LP / MC / 8 track – Polydor 1979
Idén 45 éve, 1979. augusztus 3-án jelent meg a Rainbow együttes legkiegyensúlyozottabb, egyben egyik legjobb stúdióalbuma. Ugyanis éppen akkorra, a negyedik stúdiólemezre állt össze a zenekar talán legerősebb felállása. Így a Down To Earth lett az első Rainbow korong a billentyűvirtuóz Don Airey-vel és a producerként is remeklő Roger Gloverrel, egyben az utolsó Rainbow LP a legendás Cozy Powell dobossal. Valamint az első és utolsó stúdióalbum a nagyszerű énekes, Graham Bonnet részvételével. Továbbá vélhetőleg a Down To Earth a hőskorszak egyetlen olyan Rainbow stúdiólemeze is, melyre nem került töltelékdal. Bár ez utóbbi megállapítással kapcsolatban még a zenekar akkori tagjai közt sincs egyetértés.
Az előzmények természetesen ezúttal is többszörösen a Deep Purple-höz kötődnek. Ugyanis, a Stormbringer Tour 1975. áprilisi lezárása után Ritchie Blackmore távozott az együttesből, majd az egykori Deep Purple előzenekar Elf tagjaival alapított új csapatot.
Bár Blackmore már régebb óta elégedetlen volt a Deep Purple működésével, ráadásul Ian GIllan távozása után sem csitultak a kedélyek, csupán csak újfajta feszültségek jelentek meg, hát kifejezetten kapóra jött neki az Elf aranytorkú tagja, Ronnie James Dio. Az az énekes, akinek a frontemberségével el tudott képzelni egy újabb világszinten is működőképes produkciót.
Érdekesség, hogy az Elf-et és Dio-t lényegében a Deep Purple fedezte fel a nagyvilágnak. Már mielőtt elvitték volna őket koncertezni, akkor is javában besegítettek a bandának. Az első albumukat Roger Glover és Ian Paice producelte, majd a második közös munka után Glover meghívta Dio-t, hogy énekeljen Roger szólólemezén is.
Blackmore-t meggyőzte Dio nagyszerű teljesítménye, így a kilépése után megjelentetni kívánt saját szólólemezére szintén Ronnie-t kérte fel egyik közreműködőnek. A szólóalbumból végül zenekari produkció, illetve egy élő, koncertező, működő, önálló új formáció lett.
Sokak meggyőződése, hogy Blackmore a Deep Purple zenéjének soul és funk elemei miatt távozott a saját zenekarából. Ritchie időnként maga is ráerősített ezekre, például mikor egyes Purple dalokat gúnyosan csak „shoeshine music” (azaz cipőpucoló vagy cipőfényesítő) kitétellel illetett… Azonban a helyzet az, hogy nemcsak a Mark III és Mark IV Purple játszott funk-rock stílusú szerzeményeket, de bizony a Rainbow is nyomott funk-rockot, mi több, még a pop és a disco elemek alkalmazásától sem idegenkedtek. A valós ok így sokkal inkább az egók egymásnak feszülésében keresendő. Szinte biztos, hogy ezúttal is a sok dudás egy csárdában jelenség robbantotta szét a sikeres alkotóközösséget.
Ugyan Blackmore az Elf tagsággal kezdett új kalandba, de valójában mindig is csak Dio hangja és előadásmódja érdekelte igazán, így az első lemezt követően hamar szélnek eresztette a többieket. Majd új felállással, profi zenészekkel vágtak bele Ronnie-val a második album elkészítésébe. Azonban a lassanként átjáróházzá változó Rainbow-ban azután sem szűnt meg a jövés-menés.
Ritchie Blackmore magas elvárásai, valamint a gitárfenomén közismerten nehéz természete biztosan hozzájárultak a gyakori tagcserékhez. De a zenekarvezető elmondása szerint az is probléma volt, hogy nem mindenki vette elég komolyan a bandát. Drogoztak, buliztak, aztán pedig másnap már hanyagul végezték a feladatukat.
