2LP / MC / CD / CD+DVD / CD+DVD+2LP+3×10” – Edel / Ear Music 2024
Ezt is megértük. Ötvenhat évvel és két nappal a bemutatkozó nagylemez után, 2024. július 19-én megérkezett a Deep Purple huszonharmadik stúdióalbuma. Ami páratlan életműhöz ha hozzászámoljuk még a Concerto for Group and Orchestra és a Gemini Suite Live koncertlemezek kompozícióit is, akkor épp a huszonötödik önálló anyaguk publikálásánál tartanak a brit hard rock veteránok.
Band In Time
Ha kicsit távolabbról tekintünk a gazdag lemeztermésre és egyben, egymás mellett szemléljük a Deep Purple albumokat, akkor érdekes dinamikákra és mintázatokra találhatunk. Az együttes már az első, a Roundabout időszakot is magába foglaló nagy korszakában, tehát az 1967 és 1976 közötti hőskorszakban is ontotta magából a zseniális feldolgozásokat, illetve saját szerzeményeket. Az első négy Deep Purple formáció egyaránt letette az asztalra a maga remekműveit. Például a Mark I felállás a harmadik nagylemezzel, a Mark II a Machine Head albummal, a Mark III a Burn-nel, a Mark IV pedig az abszolút művészi csúcspontot jelentő Come Taste The Band vinillel, hogy a többi hasonló jóságot most ne is említsük. Mindezeket a lemezeket pedig sok más egyéb mellett azért sem érdemes egymással szemben kijátszani, mert az eltérő személyi összetételeken túl bizony az idő múlását és a világ változását is maximálisan érdemes figyelembe venni, ha reálisan kívánjuk a hallottakat értékelni. De az együttessel kapcsolatban legfőképpen azt a Jon Lordra jellemző progresszív hozzáállást érdemes mindig szem előtt tartani, hogy a Deep Purple nemcsak, hogy mindig érzékenyen együtt haladt az aktuális rockzenei világgal, de nem ritkán egyenesen az aktuális rockzenei trendek élére is állt.
Majd jött a leállás, a „Nincs már füst, füst a víz felett…” időszak. Sokan temették akkoriban a műfajt, miként látszólag a Deep Purple is bekerült a múlt hőseinek panoptikumába. Aztán persze mégis volt az a pénz, hogy ismét hajlandók legyenek a közös munkára a legnépszerűbb Deep Purple formáció, a Mark II felállás egymással igencsak felemás viszonyba került tagjai. Már maga a bejelentés is szenzációszámba ment. De aztán amire végképp senki sem számított, hogy a visszatérést egy olyan erős, a korábbi remekművekkel egyenértékű nagylemez támogatja meg, mint a már a megjelenése évében is klasszikusként tisztelt Perfect Strangers.
Az erősen eltérő művészi elképzeléseket, eltérő habitusú személyiségeket és még azoknál is eltérőbb szellemiségeket persze ezúttal sem lehetett túl sokáig egymás mellé tuszkolni. A sokféle szellem hamar kiszabadult a palackból, majd eltérő irányokba indulva már csak idő kérdése volt az újabb zenekari szakadás. Hát jöttek az újabb albumok, újabb felállások, igen nagy szórást mutató, eltérő minőségű produktumokkal. De alapvetően azért minden egyes újabb Deep Purple felállás megcsinálta a maga remekművét, legalább egy kimagasló albumot.
Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy mint általában a világon mindenütt és mindig, ezúttal is csak egyszer volt kutyavásár, másodjára már nem működött a felmelegített leves. Így a Perfect Stangers után következő The House Of Blue Light már csak jóval halványabb fénnyel pislákolt zseniális elődjénél. Aztán újabb balhék jöttek és újbóli szétválás következett. Ezúttal Gillan távozott.
Majd a Joe Lynn Turner-rel készült Slaves And Masters minden előzetes várakozásra rácáfolva ütött hatalmasat. Más kérdés, hogy a rajongók által csak „Rainbow Purple” néven emlegetett Mark V felállás jóval inkább a Bent Out Of Shape folytatását rakta össze, minthogy bármiféle korábbi Purple lemezt másolt vagy alkotott volna újra.
