Szerzői kiadás, 2021
Ismét egy régebbi adósságot törlesztünk. Hiszen bár pont Joe könyvének megjelenésének évében indult újra a Rockinform, de annyira el voltunk havazva a sokféle kapcsolatos tennivalóval, miközben a covid- és karantén-őrület csak tovább tetézte a logisztikai nehézségeket. Ráadásul az is hamar kiderült, hogy nem mindenki fog újra írni a Rockinformnak a régebbi kollégák közül, hát sok minden elkallódott az év végi kiadvány dömpingben. De a mostani megkésett ismertető nem csak ezen okokból lett rendhagyó. Hanem azért is, mert Jozé abszolút és vállaltan szubjektív visszaemlékezése egyben arra is megpróbál választ adni, hogy miért maradt el sokhelyütt másutt is a Rudán könyv recenziója, illetve részletes szemlézése.
A Szentesi Zöldi László és Rudán József által jegyzett Rudán Joe könyv egy profi kivitelű, nagyalakú, keménytáblás, szép kötet. Már kézbe venni is öröm, de szerencsére akkor sem megy el az ember kedve a lapozgatástól, mikor a tartalmával ismerkedik. Jól választott fonttípusok, megfelelő margók, olvasható betűméret, emészthető hosszúságú fejezetek, kiváló tördelés jellemzik a kiadványt. Miközben a könyvvégi gazdag fotómelléklet esetében is tetten érhető az igényesség. Akiről és amiről lehetett, színes fényképek és újságkivágások szerepelnek, kitűnő papírra nyomva, kitűnő képminőségben. Ráadásul a beazonosítható fotósok, szerzők javarészét is köszönettel nevesítették egy hosszas felsorolásban. Mindez együttesen már önmagában is felüdülésként hat a tipográfiai hibáktól (is) hemzsegő, nem ritkán lopott képanyaggal ékeskedő, rissz-rossz hazai kötetek, rocktörténeti és önéletrajzi könyvek dömpingjében.
De a lényeg persze ezúttal is a tartalom. Mert a módszerváltás utáni könyvkiadás sok évtizedes tapasztalata is erősíti, hogy mennyire igaz az ősök „tartalomhoz a forma” formulája.
Ennek megfelelően a Rudán Joe könyvben a külcsín mellett a belbecs is kellően értékes. Egy-egy rész akár többszöri újraolvasásra is késztetheti az adott téma után érdeklődő rockrajongót, illetve bárki mást is, akit érdekelnek az emberi dolgok, hiszen hősünk sokrétű története több, mint tanulságos.
Bevallom, mikor először értesültem a projektről, kicsit fáztam, hogy vajon mennyire nyomja majd rá a bélyegét a végeredményre Szentesi Zöldi Laci stílusa, illetve kissé konfrontatív, bevállalós attitűdje. Szerencsére alaptalanok voltak a félelmeim. Ugyanis a könyvet olvasva nemcsak, hogy azonnal visszaköszönnek a Joe által gyakran használt szavak, szófordulatok, de a jelenkor Rudánjára jellemző, példaértékűen nyugodt, mértéktartó, megfontolt őszinte fogalmazás is végig karakterhű. Olvasás közben szinte halljuk a főhős hangsúlyait. Szerencsére egyik fejezet sem lép túl olyan határokon, mellyel már annyira túlzásba vitték volna az igazságosztást, vagy a vétkesek ledorongolását, amik ma már nagyon távol esnének a józan Joki békeszerető habitusától és a konfliktusokon túllépni képes, érett személyiségétől.