Másik probléma volt, hogy Blackmore szerint idővel lanyhult a kreatív munka iránti érdeklődés is. Így legnagyobb meglepetésre valamikor 1978 végén, 1979 elején Dio-t is elküldte a Rainbow-ból.
„Ronnie nagyon jó énekes – továbbra is kedvelem –, de kezdett nagyon hanyag lenni. Biztos vagyok benne, hogy ha most itt lenne, vitatkozna a lényegről, de az tény, hogy Ronnie nem járult hozzá ahhoz, amihez kellett volna, és ezt ő is tudja.” – Ritchie Blackmore
A megdöbbentő fejlemény végül jó eredményt hozott. Duplán is. Ugyanis Ronnie James Dio áprilistól már a Black Sabbath-ban énekelt, elhozva a csapat második aranykorát. Blackmore pedig sokadszorra is újraszervezte a Rainbow-t, mely friss formáció szintén megfejelte az együttes addigi sikereit.
1979 tavaszára az előző Rainbow felállásból csak Ritchie Blackmore és Cozy Powell dobvarázsló maradt. Utóbbi ironikus módon épp a csapat popos irányvonala miatt mondott fel később. De előtte még összehozta a vélhetőleg valaha létezett legjobb Rainbow zenekart. Javaslatára új billentyűsnek a Cozy Powell’s Hammer korábbi tagját Don Airey-t hívták. Majd szintén Cozy javasolta Roger Glover felvételét. Aki ezúttal a közmondásosan magas szintű produceri munkája mellett felkért és díjazott szövegíróként is részt vett a következő album anyagának elő- majd elkészítésében. Mi több, mivel a The Pretty Things korábbi basszusgitárosa, Jack Green nem vált be a stúdiómunkálatok során, végül Glover játszotta fel a lemezt és vált menetközben basszusgitárosként is csapattaggá, a Rainbow teljes jogú tagjává.
Dio pótlását illetően Ritchie Blackmore első körben Ian Gillant szerette volna frontembernek, de az énekes visszautasította. Szintén felmerült Peter Goalby, a Trapeze korábbi, a Uriah Heep későbbi pacsirtája. De aztán mégis meghallgatások sorozatán dőlt el, hogy Graham Bonnet kapja a melót. Az egykori The Marbles énekes pedig nem csak, hogy remekül helyt állt a zsenibrigádban, hanem egyenesen brillírozott a Down To Earth felvételein.
Szóval adott volt egy újabb kitűnő énekes, egy minden tekintetben felsőkategóriás zenészgárda, egy ismét igen jó formában lévő zeneszerző és a világ egyik legjobb producere, aki ezúttal a szövegek tekintetében is szabad kezet kapott. Az album Down To Earth címére többféle magyarázat is született már az elmúlt évtizedek interjúi és történeti munkái során. Vélhetőleg akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha a lemez „Le / Vissza a Földre” (értsd: józan, reális) jelentését a Dio misztikus szövegvilágához képest egyszerűbb, emberibb, hétköznapibb, földhözragadtabb üzenetekben keressük. Ugyanis Roger elsősorban szerelmes dalokat alkotott, méghozzá erős slágerpotenciállal rendelkező nagy hozzáértéssel készre gyúrt kis remekműveket (All Night Long, Danger Zone, Lost In Hollywood). Amik Blackmore zeneiségével valami egészen elképesztő ütőképes rockzenei egységé álltak össze, mely viszont a popzenei közönség számára is befogadhatóra és emészthetőre lett csiszolva.
Mindezek közé Glover becsempészett némi kis társadalomkritikát (Eyes Of The World). De messze nem olyan mértékben és vehemenciával ostorozta embertársait, mint a világmegváltó ambíciókat dédelgető kortársai. Sokkal inkább a Mark II (és a későbbi Mark V) Deep Purple megközelítéséhez hasonló módon és arányban, a rá igencsak jellemző visszafogott szolid eleganciával.