Már csak azért is, mert a Mark II Purple 1984-es ismételt összehozása, sok egyéb érintett formáció mellett, akkoriban automatikusan maga alá temette az akkori Rainbow felállást is. Nyilván maradt a művészekben némi frusztráció, illetve dolgozhatott bennük egy most majd megmutatjuk attitűd is. Mindenesetre remekmű készült, mikor egy, a saját rajongói által is temetett rock matuzsálem megrázta magát és valóban megmutatta, milyen az amikor egy művészi közösség csak azért is élni, dolgozni, alkotni akar.
Vélhetőleg az irány és magas minőség folytatódott is volna, hiszen a The Battle Rages On… dalaiban maximálisan megvolna hozzá a kellő potenciál, ha egyszer végre tisztességesen kidolgoznák azokat. Más kérdés, hogy szerzemények annyira a Turner érához tartoznak, hogy szinte ordít Joe hiánya. Az ugye mindenkinek megvan, hogy még maga a The Battle Rages On… címadója is csak egy felmelegítés, mely egy klasszikus Rainbow riffet (Fire Dance) hasznosított újra? De mivel ismét győzedelmeskedett a kiadójuk által erőltetett üzleti szemlélet, hát az utolsó pillanatban visszahozták Gillant, majd vele fejezték be, pontosabban csapták jól össze az albumot. Csakhogy meglegyen a korong a banda 1993-ban esedékes 25 évfordulójára. Pedig Ian nem is volt jelen az indulásnál 1968-ban…
Mindenesetre a felemás lemezt egy újabb botrányos turné követte.
Aztán Blackmore menetközbeni kilépésével kényszerhelyzetbe kerültek. Bár a veszekedésekbe belefáradva jobb híján megegyeztek a feloszlásban, de a lekötött bulikat becsületből még meg akarták csinálni. Hát Joe Satriani ugrott be, megmentve a helyzetet, egyben a zenekart is. Hiszen az öregfiúk a feszültség enyhülésével és a pozitív koncertélményekkel feltöltődve pár hét alatt rájöttek, hogy mégiscsak szeretik ezt csinálni.
Akkor és ott, 1994-ben, vagyis épp az idén 30 éve kezdett el a Deep Purple újra élni. Két év turnézás után pedig a piacra dobták azt az újabb remekművüket, mely bármelyik korábbi klasszikus Purple lemezzel összehasonlítva kiállja a próbát. Ráadásul az 1996-ban napvilágot látott Purpendicular tizenkét tételének mindegyike egy-egy csiszolt gyémánt, míg a hasonlóan magas minőségű Slaves And Masters-re azért csak-csak felkerült egy töltelékdal (Too Much Is Not Enough) a zenekari játszmák miatt.
Lám-lám, ennyit számít, ha az alkotóknak kedve és ideje is van alkotni. Mert a sebtében Gillan-hez igazított The Battle Rages On… két-három felvételt leszámítva ugyanúgy összecsapott, félkész termék lett, mint az öt évvel később már a 30. évfordulóhoz passzított Abandon. Sem a jubileum, sem a zseniális szójáték, de még az annál is zseniálisabb borító sem tudta megmenteni a középszerű, és sokszor kifejezetten kidolgozatlannak tűnő halovány daltermést. Ez is egyfajta példa, amolyan rock and roll állatorvosi ló, hogy nem szabad egy félkész lemezt idejekorán kiengedni.
A Concerto szintén évfordulós felmelegítése, majd Jon Lord távozása után pedig még tovább romlott a helyzet. Bár Don Airey minden tekintetben ideális pótlásnak bizonyult, de a 2003-as Bananas-szal végképp eljutottak a mélypontra. Egy újabb, többségében kidolgozatlan számokból álló CD. A bluesos alapú témák persze ezúttal is ütősek. De Deep Purple szinten érthetetlen és értelmezhetetlen, hogy félkésznek tűnő kompozíciók kerülhettek kereskedelmi forgalomba. Nem is nagyon értette akkoriban az ember, hogyan is gondolhatták akár csak egy másodpercig is komolyan. Főleg egy újabb kulcstag, egyben alapító atya kilépése utáni újabb ingatag helyzetben…
Aztán viszont elérkezett az újabb aranykor. A korszakot jellemző, mindvégig kitűnő élő előadásokból persze várható volt, hogy idővel a Mark VIII Deep Purple felállás is ki fogja forrni magát. De a Rapture Of The Deep minden tekintetben kiemelkedő átfogó művészi minősége még azokat is meglepte, akik már hallottak egyes kiszivárgott szerzeményeket 2005 nyarán, az album hivatalos, októberi megjelenése előtt.