Miközben Laci profizmusa, szerkesztői munkája, illetve stílusérzéke is tetten érhető. Elég sokat olvastam már a cikkeit, hogy kitűnjön, rendszerint milyen magabiztosan vezeti végig a fő témát, hogy aztán úgy jusson el a ténylegesen leírt végkövetkeztetésig, hogy addigra már az értékrendjét szintén valló olvasói többsége is ugyanarra az álláspontra juthat egyetértően bólogatva. Miközben az ellenérdekelt felek pedig fulladozhatnak a bosszankodástól, mert tényekkel és kellően megalapozott érveléssel azért elég nehéz vitatkozni…
Joe könyve ennek megfelelően felfogható egyfajta bekötött cikkgyűjteménynek is. Ahol egy-egy fejezet nagyjából egy-egy témát jár körül. De úgy, hogy a szelíd történetmesélés közben azért van egy fő narratíva is, így a sztorizgatás azért szinte minden fejezet végére eljut egyfajta konklúzióig. Akár kimondva, akár kimondatlanul. És persze mértékkel, szépen becsomagolva. Mert még a nehezebb időszakok, hullámvölgyek, illetve a show businessben tapasztalható szélhámosságok említése esetében sem tapasztalható sehol nyers indulat, vagy az a fajta életunt, lemondó, depresszív tehetetlenség, ami sok-sok pályatárs visszaemlékezését jellemzi. Sokkal inkább a leszűrt tapasztalatokkal való továbbélés, adott esetben odébbállás, újrakezdés, a mindenből fel lehet és fel is kell állni attitűdje a jellemző. Valamint az az életigenlő konstruktivitás, mely képes áthidalni a legnehezebbnek tűnő helyzeteket is.
Szintén fontos leszögezni, hogy szemben napjaink nagy-nagy leleplező, mindentudó és jólmegmondó irományaival, Rudán Joe könyve senkit sem rágalmaz. Amik benne foglaltatnak, még ha néha néhol kellemetlen élmények is, kellően megalapozott, jól dokumentált, könnyen bizonyítható tények. Adott esetben szerződésekkel, e-mailekkel, SMS-ekkel, fotókkal, mozgókép- és hangfelvételekkel, illetve az akkori szervezők, roadok, technikusok, zenekari tagok, mint fül- és szemtanúk által is bármikor bizonyítható szilárd tények. Ezért aztán ez az írás jóval inkább alkalmas a jövő, amolyan tabula rasa jelleggel készülő, valódi rocktörténeti munkáinak forrásanyagául, mint a spekulációktól, csúsztatásoktól és nem ritkán nettó hazugságtól hemzsegő egyéb betűhalmazok.
Szentesi Zöldi Laci azért is volt nagyon jó választás, mert nem része az egyre belterjesebbé váló hazai rockzenei mutyinak. Így aztán nem is kellett tekintettel lennie a sokféle érdekközösség és érdekbarátság ilyen-olyan elvárásaira, kívül maradhatott a megélhetési rockerek, szolgák és bértollnokok világán. Magyarán, mivel a könyv nem tartozik egyik hazai zenei konglomeráció vagy rocktörténeti gittegylet berkeibe sem, így nyugodtan megjelenhettek azok a tények, illetve a szakma által eddig is jól ismert történetek, melyek közönség elé tárását viszont igen sokan próbálták, próbálják akadályozni.
Mert ugye Joe régebbi zenekarainak tagjai többségében ma is aktív szereplői annak a hazai rockszíntérnek, akik nevével produkciók, rendezvények, hanghordozók és egyéb zenei kiadványok, merch termékek százait próbálják értékesíteni. Tehát nem kell olyan dolgokat firtatni, ami az illetékes urak (a gépelésbe feledkezve már majdnem elvtársakat írtam) szerint árthat az üzletnek. Mert igen sokan vannak, akik bár évtizedek óta a rockzenéből élnek, de miközben nem rockerként, hanem könnyűzenei menedzserként gondolkodnak, még mindig nem tanulták meg, hogy a pop világában a negatív reklám is reklám. Mindegy, hogy mit, csak beszéljenek róla…
Napjaink erdőspéterei viszont szintúgy az elhallgatásban hisznek, mint dicstelen elődeik. A másik brancs produkciójáról való tudomást sem vételt, az agyonhallgatást pedig olyan jófajta bolsevik módszerekkel egészítik ki, mint mikor V. I. Lenin mellől egyre csak fogytak a fényképen az elvtársak. Az őszinte kőkemény rockzene és a múltat végképp eltörölni jegyében. A négyszögletű kerekerdőben. Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán továbbra is jó gázsikért mutogatná a fogait. Dacára, hogy azok többségében már SZTK alapon szerzett műanyag vackok. Igazán se enni, se beszélni nem lehet velük jól, vérengzésre meg aztán végképp alkalmatlanok…
Rudán Joe nem vádol, nem mocskol, nem gyaláz, nem aláz. A múlt sérelmeiért sem akar törleszteni. Inkább bölcs derűvel tekint vissza, a múlt árnyait már réges-rég elengedve. Miközben a könyve, egyben élete nehezebb fejezeteit szép sorban lezárva, magabiztosan lépked túl a rossz dolgokon, néz előre. Egészséges hozzáállással. Energiáit a terveire, tekintetét a jövőre fókuszálva.