Ráadásként Roger és Ritchie a Makin’ Love-val pedig egyenesen megágyaztak a későbbi közös Rainbow és Deep Purple albumokra jellemző zenei világnak. Amivel egy újabb abszolút egyedi és előremutató kompozíciót rögzítettek a lemezhez.
A lehető legjobbat azonban ismét egy váratlan feldolgozás tett az anyagnak. Mert a Russ Ballard klasszikus Since You Been Gone átalakításával, hard rockosításával, a banda fazonjához igazításával sokadjára is megtörtént a bravúr, hogy egy olyan dalból faragtak Rainbow slágert, ami első blikkre nagyon is távol állónak tűnhet a tipikus rocker közízléstől. Azonban a Roger Glover kifőzte sikerrecept minden egyes eleme működött. Hát mind a nagylemez, mind az arról kimásolt kislemezek letarolták a piacot.
A Down To Earth még azzal együtt is minden várakozást felülmúló, világraszóló sikert aratott, hogy a végeredmény nyilván a lehető legmegosztóbb album lett a Rainbow életművében. De Dio távozása és Bonnet nem éppen rocker kinézete okán nem is lehetett mást várni. A Dio fanok nyilván egy jó darabig nyekeregtek még. De részint a következő áprilisban megjelenő Heaven And Hell átütő ereje; részint a Since You Been Gone az óceán mindkét oldalán jól érzékelhető kirobbanó sikere, majd a Top 10-es kislemezzel magabiztos diadalmenetté változó Down To Earth Tour lassacskán a keményvonalas rockerek körében is megfordította az addig uralkodó közhangulatot. A szélesebb tömegek pedig egyenesen zabálták a két kislemez-dalt, hát megvették és megszerették a nagylemezt is. Így mind a Since You Been Gone, mind az All Night Long tartós slágerekké, majd a világ minden szegletében játszott örökzöldekké váltak. Miközben az LP újabb és újabb nyomásai pénzesőt vontak az alkotók, elsősorban a szerzők fölé.
A sikerszériában adta magát, hogy a srácok idővel egy harmadik kislemezt is ki kívántak bocsátani. Méghozzá a Will You Love Me Tomorrow? új verziójával, melyet a koncerteken is játszottak, illetve fel is vettek. De a banda ismételt szétesése miatt a Rainbow stúdiófelvétele kiadatlan maradt és dobozban porosodik.
Szintén a Down To Earth féle felálláshoz tartozik, bár a közkeletű tévedés máig a Turner-korszakhoz köti, a Difficult To Cure című Beethoven átdolgozás elkészítése. Pedig a 9. szimfónia részleteit tartalmazó kompozíciót már 1979-ben kidolgozta, mi több, játszotta is a Rainbow. Más kérdés, hogy mire a tervezett stúdiófelvételre sor került, Cozy Powell és Graham Bonnet már távoztak a Rainbow kötelékéből.
A nagy csapat ugyanis az 1980-as első doningtoni Monsters Of Rock után felbomlott. A csúcsok csúcsán hagyták abba. Az év és talán az egész évtized egyik legfontosabb, hagyományteremtő rockfesztiváljának főbandájaként robbantottak egy hatalmasat, még utoljára. A jeles eseményről koncertalbum, valamint egy tévés használatra szánt félórás koncertfilm is készült. Ha kétszáz évig élek sem fogom megérteni, hogy miért kellett egészen 2016-ig várni a hivatalos kiadásukra. Miként a bootlegekről jól ismert Down To Earth Tour néhány érdekesebb fellépését is csak 2015-ben csomagolták egy három CD-s díszdobozba. Miközben a maguk idejében óriási fizetőképes kereslet volt a Bonnet-féle Rainbow felállás felvételeire… Mindenesetre az ügyes fiúk korábban is hallgatták ezeket, a hivatalos megjelenések után pedig gyorsan mentek a vitrinbe, a többi mellé.