Majd nem volt megállás, jobbnál jobb koncertalbumok készültek, míg a 2013-as Now What?! végre megismételte az elődje magas minőségét. És a Mark VIII Purple jó sínre került, beállt egy stabil működésre, mely betonbiztosan adott kimagasló koncerteket, illetve szállította a minőségi albumokat.
Közben Paice 2016-ban kapott egy mini stroke-ot. Amíg a dobos lábadozott, Ian Gillan gyorsan lebonyolított egy szimfonikus turnét, persze részben a Deep Purple stábbal és zenekari tagokkal. Steve Morse állítólag azért mondott nemet a felkérésre, mert a jobb kezében lévő krónikus ízületi gyulladás miatt ő maga is pihenésre szorult.
A szimfonikusokkal megtámogatott előadásokon a Don Airey Band kapta a rock and roller kísérő-zenekari szerepet. Simon McBride pedig jött látott és győzött. Meggyőző színpadi szerepléséről, melyben meg sem próbálta Morse-t vagy más egyéb elődjét másolni, mindjárt három teljes koncert (a moszkvai, a varsói és a szentpétervári) felvételét is kiadták Contractual Obligation gyűjtőcímen. Így azok is kalapot emelhettek az ifjú gitárfenomén előtt, akik voltak olyan balgák, hogy kihagyták a rendkívüli turnét.
Majd mikor minden helyreállt, a Purple tagok ott folytatták, ahol korábban abbahagyták. A huszadikként érkező Infinie akár az utolsó album is lehetett volna. Részint a korábbi életművet összegző jellege, részint a Roundabout 2017-ben ünnepelt 50. évfordulója okán. De a gépezet dübörgött tovább, így aztán 2020-as Whoosh! albumot is igen sokan gondolták egyfajta végső kinyilatkoztatásnak. Amire rá is erősített a 2019 decemberében véget érő The Long Goodbye Tour beszédes címe. Hiszen addigra elvileg már túl voltunk a búcsúturné utolsó állomásán is, mire a CD-t, illetve vinileket a hifire pakolhattuk. Ráadásul a Whoosh! nemcsak a Hush-ra rímelt, de még az első nagylemez első tétele, az And The Address remake-je is felkerült rá, ezúttal utolsóként.
Ember tervez… Aztán jött a karantén-őrület, ami a kényszerű röghöz kötés alatt rögzített Turning To Crime lemezt eredményezte.
Majd 2022-ben előbb ideiglenesen, majd véglegesen is Simon került Steve helyére. Ismét két év turnézás előzte meg az új gitáros, egyben az új felállás bemutatkozását és ismét nagyon odatette magát a banda.
Egyes külföldi kritikusok egészen odáig mentek, hogy szerintük a 2024-es =1 lemez oly annyira zseniális, hogy egyenesen a 2000-es évek legjobb Deep Purple albumaként aposztrofálták.
Mások pedig továbbra is csak az orrukat túrják, mondván, hogy amin nincs Ian Gillan és Ritchie Blackmore együtt, az szerintük nem Deep Purple. Mit sem törődve azzal, hogy Ian nem volt alapító és eleddig háromszor lépett be az együttesbe és kétszer ki a zenekarból. Miként sokakra az sem hatott kijózanítólag az elmúlt évtizedekben, hogy azért az agyonajnározott Mark II Deep Purple is adott ki gyengébb lemezeket. Azért ha őszintén egymás mellé tesszük a Who Do We Think We Are, a The House Of Blue Light és a The Battle Rages On… hármasát mondjuk a Deep Purple, a Burn és a Purpendicular szintű etalonokkal, tényleg nagyon elvakultnak kell lenni, hogy ne bökje ki a szemeinket az ordító különbség.
