Bár a Pink Floyd kifejezetten sok anyagot rögzített Michelangelo Antonioni Zabriskie Point filmjéhez, az 1969 novemberében és decemberében készült felvételek javarészt dobozban maradtak. Majd a kiszivárgott dalokat előbb a kalózkiadók cincálták szét vagy próbálták a soundtrack albumot utólag összeállítani. Később pedig az erősen törmelékes hivatalos kiadások kavarták még náluk is jobban össze a dolgokat.
Sorozatunk harmadik részében a film második felének tartalmát összegezzük, illetve próbálunk az egyes jelenetkehez eredeti Pink Floyd kompozíciókat is társítani.
A most következő fejezetek minden eddiginél sűrűbbek lesznek. Aminek nyomós oka, hogy a sivatagi jelenetekhez tartozó zenék elég nehezen értelmezhetők önmagukban. Sokan kérdezték már vagy húsz évvel korábban is, mikor valamelyik Pink Floyd klubdélután felmerült a Zabriskie Point soundtrack, hogy minek ezt a témát ennyire alaposan szétcincálni? A válasz akkor is az volt, hogy leginkább azért, mert ezek kevésbé ismert felvételek, ráadásul mélyen alulértékelt szerzemények. Viszont a filmes háttérrel, annak tudatában, hogy mikor, mihez és miért készítették Wright-ék, talán mindegyik egy kissé könnyebben befogadhatóvá válik.
Nagyítás
Az akkor mainstreamnek számító rendezők közül elsőként Michelangelo Antonioni reagált a háború utáni nemzedék gyökeresen megváltozott ifjúsági kultúrájára. Az 1965-ben forgatott Nagyítás (Blow-Up) című filmjében az akkor még csak feltörekvővel lévő Pink Floyd koncertjeit is magában foglaló, Swinging London jelenséget mutatja be, egy véletlenül lefotózott jelenet, mint lehetséges bűntény utáni nyomozás képsoraival vegyítve. De a Nagyítás nem krimi, az esetről sem kaphatunk egyértelmű információkat, miként megnyugtató lezárást sem.
Antonioni mozijának lényege, hogy miként válik lépésről-lépésre egyre hedonistábbá a háború utáni nemzedék egyre nagyobb jólétben és kényelemben élő rétege, hogy miként formálja át az emberi kapcsolatokat az úgynevezett szabad szerelem, hogyan kúszik be az ifjúsági szórakozás által a fősodorba a pszichedelikus művészet. A film másik fontos eleme, hogy a posztmodern világban egyre inkább elválik egymástól a látszat és a valóság. Nem csak, hogy szinte semminek nem lehet hinni, sőt, lassan mindent meg kell kérdőjelezni, de ami aktuálisan történik, az is csak a pillanatnyi kontextusnak, az éppen aktuális emberi közösségnek és az azt uraló szellemiségnek a függvénye.
Ennek megfelelően a The Yardbirds koncertjén látható gitártörés, majd a közönség körében a hangszer roncsáért való küzdelem akkor és ott nagyon fontosan tűnik. Pár perccel később, az utcai forgatagban, ahol senki semmit sem tud a benn zajló buliról, viszont már cseppet sem érdekes. Ahol a korábban nagy nehezen megszerzett torzó is csak egy eldobandó kolonc, egy értéktelen kacat.
Miként néz ki mindez a való életben? Az első példa magáról a hangszerről szól, mely önmagában is árulkodó. A Nagyításban szereplő ominózus gitár ugyanis úgy vonult be a rocktörténelembe, mint Jeff Beck hangszere, mint a bulikon összetört Yardbirds gitárok reprezentánsa. De a színpadi gitártörés gesztusát valójában a The Who tette híressé, hírhedté, az ő motívumukat emelték be a filmbe. Ráadásul Antonioni eredetileg a Velvet Underground-ot szerette volna szerepeltetni, de túlságosan költséges lett volna őket csak a forgatás kedvéért Angliába vinni, így a munkát a Tomorrow együttes kapta meg. Látszat és valóság.