Nagy siker ide vagy oda, a Down To Earth tartalmát illetően mégis időről-időre fellángolt néminemű furcsa vita. Utólag Blackmore például már szemétnek ítélte a No Time To Lose-t. Mások az Eyes Of The World és a Love’s No Friend számokat kifogásolták, hogy azok inkább a régebbi Rainbow (és Deep Purple) stílust idézik, így kilógnak a Down To Earth LP előremutató zeneiségéből. Cozy Powell pedig általában véve, magával a populáris irányba fordulással volt elégedetlen.
Nem kívánt még egy ilyen jellegű albumot feldobolni. Azonban, ha megpróbáljuk egy kicsit távolabbról, objektívebben szemlélni a dolgot, a Down To Earth dalai és azok sorrendje pont jól van úgy, ahogy azt Glover megálmodta.Mindenki megkapja a maga zsánerét, régi és új rajongók, az óceán mindkét partján. Miközben a kompozíciók egymást is szépen ellensúlyozzák, illetve organikusan kiegészítik.
Egyébként a maga szempontjából Powell nagyon is jól mérte fel a helyzetet, mert a Rainbow következő Russ Ballard feldolgozása még nagyobbat ütött. Igazi, vaskos bevételekkel járó kereskedelmi popsikerré vált. Az I Surrender Top 3-as slágerként letarolta a sikerlistákat, miközben százezerszámra fogyott a nyugati világban. Más kérdés, hogy a nyolcvanas években mind Bonnet, mind a Whitesnake, mind a vele feléledő ELP trió egyaránt felszállt a pop vonatra, amihez Cozy is lelkesen asszisztált…
Kevésbé ismert tény, de az I Surrender és úgy alapvetően az egész Difficult To Cure album felvételei is eredetileg még Grahammel kezdődtek el. Mi több, Bonnet nemcsak a vokálok egy részét énekelte fel, hanem szerzőként is belefolyt a munkálatokba. Míg aztán úgy összekülönböztek Blackmore-ral, hogy a távozás mellett döntött. Így viszont a demonstratívan szivárványos borítójú Line Up című szólóalbumára nem csak az ötleteit vitte magával, hanem a már korábban, egyből a Monsters Of Rock után távozott Cozy Powell-t is meghívta a lemezére. A Deep Purple-Rainbow-Whitesnake családfa olyan kiválóságaival együtt, mint Jon Lord, Micky Moody vagy Neil Murray. Miként természetesen maga Russ Ballard is felkérést kapott egy kis gitározásra.
Ha kis hazánkban létezne érdemi rocktanítás, vagy mélységében is hozzáértőkből álló tömeges minőségi zenei újságírás, már cikkek és posztok tömege szólt volna arról, hogy emberek, hallgassátok meg a hármas Bonnet lemezt, mert valami pazar, amit Lorddal, Powell-lel, Ballard-dal művelnek… De persze nincs, mert az úgynevezett rockszakértők maguk sem ismerik a családfa lemezeit. Hát jobb híján Deep Purple vagy Rainbow témában is mindig ugyanaz a kevéske gitt van újrarágva, felkérődzve és időről-időre újrapublikálva, mint úgy általában is, mikor naponként vesz diadalt a felszínes félműveltség.
A Down To Earth utóéletéhez tartozik még, hogy mikor az iszonyatos mennyiségű lóvé mégiscsak összehozta a Mark II Deep Purple civakodó tagságát, az többek között a Rainbow kényszerű feloszlatásával is járt. Viszont a Blackmore-Glover-Airey mag szépen búcsúzott, egyebek mellett egy olyan ritkaságválogatással, melyre a Dio- és Bonnet-korszakok dalait is felszerkesztették. Az 1986 februárjában megjelent Finyl Vinyl ugyanis tartalmazza a Since You Been Gone Monsters Of Rock-on rögzített élő felvételét, valamint a két ultrasikeres kislemez B-oldalas szerzeményeit. Míg a Bad Girl a maga korában csak mérsékelt sikereket aratott, addig az instrumentális Weiss Heim a kezdetektől fogva a rajongók kedvence volt. Ennél szebben nem is búcsúzhattak volna a tőlük. Elképzelni sem lehet jobb lezárást, mint a dupla LP negyedik oldalának végén felcsendülő csodaszép Blackmore-darabbal való csendes elköszönést.