Én ez vagyok
Rudán József története igen sok tekintetben példaértékű. Mint oly sokunkat, őt is még gyerekkorában csapta meg a rock and roll füstje. Egy olyan korszakban, az átkosban szeretett bele egy életre a stílusba, amikor semmi sem volt egyszerű egy magyar kamasznak. Különösen vidéken nem. Akkoriban sok helyen alig-alig vagy egyenesen sehogy sem lehetett hozzájutni jó minőségű nyugati hanghordozókhoz, hangszerekhez, hangrendszerekhez. Hát egy jó darabig csak az álmodozás maradt, meg a házi buherálás és mindenféle kreatív megoldások, hogy valahogy mégis csak lehessen élni és működni. Teszem azt rockerként is, a vasfüggöny mögé szorított hiánygazdaságban.
Joe azonban nem adta fel. Oly annyira nem, hogy mindent megtett, amit csak lehetett, hogy a zenéhez jusson. Majd a zenélés, éneklés lehetőségét is megteremtette. Énekkarba járt, iskolarádiózott, lemezeket és szalagokat másolt. Hangszereket, hangrendszereket épített – majd amint lehetett, beszállt azok behozatalába, kereskedelmébe is. Minden lehetőséget megragadott, hogy zenekarban dolgozhasson. Egyszerre általában több együttesben is énekelt. Cuccot épített, hangosított. Zenekari buszt tartott fenn, produkciókat szállított. Hamar beszállt a szervezésbe is.
Közben, ha kellett, másik városba költözött. Ha kellett, albérletbe vonult. Ha kellett, egyéb komoly anyagi áldozatokat is vállalt. Ráadásul nem csak az önmaga boldogulásáért, hanem az aktuális társaiért, a felvállalt produkcióiért is. Ha úgy adódott, hogy bebukott egy projekt, akkor pénzügyileg is felelősséget vállalt az általa szervezett fesztivál, fellépés ügyében. Akkor is kifizette a zenésztársai gázsijait, ha a saját zsebe vagy a családi kassza bánta a korrektségét. Felelős, felnőtt férfiként viselkedett. Egy olyan közegben, amiben csak úgy hemzsegnek a hiénák és a gerinctelen férgek.
Egy olyan művészről van szó, aki nem véletlen került a hazai rockzenei színtér élvonalába, hanem kőkemény munkával dolgozta be magát. Akinek nem pottyant az ölébe a siker, hanem keményen gürcölve dolgozott érte, hogy idővel már az lett volna a furcsa, ha nem sikerül az áttörés.
Aki ráadásul van annyira őszinte önmagával és az olvasóival szemben is, hogy látja és belátja a korlátait. Rudán Joe pontosan tudja, hogy nem a konferálás, vagy a színpadi mozgás a fő erőssége, miként a rockoperákba sem a rendkívüli színészi kvalitásaiért hívják. Mivel pedig ennyire tisztában van a gyengeségeivel és erényeivel, soha egy pillanatra sem vált pojácává. Sem a színpadon, sem a lemezein, sem az életben, sem a média-szerepésein, sem a könyvében.