Persze akár azon is el lehetne filózni, hogy mi lett volna, ha tanulva az előzményekből, a Mark V Deep Purple tagsága 1992-ben egységesen határozott nemet mond a szirénhangokra. Nyilván egy egészen más úton haladt volna tovább a banda szekere. Akárcsak, ha ’84-ben inkább a Mark III Deep Purple áll össze, David Coverdale-lel a vezető mikrofon mögött. De a valóságban nincs olyan, hogy mi lett volna, ha. Mi több, a vezérbikák úgysem bírták volna soha, sehol sokáig együtt. Mindenképp elérkezett volna a szakadás ideje és a saját szemétdombokon való kukorékolás. Így talán jobb is, hogy Ian Gillan mögött maradtak az olyan, egójukat legyűrni képes, csapatban is konstruktív figurák, mint Roger Glover, Ian Paice vagy Jon Lord.
Everything Equals One
Miután 2022. szeptember 16-án Simon McBride véglegesen is a Deep Purple tagja lett, gyakorlatilag csak kétféle reakció létezett. A mindévig képben lévő és a csapatnak rendületlen szurkoló rajongók részéről a megnyugvás, hogy jó kezekbe került Blackmore stafétája. Illetve némi kis „na, ugye megmondtam” szerű elégedettség is. A másik oldalról meg a teljes értetlenség. Ki ez? Mi ez? Miért kell ezt még mindig erőltetni? Pedig a 2023-as Unleashed In Europe Tour, illetve a Whoosh! Tour 2022-es második szakasza bárkit meggyőzhetett volna élőben, ha az illető kibic hajlandó lett volna felállni a foteljéből a monitorja elől, majd elsétálni, elautózni egy hozzá közel eső városba.
Mindenesetre a Purple fiúknak egy átgondolt, kiérlelt, bivalyerős anyagot sikeredett összerakni a 2023-as és 2024-as stúdiómunkálatok végeredményeként. Persze az 52 perc feletti műsoridő és a 13 track elsőre talán soknak tűnhet, de a gyakorlatban már sok éve beálltak erre a mennyiségre. Csak annyi változott, hogy idén végre már nem bohóckodott az Edel azzal, hogy lekanyarítsanak egy-két dalt, hogy a különféle exkluzív/abb/ kiadások bónuszaként tegyék vissza a maguk eredeti helyére az aktuális Deep Purple stúdióalbumra.
A „minden egyenlő eggyel” mondanivalóval érkező stúdiólemez ismét egy igen jól szerkesztett anyag lett. De ez sokkal inkább zeneileg értendő, mint a szövegeket illetően. Gillan ugyanis továbbra sem ment át Roger Watersbe, Steve Hackettbe vagy Mark Knoplerbe, így a dalok javarészt megmaradtak a kocsmai diskurzus szintjén.
Ott is leginkább a szerelmekkel, szeretőkkel lefolytatott piás civakodás a jellemző, illetve az ilyen-olyan, rendszerint zűrös csajokról szóló anekdotázás szintjén elmesélve. Egy-egy pillanatra megvillan a veterán frontember jól ismert fanyar humorérzéke, néha más témákat is érint, de azért Ian ezúttal sem bújt ki a bőréből, maradt a jól bevált kaptafáknál.
A Lazy Sod szövegét például állítólag egy interjú ihlette, ahol a kérdező azzal szembesítette az énekest, hogy míg ő csak „csak” ötszázvalahány dalt szerzett, illetve szöveget írt, addig mások már tízszer annyin is túl vannak. Kissé belegondolva, egy 65 éves pályafutásra kivetítve tényleg nem sok 500 körüli dal. Ha csak évi egy albummal számolunk, sincs meg az évi 10, tehát havi 1 szerzemény. Ian joggal érezhette hát magát „lusta disznónak”, ami vicces, furcsa élményét nem restellte a közönséggel is megosztani…
Persze azért van egy átfogóbb mondanivaló is, ha nagyon akarjuk. Ian Gillan úgy emlékezett vissza, hogy akkor jött a cím- és koncepcióötlet, mikor valami egyszerű dolgot akart vásárolni, de még félóra múlva is irreleváns kérdésekre kellett válaszolgatnia a túlbonyolított online felületen. Ennyire tévútra ment a modern technika uralta világ. Akkor jutott eszébe, hogy a dolgoknak sokkal egyszerűbbnek kéne lenniük, ami idővel egy, az új lemezt lazán átfogó gondolattá fejlődött. Ami grafikailag is megjelenik az album borítójában, illetve promóciójában, mint egy rendkívül bonyolult egyenlet, aminek az eredménye eggyel egyenlő.