„Elmentünk a forgatásra, és elkezdtünk készülni a klubban a gitártörő jelenetre. Még odáig is elmentek, hogy elkészítettek egy csomó Gibson 175-replikát, de aztán kiestünk. A The Yardbirds került a helyünkre. Ezért láthatod, hogy Jeff Beck inkább az én gitáromat töri össze, mint az övét!” – Steve Howe
De ez ugyanúgy nem számított, miként a filmben szereplő más látszat sem. A posztmodern korban simán felülírja a valóságot, ami egy adott közösségnek értékrendje, értékítélete, illetve az adott történéssel kapcsolatos sztorija.
A másik példa a dalé. Akkoriban, mikor Schuster Lóri még napi szinten hívogatott, hogy a Nagy P. sorozat összeállításában és egyéb dolgokban kérje a segítségem, igen gyakran hivatkozott a Train Kept A-Rollin-ra, mint a Nagyításban is szereplő Yardbirds számra. De valójában a filmben a Stroll On szerepel, ami valóban a Train Kept A-Rollin egyik változata, viszont egy másik felvétel és más a szövege is. Továbbá a Főnök a P. Mobil koncerteket eljátszott Train Kept A-Rollin konferálásakor is rendszeresen elvétette a dátumot. Mindent mondott, csak a Yardbirds esetében helyes 1965-ös dátumot nem. Már előre röhögött, mikor a koncert után meglátott és kezdtem nyitni a szám, hogy már megint más évszámot mondtál…
De valójában ez sem volt fontos. Mert amit Lóránt a dallal és a konferálásokkal üzent, hogy a Mobil a legkorábbi, a legautentikusabb rockzenéken nevelkedő, majd azt továbbvivő, hiteles együttes, mint a valódi rock legfőbb hazai letéteményese, simán átment. Így aztán a mondanivaló az évszám- és az egyéb tévedésekkel együtt, mi több, azok ellenére is működött és igaz maradt. A mobilos közönségen, a mobilos közösségen belül feltétlen. Pedig másoknak is megvan a filmzene album, pedig mások is ismerik a helyes Yardbirds-Led Zeppelin kronológiát. Csak épp az egyik igazság nem feltétlen üti ki a másikat, ha a mondanivalóról, vagy egy közösség identitásáról, belső értékeiről, egyben identitásképző értékközösségéről van szó.
Aztán, mikor változnak a szelek és új helyzet áll elő, akkor azzal együtt változnak az értékek és a prioritások is. Így például a kiadványok kényszerű megváltozása és a kiadóváltás után a Főni pont úgy dobott félre engem is, mint a filmbéli Thomas a nem sokkal korábban nagy nehezen megszerzett gitárnyakat…
Michelangelo Antonioni kivételes módon érzett rá az akkori fiatal, új generáció effajta csoportdinamikáira és az abból következő, az idősebbek által sokszor nehezen követhető valódi okokra és okozatokra. Ráadásul úgy használta a szexet és a meztelenséget a filmjeiben, hogy miközben az ilyen jelenetek persze extra vonzerőt jelentettek a moziba járáshoz, nála ez mégsem vált öncélúvá.
Az övé, illetve Jane Birkin színésznőé a kétes dicsőség, hogy a Nagyítás lett az első olyan nagyjátékfilm, melyben nyíltan látszik egy csaj szeméremszőrzete. Méghozzá úgy, hogy a pornográfiának még csak az árnyéka sem vetülhet fel, annyira másról szól az alkotás. Pedig ugyanaz a látvány, ugyanúgy özönlöttek is rá a kamaszok, mint az őket sunyiban beengedő pornómozik szexfilmjeire, mégis mást jelentett a gyakorlatban. Miként művészileg most is másképp tekintünk rá, mint akár még csak egy mára teljesen normálisnak számító, de funkciótalan erotikus jelenetre.