Mr. Alkohol
Rudán Joe egy rendkívül őszinte, egyenes ember. Aki azt is simán bevállalja, hogy az ő életében is bőven voltak hibák, vétkek, tévedések. Több olyasmit is felsorol az önéletrajzában, amit más inkább minden erejével palástolni igyekezne. Csak a legnagyobb jellemek képesek arra, hogy egy ilyenfajta összegző mű esetén elkerüljék az önkaserolást, a múlt átfestését, a dolgok utólagos megszépítését. Mert sajnos nem érdemes kerülgetni: a legtöbb énekes önéletrajza álságos önfényezés, mely eleve az elmúlt évtizedek eseményeinek öncélú szelekcióján alapul.
Joe azonban nem érzi szükségét, hogy eltörölje a múltat. Sőt, azzal, hogy őszintén vall a piálással, a részeg fellépésekkel és az ittas vezetéssel kapcsolatos tapasztalatairól, rengeteg hasonló cipőben járó embernek, rajongónak, rockernek, fiatalnak adhat remény. Mi több, a maga felépülésével talán még a többi, másfajta függőségektől szenvedő embertársának is kiutat mutathat.
Közhely ugyan, de attól még nagyon is igaz, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős asszony. Ez esetben Tímea, aki nem csak elviselte a piálást és akkor is hitt Joe-ban, amikor a legmélyebben volt, de egyben motiválta is a változásra. Reménnyel, majd szerető családdal ajándékozva meg élete szerelmét. Jó, hogy így alakult. Mert sok más példa van, mint mondjuk nemrég szegény James Kottak esetében értesülhettük a szomorú végkifejletről, hogy milyen könnyen válhat végzetessé az alkohol démonával való kiegyezés, majd öngyilkos behódolás.
Da capo
Joe-t bő harminc éve ismerem. Sőt, van az talán már harmincöt is. Végigkísértem a pályafutását. Amihez a belépő egyértelműen a Led Zeppelin volt. A nyolcvanas években ugyanis nem nagyon szerettem, ha valamilyen rendezvényen Zep-pel próbálkoztak a hazai zenészek. Rendszerint vagy a gitár, vagy az ének, vagy egyik sem stimmelt. Szó szerint bántotta a fülem a sok rossz interpretáció. Aztán jött a Coda és eldobtam az agyam. Mert bizony már a kezdetektől fogva egy világszinten is kiemelkedő produkciót nyomtak a srácok.
Rudánról persze korábban is hallottam már. A Morris híre már saját jogon is felért Pécsről Pestre. De csak másolt kazettás felvételek jöttek, élőben sosem sikerült elcsípnem a bandát. Majd, mikor 1988 nyarán az MTV Ki mit tud? elődöntőjében elkezdtem a tévé előtt drukkolni a Morrisnak, zavar támadt az erőben. Valami nagyon nem stimmelt az énekessel, mikor kitört a börtönéből a rock and roll… Másnap mondtam is a helyi srácoknak, akikkel összegyűltünk rockerkedni a suli focipályáján, hogy nem vagyok biztos benne, hogy a múltkori kazettán Morris volt, mert az egy nagyon más hang… Lett is éktelen röhögés, mire végül nagy nehezen felhomályosítottak, hogy már Szebi van ott, nem Józsi…
https://videa.hu/videok/zene/morris-1988-rockn-roll-ki-mit-tud-ROQyAg0X75mxiR7a
Joe-val először egy Coda buli után találkozunk, mikor valahogy tök véletlen egymás mellé került, majd összekeveredett a két társaság. Én akkor még csak üdítőztem, ő viszont már nem volt szomjas, ennek ellenére hamar megtaláltuk a hangot. A Zeppelin és a Purple életmű boncolgatása hamar megadta az alaphangot, aztán a többi szinte már magától jött. Szóval én nagyjából onnantól datálom az ismeretségünket, amit a következő nyolc-tíz évben számtalan hasonló koncert előtti-utáni zenés beszélgetés követett. Ő rendszeresen kijött a közönség közé, a kinti büfé környékére barátkozni. Én meg ugye már akkor is mindenhol ott voltam, ahol csak lehetett.