Roger Glover basszusgitárost mindez a Deep Purple történetére emlékeztette. Vagyis, hogy bármilyen változások is történtek az együttesben, jöttek-mentek az emberek, majd idővel az egész egy egyre komplikáltabb sztorivá állt is össze, de a végén mindig ugyanaz a banda maradt, amelyik még ma is működik. Így válik egy bonyolult téma a végére roppant egyszerűvé és egyértelművé. Ian Paice pedig simán csak a gondolatébresztést preferálja, mert annyi baromság van a világban, hogy bármit jó ötletnek tart, ami az agysejteket még működésre készteti.
Amúgy tényleg érdemes a dalszövegek önkényes értelmezéseit óvatosan kezelni. De legalábbis amikben nem vagyunk biztosak, vagy nincs megbízható forrás mögötte, inkább magunkban tartani. Emlékszem micsoda marhaságokat hordtak össze idehaza az előző évezred vége felé az önmaguk hatása alá került, önelégült rockszakértők például a Rainbow Kill The King című dalának állítólagos történelmi eredetéről és okkult hátteréről. Pedig Dio csak egy sakkjátszmát fogalmazott meg a maga művészi módján…
Szóval a csapat tagjai szerint gondolhatunk, amit csak akarunk a dalszövegekről. Elég tág teret kaptunk a gondolkodásra. Szinte bármit beleláthatunk a dalokban hallható gondolatok, illetve a végül mindennek a vége egy lesz üzenet párosításába. Más kérdés, hogy ezek közül melyeknek lesznek a felebarátaink számára is érvényes tartalmai és mik azok, amikkel csak önmagunkat boldogítjuk.
A zene viszont tényleg pazar. Ráadásul az =1 album kifejezetten jól szól. Ami egyre nagyobb dolog, a napjaink botfülű hangmérnökei által elkövetett, agyonkompresszált és túlvezérelt förmedvények tengerében.
De az =1 című stúdiólemezen ráadásul az elejétől a végéig jól eljátszott, jól elénekelt, jól előadott, alaposan átgondolt és kidolgozott kerek szerzemények hallhatók. Nincs egy rossz dal sem, miként felesleges témát, kört, verzét, szólót vagy egyéb gyengítő elemet sem találhatunk a korongokon. A társszerzőként, tamburinon és a vokálokban is közreműködő Bob Ezrin ezúttal is csodálatos, példaértékű munkát végzett producerként.
A sokféle elemből építkező, kifejezetten progresszív szerzemények számos ponton kapcsolódnak a Purple életműhöz. Ami arra enged következtetni, hogy a Gillan-Glover-Paice mag, illetve a velük minden tekintetben egy húron pendülő Airey még mindig nem írták ki magukat. Bőven van még ötlet, ihlet, muníció a tarsolyukban. Mi több, nemcsak, hogy nem égtek ki, de a közösen vagy egymás után megjárt egyéb zenekaraik, például a Rainbow, a Whitesnake, a Black Sabbath vagy a Gary Moore Band zenei örökségét is biztos kézzel kezelő művészekről van szó, akik a maguk választott műfajának avatott ismerői. Olyan elhivatott és a saját pályafutásukért hálás zenészekről beszélünk, akik az egykori hatásaikkal jelenleg is képesek együtt rezegni, a zenei múltjuk nagy-nagy időszakait közösen felidézni.
Mindez mégsem önismétlés, inkább egyfajta istenadta képesség a kreativitás életben tartására. Ugyanis itt bármennyire is öreg emberek zenélnek, az =1 mégsem öregember zene. Mert ezek a dalok születhettek volna a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes vagy a kétezres években is. Ráadásul annyira univerzális, egyben a végletekig lecsupaszított monumentális rock az egész megszólalás, hogy a fal adja a másikat. Igen, látjuk, mi megy a nagyvilágban. Mi magunk is pontosan tudjuk, hogy például egy Hammond lassacskán már ciki, anakronisztikus eszköznek számít a modern zenei életben. De kit érdekel, ha egyszer az kell egy adott szerzemény felvételéhez? Különösen, ha az ikonikus hangszert az eszköz egy olyan ihletett virtuóza szólaltatja meg, mint a csodálatos Don Airey? Mert olyankor akár a feje tetejére is állhat az egész világ, unatkozhat az összes diszkóbarbi, megpukkanhat az összes menőző műmájer, szörnyülködhetnek a sznobok, akkor is pont úgy van jól.