Valójában ezek az értelmezési keretek és jelentés-csonkulások vagy –többletek egyértelmű megjelenítése jelenti Antonioni ifjúságról, a nagy generációról szóló snittjeinek igazi erejét. Valamint az időről-időre telitalálatnak számító castingjai. Nem sokkal később Jane Birkin például úgy lett korszakos szexszimbólum, hogy az emberek többségének még csak látnia sem kellett hozzá. Serge Gainsbourg és Birkin Je t’aime… moi non plus duettje úgy vált az általában vett nagybetűs szerelem nemzedéki himnusza, hogy a hallgatói többségének fogalma sem volt róla, hogy a felvételen hallható énekesnő korábban hol és miért vetkőzött színésznőként.
Ugyanígy, a címben rejlő finom iróniát sem feltétlen dekódolták a lelkes lemezvásárlók. Pedig nem kevés életbölcsesség rejlik a dalcímet ihlető Salvador Dali szatirikus megjegyzésében.
„Picasso spanyol, én is. Picasso zseni, én is. Picasso kommunista, én sem” – Salvador Dali
Mert vajon mi a több, ami elválaszt, vagy ami összeköt? Mennyire vagyunk képesek elviselni egymás különbözőségeit? Mennyire vagyunk képesek a másik hasonlóságát? Meddig tarthat ki az ellentétek vonzalma? Mikortól taszító a másság? Szeretlek is, meg nem is? Se veled, se nélküled?
L’America
Bár a Nagyítás hatalmas sikert aratott, Antonioni egy másodpercre sem pihent meg a babérjain. Már a film ’66-os amerikai bemutatóján elkezdte tervezni a következő alkotását. Mely bár egy cseppet sem folytatás, mégis azzá vált. A két történet persze sehol sem találkozik, nincsenek közös szereplők vagy karakterek sem, mégis adja magát a párhuzam. Ugyanis az élet nem állt meg. Így az egész világot átformáló kulturális forradalom, a szubkultúrákból uralkodó ifjúsági divattá váló beatnik, rocker, hippy mozgalmak, majd az azokra rátelepülő politikai eszmék és irányzatok továbbra is foglalkoztatták az embereket. Michelangelo pedig bemutatta a következő fázist, ami az értelmezése szerint ugyanúgy zsákutcába fut, miként Barbet Schröder ibizai antihőseinek sincs jövője. Legalábbis a társadalomból teljesen kivonult, de semmihez sem értő remeteként, vagy bűnözésre kényszerülő drogfüggőként biztosan nem.
A Zabriskie Point előkészítése már 1967-ben elkezdődött. Michelangelo semmit sem bízott a véletlenre. Mindvégig jelen volt, testközelből élte át az úgynevezett szerelemnyarak, az első nagy rockfesztiválok, a háború-ellenes tüntetések időszakát. A szereplőválogatás is majd egy évig tartott. Különösen a két ifjú főszerelő esetében előzte meg gondos mérlegelés, valójában kikre is van szüksége. Mert a rendező ezúttal még csak véletlenül sem akart hivatásos színészeket. Sem olyanokat, akik más mozikhoz, történetekhez köthetők, így gyengítve a filmélményt. Sem nem olyanokat, akiknek közük sincs az akkori fiatalság élethelyzetéhez, értékrendjéhez, érzelmeihez, élethelyzeteihez. Ráadásul hiteles szereplőket akart, akikről hihető, hogy képesek akár a legvégsőkig elmenni a harcban, illetve valóban keresik a kiutat a kiúttalanságban.
Mark Frechette-re, a férfi főszereplőre állítólag egy buszmegállóban figyeltek fel, amint hevesen vitatkozott valakivel. A női főszereplő, Daria Halprin nem sokkal korábban már szerepelt Jack O’Connell Forradalom (Revolution) című dokumentumfilmjében, melyben a hippi kultúráról nyilatkoznak az érintettek. A fiatal táncoslány elkötelezett őszintesége és üdítően friss szépsége mellett vélhetően a neve is szerepet játszhatott a kiválasztásában. Ugyanis a rendező a saját nevükön kívánta szerepeltetni a filmbéli párost. Ismerve Antonioni szimbolizmusát, az őt múzsaként is ihlető Daria festői szépsége mellett a lány nevében is meglátta az közvetítendő üzenetet.