Persze nem tudom, ő konkrétan mikortól emlékezhet rám, mert az elején még csak egy rajongó kölyök voltam a sok közül. Mikorra meg már valamelyik egykori formációjával is munkakapcsolatba kerültem, ilyen-olyan posztokon, eléggé elvarázsolt állapotokban létezett. Így hát, mikor agresszívra itta magát, inkább elkerültem és inkább mással beszéltem meg az aznapi, aznap esti részleteket. Mikor viszont még az őrületen innen volt, nagyon kedvesen fogadott és újra és újra bemutatkozott. Mivel utóbbi aktus ismétlődése egy idő után már kifejezetten szórakoztatott, egy darabig számoltam a bemutatkozásait. Negyvenvalahánynál untam bele a strigulázásba, akkor valami átfordult bennem és már nem találtam mulatságosnak a dolgot. Inkább szánakozni kezdtem, hogy ha nem áll le, ebből előbb-utóbb csúnya katasztrófa lesz… Ezúton is adjunk hálát Istennek, hogy végül Joe mégis megúszta!
Egyszerű, tiszta, őszinte szavak
Sokkolt a hír, mikor a klasszikus Pokolgép felállás szétesett. Részint azért, mert akkorra már egyértelműen ők váltak a műfaj hazai zászlóvivőié. Részint pedig, mert az együttes ritka jól bánt a közönségével, olyan empátiáról és emberségről téve tanúbizonyságot, ami a mai, egyre anyagiasabb szemléletű, kapitalista koncertszervezésben egész egyszerűen elképzelhetetlen.
Majd összeállt az új Pokolgép formációi, Kunossal és Joe-val. Mivel az egykori harcostársak sikeresen egy napra szervezték a nagy bulijukat, az 1990-es Metál Karácsony esetén komoly dilemma elé került az otthoni, illetve a középiskolai rocker társaság. Míg mások az Oment választották, a magam részéről természetesen Pokolgépre mentem. Egy másodpercig sem volt kétséges, hogy a tagcserék ellenére is kitartok a banda mellett. Majd ismét eldobtam az agyam. Tudtam persze, hogy Rudán mekkora király, de a régi ’Gép dalok előadása mellett a Győzd le a gonoszt ősbemutatója egyenesen lenyűgözött. Bizony, a friss Pokolgép formáció és a ’Ricés rocklegendák egyaránt lemosták a színről az S.D.I.-t. Pedig jó indulattal álltunk hozzájuk is, ’87 környékén sokat hallgattuk az első kazettájukat. Míg egy szótárazós délután után némileg alábbhagyott a lelkesedés. Az I Wanna Fuck You témája és a középrészen hallható érdekes hanghatások még csak-csak bejöttek a hormonoktól hajtott környékbeli fiatal srácoknak, de a többi már akkor is sok volt…
Szóval óriás flash, felvillanyozó élmény volt az Olimpiai Csarnokban a koncert. Majd Kunos dobbantott az Eddába, ami viszont kétségkívül nagy csalódás volt. De mikor kijött a hatodik nagylemez, már senki sem hiányzott. Sem ő, sem más egykori tag. Az Adj új erőt úgy kerek, ahogy van. Ami a csakazértis megmutatjuk mentalitás mellett az addig is jól működő Pokolgép komponensek és további három alkotótárs bevonásának, együttes munkájának köszönhető.
Egyrészt Cselőtei Laci csodálatos dalszövegeinek. Azóta sem értem, miért nem ír Cselő még sokkal több hasonlót. Előadó lenne hozzá, dögivel. Annyi jó zenét ront le a rossz vaker, hogy bőven ráférne erre a műfajra pár hasonló természetességgel megfogalmazott egészséges mondanivaló. Valamint szintén nagyot dobtak az anyagon Erdész Robi nagyszerű effektjei.