A hard rock és prog rock elemek mellett természetesen az új lemezen is jelen van a líra és a blues is, mint úgy általában a Deep Purple albumain mindig. Feldolgozást ezúttal nem kaptunk, legalábbis nyíltan nem, de magára vessen, akinek nem volt elég az előző album, a Turning To Crime gazdag felhozatala. Viszont vannak kikacsintások, melyek közül nyilván mindenki annyit vesz észre, amennyit a zenei műveltsége enged, amennyit dekódolni tud.
A Bit On The Side egyik pillanatában például az ifjú titán Simon McBride még arra a pimaszságra is vetemedik, hogy lazán beépítse a szólógitár-játékába a Shine On You Crazy Diamond híres hangközeit. Nem nyúlás, nem lopás, még csak nem is floydos a végeredmény. Egy jópofa apróság. Amitől a műfaj művelőinek többsége mégis inkább biztos távolságot tartana. De szerencsére Simonban már nincs meg az az ájult tisztelet, az a patetikus Floyd élmény, hogy még csak véletlen se kerüljön bele a „szent” dallamfoszlány egy másik dalba. Miért is ne? Egyéb hangközöket is agyonnyúztak már a rockgitárosok, nem ritkán direktben átemelve, akár egymástól is a vendégmotívumokat. Amiben a zeneszerző Jimmy Page mellett épp Ritchie Blackmore volt az egyik legeslegnagyobb mester.
A Simont megelőző gitárosokat illetően egy kicsit mindegyikre hasonlít McBride az új albumon hallható játéka, de a gyakorlatban leginkább egyikükre sem. Részint, mert tökéletesen ismeri és készségszinten is birtokolja a modern rock- és metalgitározás minden olyan elemét, melyben Joe Satriani és Steve Morse is jeleskednek. Persze ezen sincs mit csodálkozni egy olyan csodagyerek esetében, amelyik már 12 évesen is a tévében mutogatta, miként tudja előadni Satch Boogie-ját… És Satch még csak az után került a Deep Purple-be…
Szóval Simon mindent tud, ami a gitározásban modern és nyilván a technikákat illetően is naprakész. Összességében mégis inkább a Blackmore időkre emlékeztet a végeredmény. Nem a gitározás, hanem az együttes teljesítménye.
Tehát a szólógitározás ezúttal nem válik el annyira a zenekari
játéktól, mint azt az 1993 és 2022 közötti Deep Purple koncerteken és albumokon tapasztalhattuk. Ráadásul most sokkal keményebbek a riffek, mint amik a Morse- és Bolin-idők szerzeményeire jellemzők. Ezáltal pedig sokkal több lehetőség nyílt a Hammond orgonával való masszív együttdöngölésre is, mint Blackmore óta bármikor.
Persze ezen sincs mit csodálkozni. Bár sokan még mindig új fiúként tekintenek rá, aki egy új formáció tagjaként bontogatja szárnyait, de a valóság mégiscsak az, hogy Simon McBride sok-sok éve együtt játszik a másik szólistával Don Airey-vel. The Don Airey Band, Don Airey & Friends, Ian Gillan with The Don Airey Band and Orchestra. A Snakecharmer-ről már nem is beszélve. Aki az átlagosnál egy kicsit jobban ismeri a Purple családfát, az már az =1 megjelenése előtt is pontosan tudhatta, mire számíthat. Márpedig a Deep Purple titka, ha egyáltalán létezik ilyen, a kezdetektől fogva a Hammond-orgona és a gitár sajátos kölcsönhatásában keresendő. Amit rengetegen próbáltak már lemásolni, de mégsem ment, mert nem ismerték fel a Quatermass hatásban rejlő lényeget.