2011-ben, tehát a Down To Earth-höz viszonyítva elég semmilyen időpontban a Universal piacra dobott egy két CD-s Deluxe Edition-t, melyben az 1979-es LP dalai és a két B-oldalas szerzemény mellett egy rakat demo- és próbatermi felvétel szerepel még. Ezúttal is érvényes a kevesebb néha több elve. Ugyanis bár jók és érdekesek a munkafelvételek – ott is a helyük minden valamirevaló rajongó és valódi szakértő vitrinjében-, de ebben a mennyiségben inkább már rontanak az albumélményen, mint az eredeti kétszer négy dalos mennyiségű és felosztású kiadásokon.
Volt a klasszikus vinil korszakban valami egészen csodálatos. Sok más egyéb fontos tényező, például a szükséges műszaki háttér és hozzáértés mellett, az a bizonyos kreatívan ösztönző időkorlát is, mellyel muszáj volt a legjobbakra, esetenként a legjobb részekre szűkíteni a kiadandó anyagot. Valamint a megfelelő szerkesztés is, már amennyiben az adott előadó csak egy minimális életösztönnel is rendelkezett. Mert vagy mindkét oldalt bivalyerős kompozícióval nyitod, hogy még csak véletlen se vegye le tűt a lemezboltban a lemezről az adott zenebarát, valamint egy olyan hatásos felvétellel zárod, hogy a hallgatód még utána is gondoljon rá, akarja újrahallgatni, vagy igen hamar csődbe mész. Ehhez képest a mai rissz-rossz szerkesztésű, a még annál is gyalázatosabb vágású és préselésű, indokolatlanul duplára-triplára hizlalt műanyag szemeteknél fel sem merül ilyesmi.
Nincs is meg az az élmény, mikor egy ilyen kaliberű, vezető zenekar valamelyik lemezének a Yugoton-, nyugati-, esetleg japán-változata az országba érkezik és csendes áhítattal, egyben ámulattal ültünk le a hifi elé, hogy most valami csoda fog történni. Ráadásul nagy többségében nem is kellett csalatkozzunk. Valóban olyan élményt kaptunk, ami akár egy életre is képes a hallgatóját elkísérni. Sajnos az a kor már végleg a múlté, mikor ilyen zenék születtek és ilyen minőségű hanghordozókon terjedtek. De amíg nem nyel el mindent az egyre agresszívebbé váló nagytestvér felügyelte digitális mocsár, még mindig van mit a rockzene aranykorából a magnóinkba, lemezjátszóinkra és egyéb készülékeinkbe helyezni.
A Down To Earth pedig nem tud csalódást okozni. Maximum a szövegek többségének némileg sekélyes, nem kicsit szexközpontú megközelítése miatt. De még ezzel együtt is hálásak lehetünk Glover munkájának, hiszen a szövegvilág akkori változása tömegek számára tette befogadhatóvá a Rainbow muzsikáját. Tehát részben a Down To Earth egyszerűbb, hétköznapibb szövegvilágának is köszönhetjük, hogy még mindig szó szerint tömegével érhetők el a zenekar korabeli lemezei, kislemezei és kazettái. Amikből még egy leharcoltabb darab is simán leszólja a mostanában ránk ömlesztett gagyi-áradatot. Tehát még mindig bárki számára nyitva van az ajtó, mert még mindig potom pénzért hozzá lehet férni az eredeti analóg Rainbow élményhez.
Fotók: kiadói archívum
Rainbow: Down To Earth
LP 1979
Side A:
1. All Night Long
2. Eyes Of The World
3. No Time To Lose
4. Makin’ Love
Side B:
5. Since You Been Gone
6. Love’s No Friend
7. Danger Zone
8. Lost In Hollywood
Graham Bonnet – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Don Airey – billentyűk, vokál
Roger Glover – basszusgitár, vokál
Cozy Powell – dob