Meg persze Rudán Joe elképesztő énekes teljesítménye. Aminek eredményeként az Adj új erőt nemcsak a konkurens Omen friss produkcióját, hanem az összes korábbi Pokolgép nagylemezt is keresztben lenyelte. Máig az egyik, ha nem egyenesen a legjobb magyar metal album. Akkor is ezt mondtam, most is vállalom.
Épp ezért volt meglepő, egyben felemelő élmény, mikor Kalapács Józsi nemcsak, hogy eljött a pestszentlőrinci Kondor Béla Közösségi Házban tartandó Coda koncertre, de még fel is lépett velük vendégként. Bár aznap este is a Led Zeppelin volt a főmenű, de Bivi Deep Purple dalt énekelt. A közönség pedig tele volt Pokolgép rajongóval, akik jól láthatóan nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Ugyanis két olyan szereplő között láthattak békét és barátságot, akikről elképzelni sem tudták a szekértáborokra szakadt és maguk között is marakodó rajongók, hogy így is lehet kezelni egy kényes helyzetet. Azóta is a magyar rockszíntér egyik legtisztább, legőszintébb és legrégebbi barátságaként tarthatjuk számon a két egykori pokolgépész igen jól működő emberi- és munkakapcsolatát.
Coda
Azokban az időkben több helyen is volt az országban Coda klub. A Havannán minden hónap első szombatján csendült fel a rock and roll, mikor a srácok a Kondorban tartották a Zeppelin szeánszot. Persze Joék mindig készültek egyéb nyalánksággal is, volt Free, Golden Earring és hasonló alapvetések. Biztosan tudom, mert ha anno nem tévedtem az archiválásban, minden alakalommal jelen voltam. Sőt, talán eggyel több Coda bulit abszolváltam, mint maga a csapat…
Történt pedig, talán valamikor 1993 nyarán, hogy már kora délután, az imrei buszvégállomáson is igen csúnyán bepiáltunk. Majd az egész úton vedeltük a gondosan bekészített vodka-narancsokat. Igen, akkoriban már magam is piáztam. Viszont mikor odaértünk a művház elé, azzal kellett szembesüljünk, hogy aznap nincs Coda buli. Aztán, hogy elmaradt vagy csak elnéztük a naptárban a dátumot, már nem tudom. Viszont kellően jó hangulatban voltunk hozzá, hogy egyikünket se zavarjon annyira a zenekar hiánya, hogy ne kezdjünk bele a szépen eltervezett arénázásba…
Hát jobb híján a sétányon, a lakótelepek tövében kezdtünk alkalmi „koncertbe”. Jómagam Jimmy Page-re ittam magam, így nagy magabiztossággal dzsidzsiztem végig szép sorban a kedvenceinket. Miközben vagy hat-hét torokból szakadt ki az üvöltés, jobb-rosszabb eredménnyel próbálkozva, imitálva Plant dallamait. Talán valaki basszust is brummogott, míg a többiek közönségként csápoltak és üvöltöttek. A műsorunkban javarészt a kettes lemez opusai szerepeltek. A Whole Lotta Love, a The Lemon Song, a Heartbreaker / Living Loving Maid (She’s Just a Woman) párosa és a Ramble On egyes pillanatai máig derengenek. A helyiek azonban nem mondtak Thank You-t. Szegény Józsa Béla még sokáig magyarázkodhatott utána, miféle csürhét vonzott a környékre az általa szervezett program…
Ezt az egy groteszk estét leszámítva viszont mindig jó volt a Coda buli. Főleg, hogy mindig dumáltunk a zenészekkel is pár szót. Különösen Rudán Joe volt a fellépések előtt mindig nagyon közlékeny és kedves. A Kondorban ugyanis ugyanazt a büfét látogatták a művészek és a rajongók. Mi magunk is szerettük fenntartani a lebegést, hát rá-rátöltöttünk. Joe pedig úgy tűnt, hogy kifejezetten szeret kijönni a közönség közé, már jóval a buli megkezdése előtt is. Így még vagy a sorban állva, vagy már tele pohárral, üveggel a kézben kerültünk egymás mellé és dumálgattunk jókat.