A forgatás 1968-ban kezdődött, az ellenkulturális törekvések egyik legfontosabb és talán legsűrűbb évében. Michelangelo elsőként a The Doors zenéjére és nemzedéki szerepére figyelt fel. A banda el is vállalta a melót. De Antonioni hamar visszadobta Jim Morrison L’America című szerzeményét. Majd az együttműködés gyorsan meg is szakadt. Szerencsére a filmhez készült dalt felvették és fel is tették az együttes L. A. Woman című lemezére.
A forgatás fix zenekar nélkül is folytatódott. Majd a zseniálisra sikerült More soundtrack elkészítése után a Pink Floyd kapott felkérést a Zabriskie Point filmzenére. Addigra viszont már javarész leforgott a mozi, így a More-hoz hasonlóan Waters-ék ismét már a kész jelenetek ismeretében dolgozhattak. A legtöbb munkát és vitát a sivatagi jelenetek zenéi váltották ki, melyekből végül egyet sem hagyott meg az olasz rendező-zseni.
Mindenen kívül
A film első két blokkjában láthatjuk, miként szorul ki a társadalomból, külön-külön a két fiatal főhős. Miért és hogyan telik be a pohár Mark és Daria számára, hogy aztán már amolyan semmi sem számít és minden mindegy alapon száguldjanak bele a semmibe. Még pontosabban, többszörösen csalódottan távolodnak az őket kivető, kihasználó társadalomból. Csak épp nem nagyon van hová menekülni. Mark egy lopott kisgéppel repül a nagyvárosból a sivatag irányába. De örökké semmi sem tart. Sem az üzemanyag, sem az étel, sem az ital. De még a fiatalság vagy az élet sem.
Daria pedig az őt megtámadó kölykök, egyben az addigi ideái elől menekül egy szintén kölcsönvett autóval. De neki sincs nagyon hová mennie. Ugyan elfogadja a főnöke meghívását, de Phoenix-ben messze nem a feltámadás, hanem sokkal inkább a betörés és beletörődés várja. Ami ugyan cseppet sincs az ínyére, de nincs más épkézláb ötlete, sem a folytatásra, sem a kitörésre.
A repülés bemutatása közben csodás tájképeket láthatunk: a vidéki Amerikát, a prérit, az egykori vadnyugatot a fellegek közül, melyre néhol a repülő árnyéka is rávetül. Mikor a lány megáll, hogy feltöltse a hűtővizet, az akkor éppen arrafelé szálló fiú meglátja. Majd elkövetkezik az egyetemes filmtörténet egyik legjobb és legikonikusabb jelenete. A motorizált nemzedék gépesített násztánca.
A mozi végső változatában ekkor nem szól zene, de a téma szakértői szerint Wright-ék erre a jelenetsorra is komponáltak egy vagy két dalt. A legvalószínűbb választás a hosszában és hangulatában is stimmelő Unknown Song.
De vannak, akik inkább a Country Song-ra esküsznek. Utóbbi esetében sok évtizedes vita, hogy a Red Queen téma sakk metaforás szövege vajon a Daria és Mark viszonyát fedi jobban, vagy inkább a Daria és Allen afférját, így aztán inkább a filmvégi jelenetek valamelyikéhez passzol.
(Mellékesen engem az is elgondolkodtatott, hogy vajon Ronnie James Dio ismerte-e az anyagot, mikor valamikor 1975-ben vagy ’76-ban nekiült a Kill The King szövegét kidolgozni?)
