilvános főpróbát), de az azóta eltelt időben sem tétlenkedtek: mivel még nem történtek meg a felvételek, nem beszélhetünk lemezbemutatóról, de ezen az estén hét olyan saját dalt is hallhattunk tőlük, melyek az első lemez megjelenése óta születtek, és tudomásom szerint ezek közül csak kettő olyan van, amit már a téli szünet előtt is játszottak. Már rögtön másodikként is egy lassan, blues-osan induló új szerzeményt hallhattunk. Az újak címeit, egy kivétellel, nem szőtte bele Dani a konferálásba, és nem is mesélt róluk – elmondása szerint szándékosan.
Stílusban, tempóban hangulatban természetesen különbözőek az újdonságok: nem meglepően, többükben fellelhetők a blues-os elemek, hallhattunk egy szál zongorával induló lírai dalt is (ezt már nem először), és a funky-s, valamint a rock-os stílusjegyek is felbukkantak egyik-másik szerzeményben. Ahogy már megszoktuk és megszerettük, mindegyik dalban közös pont, hogy nem mentesek a néha libabőrt okozó, máskor erősen odavágó gitárszólóktól, melyeket a két gitáros hol felváltva, hol pedig közösen vezet elő. Ezek mellett szerencsére már két olyan saját dal is szerepel a műsorban, melyekben Szebényi Dani zongoraszólóiban is gyönyörködhetünk: az egyik a már tavaly is játszott Senkiháziak balladája, a másik pedig most debütált, és bár a címét még nem tudtuk meg, az kiderült, hogy egymás között Tibusz-dalnak hívják. Dani kiváló énekhangja is meghatározó valamennyi szerzeményben, melyet tökéletesen egészít ki Bori és Miviana. A szövegekről inkább akkor ejtek szót, ha már hallottam őket lemezen, mert hiába volt jó a hangosítás, a még csak koncerten hallott sorok nem voltak maradéktalanul érthetőek/megjegyezhetőek számomra.
Szóval az új dalok nagyszerűek, de minden jóban van valami rossz: mivel a műsoridő (sajnos) nem duplázódott meg, így a saját művek egyre nagyobb térnyerésével számos korábban már hallott tétel kimaradt a produkcióból. Például nem volt a mindeddig talán kihagyhatatlan 3:20-as blues, így sajnos Kéri Samut sem láthattuk hosszabban szólózni. (Remélem, valamelyik újdonságba még bekerül egy „megőrülős” basszusgitárszóló!) Nekem a Boom-Boom egykori dala, a Leaving Today is hiányzott, valamint a tavaly februári koncertet lezáró Középeurópai Hobo Blues III.-mat is örömmel hallanám újra…
De hát ez nem kívánságműsor, ami nem is baj, hiszen a szubjektív hiányérzettől függetlenül felhőtlenül élveztem a koncert minden pillanatát. A 0. című debütáló lemezről már ismert saját dalok közül hallhattuk a Búcsúkeringőt és a Hold a földön-t is. Utóbbit akárhányszor hallom élőben, mindig olyan élmények érnek, hogy szánnom kell rá legalább egy fél mondatot: ahogy Borlai megüti a dobot a refrén kezdete előtt, az nálam instant libabőr a mai napig. Remélem, az új számokat jobban megismerve azok között is lesz majd hasonlóan nagy kedvencem! A potenciál megvan bennük.
Az elmúlt két évben sikerre vitt feldolgozások közül a már említett nyitódal mellett megszólalt a másik, már jól ismert Skorpió-szerzemény, az Álljatok meg, az egyetlen, lemezre vett külföldi feldolgozásuk, a Whipping Post, és persze a továbbra is megrázó és megható Ne szeress engem. Ennek refrénjét az egész közönség együtt énekelte a lányokkal, és ez szemmel láthatóan Danit is meghatotta – ott és akkor úgy éreztem, hogy ennél szebben még nem hallottam tőlük ezt a szerzeményt, de utólag visszagondolva nagyjából a második koncert óta mindig így érzem. A Mindenem a tévé sem maradt ki, bár picit előrébb került a műsorban, és nem a ráadást vezette fel, amelyen azonban nem változtattak, és a már megszokott klasszikusokkal, a Little Wing-gel, és a Going Down-nal zárult az évadnyitó terápiás ülés.
Mert ez bizony terápia. Ha valaki rosszkedvűen érkezik, az garantáltan jókedvűen távozik, aki pedig eleve jó kedvvel érkezik, az a végére már a fellegekben jár, álljon akár a színpadon, akár a nézőtéren. Sok zenekar játszik jól, számtalan előadó van, akinek szép hangja van és/vagy a hangszere mestere, vannak a világon hasonlóan jó és még jobb zeneszerzők, és még sorolhatnám… De őszintén mondom, nagyon kevés olyan Zenekart láttam élőben, akik akkora örömmel játszanak együtt, mint ez a hét ember, és ez legalább annyit ad hozzá az élményhez, mint a produkció egyébként kiemelten magas színvonala.
Egy ilyen erős évkezdés után úgy érzem, hogy a folytatás is hasonló lesz. A csapat hamarosan rögzíti az új dalokat. A magam részéről nagyon várom, hogy megjelenjen a lemez, utána pedig úgy mehessünk koncertre, hogy a régiek mellett már az új számokat is együtt énekeljük Danival és a lányokkal. Mindenesetre sok boldog közös pillanatot kívánok idénre a zenekar tagjainak és nekünk, a közönségnek is, hiszen így, együtt a legjobb hatással vagyunk egymásra, és ez a fajta lélekgyógyítás igazán ráfér mindnyájunkra a mai világban!
Fotók: Dávid Zsolt