Akkoriban még nem állt úgy össze, mint a Rudán könyvet olvasva, de különös tény, hogy bár fél generációs eltéréssel, mégis meglepően hasonló utat futottunk be. Bár ő Pécsett én meg a külvárosban, de egyaránt megvolt az énekkar, ráadásul még ugyanaz az idétlen, Sárvárit méltató dalocska is. Jót is röhögtünk rajta. Ki gondolta volna, hogy az elvtársak még évtizedek múlva is velünk maradnak, továbbra is nagy buzgalommal boldogítani bennünket…
Az énekkar után pedig ugyanúgy megvolt az iskolarádió, a kazettamásolgatás. Szintén közös pont a kötelező sorkatonai szolgálat, fogalmazzunk úgy, hogy kreatív elkerülése. Aztán az amatőr zenekarok témájában is volt közös mosolyognivaló. Mindez nyílván persze jóval nagyobb nyomot hagyhatott bennem, mint benne. De igenis életre szólóan motivált, hogy egy ilyen világklasszis énekes még velem, a külvárosi szegénylegénnyel is hajlandó dumálgatni, akárcsak a közönsége többi tagjával.
Az első alkalommal, mikor Kalapács Józsi a Coda vendége volt, közel teltház volt a Kondorban. Bár valami belógás is lehetett a büfé felőli ajtón, mert volt valami szóváltás az ügyben a túloldalt ácsorgó társasággal. Mi viszont épp piáért álltunk sorba, nem utoljára aznap és roppantmód elcsodálkoztunk, hogy a két Józsit együtt látjuk. A társaságunk nagyon megosztott volt Pokolgép és Omen témában. Mi több, jó néhányan továbbra is csak a régi ’Gépre esküdtek és árulásnak érezték a klasszikus felállás felbomlását.
Feró amúgy találóan fogalmazott az Olimpiai Csarnokban, hogy egy jó zenekarból két jó zenekar lett, de még ő sem tudta meghatni az addigi törzsközönséget.
Szóval állunk egy kupacban. Ki még a sorban, ki meg mellette egy-egy söröcskével vagy borocskával és elindult a bátortalan beszélgetés a két rocktorokkal. A Pokolgép akkori és egykori énekesével. A régi ’Gép fanatikusai, és ők voltak többségben, sem az Omenről, sem Rudánról nem voltak hajlandók tudomást venni, mármint a Pokolgépben. Így hát a múltba ragadva kezdtek párbeszédet Kalapács Józsival a Pokolgép robbanásos balesettel súlyosbított PeCsa koncertjéről. Mivel azon a bulin többen is jelen voltak, ráadásul az első sorokban, épphogy nem sérültek meg a pirotechnika nem tervezett, korai berobbanásában. Ezzel a témával aztán jól el is voltak, mintha meg sem történtek volna az addigi kilencvenes évek.
A másik fél pedig, amelyik a Pokolgépnek örök hűséget fogadva addig állandóan az Omen ócsárlásával és a csapatot elhagyó személyek árulózásával volt elfoglalva, jobb híján elcsendesedett. Kalapács jelenlétében egyből nem volt olyan a nagy a pofájuk, mint korábban. Ráadásul azzal a helyzettel sem tudtak mit kezdeni, hogy a két Józsi jól láthatóan jóban van. Ezért aztán valahogy a Deep Purple életműre terelődött a szó, ahol Joe-val sokadjára is kifejeztük, hogy számunkra a Coverdale éra a legkedvesebb. Gyorsan hozzátéve persze, hogy nekem a másik három felállással sincs bajom.