Nagyon nem szeretem Tommy Bolint ilyen helyzetekben idecitálni, mert méltatlan volna Tommy művészi nagyságához, a néhai gitárfenomént csak úgy, öncélúan, hülye viták miatt előrángatni. Különösen, hogy a magam részéről Bolint évtizedek óta szilárdan a XX. század egyik legnagyobb gitárosának tartom, aki magasan fölötte állt a rockgitárosok többségének egyvalamit tudó szakirányultságánál. De annyiban mégis élő és érvényes a párhuzam, hogy Tommy Bolinhoz hasonlóan Simon McBride is sokféle stílus avatott ismerője, aki nagyon nincs beragadva a kvintelgetős, pentaton-skálázós, dzsidzsizős skatulyákba. Miként a fénysebességgel előadott neoklasszikus oda-vissza skálázgatásnál is jóval műveltebb, érzékenyebb és szélesebb művészi palettával rendelkező művészekről van szó. Mert McBride valóban egy rendkívül széles művészi eszköztárral rendelkező szenzitív muzsikus, aki már egészen fiatalkorában is kiemelkedett a nemzetközi rockszíntér egymással felcserélhető sablon bárdistái közül.
Tartok tőle, hogy a hazai közönség többsége Andrew Strong életművével sincs különösebben tisztában. Bár azért a The Commitments filmet remélhetőleg itthon is sokan látták. Szóval van egy ír pop, rock, funk, soul, rhythm & blues énekes, aki mellett Simon ugyanolyan jól helytállt, mint a belfasti Blind Friday ösztönösen őszinte kőkemény hard rockereként. Esetében egy rendkívül sokoldalú, sokféleképpen iskolázott gitárosról van szó, aki egy cseppet sem esik hanyatt attól, hogy a Deep Purple színpadán pengethet, és ez pont így van jól.
Bármennyire furcsa ezt leírni vagy lesz olvasni, az If I Were You bármelyik nyolcvanas évekbeli Gary Moore LP-n is szerepelhetne. Az I’ll Catch You szólójában pedig szintén tetten érhető az a bizonyos sajátségos Roy Buchanan hatás, illetve Gary Moore hangulat. Ami, ha jobban belegondolunk, annyira mégsem furcsa, hiszen McBride is ír származású, akit hasonló tapasztalatok és érzelmi hatások érhettek, mint a másik két ír zsenit. Ráadásul a heavy rock korszakában nem csak Don Airey volt Moore zenésztársa, hanem Ian Paice is, akivel ráadásul még szerzőtársak is lettek. Mi több, a Mark II Deep Purple 1984-es összeborulását is részben Gary nagyvonalúságának köszönhetjük, aki a dobos érvényes szerződése ellenére sem állított akadályt Paice váratlan távozása elé…
Szóval az =1 címet viselő új album nem csak a Deep Purple, a Rainbow és a Whitesnake szerelmeseinek nyújthat nosztalgikus pillanatokat, hanem a Purple családfa egyéb elágazásaihoz is találhatunk referenciákat. Már csak azért is, mert Simonék valóban elkötelezettek a témában. Egyebek mellett a Contractual Obligation féle Hush bevezetőjében is méltó módon emlékeztek meg a régi harcostársról.
Az =1 lemezen hallható jófajta riffelés, illetve orgona-basszusgitár uniszónók egészen az ősidőkbe, a Quatermass forradalmi hatású lemeze által ihletett hőskorba kalauzolnak minket. Persze továbbra sincs szó ismétlésről vagy önismétlésről. De bizony ezek az erőtől duzzadó, jófajta zsíros, röfögős riffek minden valódi rocker szívét azonnal megdobogtatják. Mert amennyire régisulis a cucc, oly annyira vált mára már általánossá. Így összességében megállapítható, hogy afféle időtlen, friss és erőteljes rock and rollin’ megoldások hallhatók az új Deep Purple korongon, melyeket zsigerileg szeret a rockernép.
A 2024-es album utolsóként felhangzó tétele, a Bleeding Obvious pedig egy igazi prog rock gyöngyszem. Egy tökéletes albumzáró, epikus, prog rock darab, mely bármelyik klasszikus Deep Purple vagy Rainbow lemez dicsőségére válna. Miként bármelyik tetszőleges Iron Maiden korongon is simán szerepelhetne, mint Steve Harris éppen aktuális Beckett-ihlette szerzeménye.
Az Equals One dalok egytől-egyig csodásak. A jól összeszokott szólisták mindvégig brillíroznak. A Paice-Glover ritmusszekció is hozza az évtizedek óta bejáratott ötletességet, minőséget és összhangot. És a végére hagytam a legnagyobb királyt. Mert a jó öreg Ian valami egészen elképesztő formában van ezen az albumon. Igen, persze stúdiómunka. De az maximum annyiban merülhetett ki, hogy a jó öreg Bob addig gyötörte őt, míg minden dal, minden sorából nem sikerült egy-egy kellően ütős verziót felénekelnie.