Másnap délután, nagyjából kialudva a buli fáradalmait, úgy keltem ki az ágyból, hogy igazán figyelemreméltó ember ez a Rudán Joe. Plant-hez, Dio-hoz, Coverdale-hez, Kiske-hez, Halford-hoz, Dickinson-hoz mérhető hangja van. Úgy is néz ki, mint egy élvonalbeli nyugati rocksztár. Alaposan ismeri a klasszikus rockegyütteseket. Egyszerre több produckióban is képes helytállni.
Ráadásul emberileg is figyelemreméltó, ahogy a közönségével bánik. Még inkább, hogy milyen jó, már-már baráti viszonyt ápol az elődjével. Íme, az élő példa, így is lehet rockerkedni. Hát választottam magamnak egy új példaképet.
Egyébként döbbenetes rockélet folyt arrafelé akkoriban. Talán az utolsó évek voltak, amikor a zenészek még tömegesen lejártak egymás bulijaira. Időről-időre illusztris társaság gyűlt össze a Kondor nézőterén, illetve az előterében. Egymásnak adták a kilincset a hírességek. Mi meg csak mentünk a jó zenékre, ahogy aztán koncertről-koncertre további kedvenceinkbe botoljunk. Persze valahol nem is volt annyira meglepő a nyüzsgés egy olyan vonzó zenei kínálatra, amiben egyaránt volt Slogan, Leukémia, Akupunktúra, Beatrice, Ozone vagy Coda. 1984 és 1994 között a Kondor volt a hazai hard rock és metalélet egyik fellegvára, majd egyik utolsó védvára, ahol bármilyen futó divat is uralkodott, mindig összegyűlt a rockernép. De a hardcore-punk bulikra is összegyűlt a műértő közönség. Semmivel sem volt kisebb hangulat, mint a Muter Klubban vagy a Fekete Lyukban.
Minderről persze a rátarti rockszakértők és rockszakírók mit sem tudnak. Honnan is tudnának? A Google nem dobja ki. Kérdezni, tanulni derogál. Viszont hiába a nagy arc, az események közelében sem jártak. Egyik nagy utólagos észosztót vagy szakértőt sem láttuk soha a Kondorban, a Táncsicsban, a PIK-ben, a Rózsában, a Désiben, a Patakyban, a József Attilában, a MAHART-ban, az FMH-ban, a Vikingben, a Sunclubban, a Tilos az Á-ban vagy a Lyukban. De persze ma már, így utólag megy a nagy bennfenteskedés, intimpistáskodás, így barátom, úgy barátom, a nagy büdös semmire. Találóan mondta erre a jelenségre Anita, Lóri egykori élettársa, hogy ezeknek „nincs barátja, csak érdekei vannak.”
Persze nem is az a legbosszantóbb, ha olyanok írogatnak a hetvenes-, nyolcvanas-, kilencvenes évek rocktörténéseiről, akik az események közelében sem voltak. Véleménye mindenkinek lehet. Még az is érthető, hogy akinek érdeke fűződik egy-egy produkció mostani eseményeihez, kiadványaihoz, az készséggel asszisztál a múlt meghamisításához, az egykori társak a történetből való kiradírozásához. De, hogy ráadásul olyanok vonják kétségbe egyes hazai rocklegendák hangját- és énektudását, akiknek halvány segédfogalmuk sincs a zeneelméletről, a helyes artikulálásról és magáról a hangképzésről, az közbotrány.
Ezért is olyan nagyon fontos írásmű a Rudán Joe könyv, mert az Alapi kötethez hasonlóan bevállalja a frankót. Nemcsak a valót tartalmazza, hanem az igazat is.
Nem csak a szépre emlékezik, hanem a kevésbé szépre is. Ráadásul messze nem csak mások hibáit sorolja, de kellő önkritikával is rendelkezik, hogy a saját hibáival is szembenézzen. Példaértékű az ilyen hozzáállás, miként a megvalósítás is.
Folytatjuk!