Sok éve hallgatom már és kellően unom azt a sületlenséget, hogy Ian Gillan (és a többi kortársa) nem tud már énekelni. Hagyjuk már a hülyeséget, kérem! Dehogynem tud. Épp olyankor derül ki igazán, hogy mennyire, mikor az évek múlásával már mélyül a hang. Mikor az életkor előrehaladtával csökken a tüdő légbefogadó képessége, hogy mégis miként is képes az énekes a levegőjét beosztani. Ami pedig megvan, azt helyesen áramoltatni, zengetni és minden egyéb olyan módon használni, ami az énekdallam és az előadás hasznát szolgálja.
Persze az egész zenekar tisztában van a maga korlátaival, így eleve olyan dalokat és dallamokat írtak, amik Ian számára jelenleg is komolyabb megterhelés nélkül kiénekelhetők. Ahová pedig további szólamokra, egyéb magasakra volt szükség, hát jött Camille Harrison és Patricia Shirley-Okujene, hogy besegítsen a vokálokkal. Ezrin ezügyben is nagyon jó munkát végzett. Ízléses, arányos és egy cseppet sem tolakodó az aranytorkú hölgyek jelenléte. Így is lehet. Sőt, csak így szabadna lemezt csinálni.
Amit itt hallhatunk, az nemhogy rossz éneklés, hanem valami elképesztően jó. Egy idősödő művész, aki minden tekintetben elment a falig, hogy a lehető legjobban kiszolgálja ezeket a csodálatos szerzeményeket, egészen a képességei és a teljesítőképessége végső határait feszegetve.
Persze, hogy nincs már Child In Time. De szó sem volt ilyesmiről. Az a hangmagasság és az az ifjonti hév már eleve rég a múlté. A Deep Purple pedig nem a múltban él, hanem aktuális dalokat kínál, melyekkel a legkevésbé sem próbálják a közízlést vagy a múltban ragadt rajongóikat kiszolgálni. Szuverén művészek, saját és szilárd elképzelésekkel a zenéjükről. Szóval ideje volna már a hallgatóknak is felnőni a kedvenceikhez és értékelni azt az elképesztő teljesítményt, ami egy-egy ilyen remekbeszabott albumon hallható. Lehetőleg még életükben elismerve a művészeket, nem pedig utólag rácsodálkozni, hogy ez tényleg jó…
Valami egész elképesztő az a szenvedély, amivel Gillan szép sorban előadja az olyan új Purple szerzeményeket, mint mondjuk a Now You’re Talkin’. Őszintén kíváncsi lennék, hogy a most magaslóról „szakértő” hőbörgők vajon mit és hogyan fognak tudni majd kimondani, legalább levegővel bírni a mondataik végég, közel a 80-hoz. Ha egyáltalán megérik azt a kort.
Összességében nyugodtan kijelenthető, hogy az =1 egy nagyon jó lemez. Meglepően és megdöbbentően jó. Vélhetően senki, még Purple rajongói kemény magja sem számított ennyire erős visszatérésre. Mert az =1 egy töltelékdal nélküli, kitűnő hangzású, jó hangulatú, referenciaértékű album. Erősen szurkolok a Mark IX Deep Purple felállás minden egyes tagjának, hogy maradjanak minél tovább jó egészségben, valamint, hogy legyen hitük, ihletük és motivációjuk további új dalok megalkotására. Mert az =1 valami elképesztően ütős lett. Viva la Mark IX Purple!
Deep Purple: =1
2LP / CD / MC 2024
Side A:
1. Show Me
2. A Bit On The Side
3. Sharp Shooter
4. Portable Door
Side B:
5. Old-Fangled Thing
6. If I Were You
7. Pictures Of You
8. I’m Saying Nothin’
Side C:
9. Lazy Sod
10. Now You’re Talkin’
11. No Money To Burn
Side D:
12. I’ll Catch You
13. Bleeding Obvious
Ian Paice – dob
Roger Glover – basszusgitár, shaker
Ian Gillan – ének, vokál
Don Airey – billentyűk
Simon McBride – gitár Bob Ezrin – vokál, tambura
Patricia Shirley-Okujene – vokál
Camille Harrison – vokál
The Nashville Music Scoring Orchestra