Mivel a Pink Floydnál nincs kidobott ötlet vagy végleg elveszett anyag, érdemes az időben visszafelé haladva is átgondolni a dolgot. Ugyanis az Atom Heart Mother part 3 – Mother Fore eléggé egyértelműen az Unknown Song egy nem sokkal későbbi variációja. Az eredetileg Theme from An Imaginary Western című szvit zömmel 1969-ben, a Zabriskie Point felvételei alatt íródott. 1970. január 17-én pedig már be is mutatták, majd folyamatosan műsoron is tartották a More Tour keretében, de már egy újabb néven, mint The Amazing Pudding.
Majd eljött 1970. április 28-a, mikor is a san franciscoi KQED televízió felvette az An Hour With Pink Floyd című stúdiókoncertet, melyben nem csak az Unknown Song témája szerepel az Atom Heart Mother zenekari előadásának megfelelő tételében, de a Point Me At The Sky promóciós kisfilmre, illetve a Zabriskie Point repülős jeleneteire erősen hasonlító, klipszerű, repülést ábrázoló filmes narráció is. A KQED filmjének rajongói számára mindig is egyértelmű volt a párhuzam, már jóval annak hivatalos kiadása előtt is.
Mikor Mark túl alacsonyan száll Daria autója felett, a lány megijed. Akkor hangzik el Jézus neve, kvázi indulatszóként, vagy az indulatos csúnya beszéd bevezetőjeként: „Jesus Christ! What the hell was that? Fuck!” Majd a lány a homokba ír az ujjaival. (Emlékszünk még a házasságtörő asszony tervezett megkövezésének meghiúsítását megelőző eseményekre?)
Az üzenetre a fiú egy, a repülőgép ablakából kidobott piros trióval válaszol, amit a lány örömmel fogad. Majd elkezd gurulni a repülő után, miközben a The Youngbloods csajozós country slágere, a Sugar Babe szól az autorádióból. Ezen a helyen is simán elképzelhető, hogy eredetileg a Country Song szerepelt volna.
Végül a sivatagban, egy öreg festő fakunyhójánál találkoznak. A lány megáll, a fiú leszáll és a földön is elkezdődik a sajátos násztáncuk. Mark megkéri a lányt, hogy vigye el üzemanyagot venni, aki készséggel elvállalja a fuvart, majd a repülőt ideiglenesen hátrahagyva, együtt folytatják az útjukat.
Az autós jelenetben sem szól semmi. Pedig talán oda is járt volna valamelyik Country Song / Rain In The Country / The Red Queen Theme vagy Auto Scene variáció, ha már több verzióban is megcsinálták a filmhez a fiúk.
A halál völgye
Miként a történetben, úgy magában a filmben is csak egy rövid időt töltenek együtt a főszereplők. De micsoda időt…
Az, hogy Antonioni fülig szerelmes lett Dariába, gyakorlatilag a mozi összes snittjéből átsüt, annyira egyértelmű. Ráadásul úgy tűnik, hogy a rendező tényleg mélyen beleszeretett a lányba és rajongásig gyönyörködött az üde szépségben. Mindez azért fontos, mert az összes kamera eleve úgy lett instruálva, mintha csak egy-egy idealizált festmény készülne a mindenki által csodált meseszép hercegnőről. Még a vetkőztetős vagy meztelen jelenetek is olyan gyengédek és finomak, mintha maga a szentéletű újdonsült férj is megilletődne egy kicsit a nászéjszakáján. A többiről pedig egyenesen ordít a mindhalálig szerelem.
Mivel Daria szépsége nem csak a rendezőt fogta meg, hanem Markot is, a forgatásra egy olyan szerelmi háromszög alakult ki, mely a lehető legjobbat tette a sivatagi jeleneteknek. Ugyanis miközben Mark és Daria a való életben is egy pár lett, az éles szemű és féltve szerető fiú egy pillanatot sem hagyott ki, hogy a territóriuma határait megjelölje, hogy az összetartozásukat kimutassa, hogy az idős rendezőnek fügét mutasson. Mindezt akkor is, amikor álltak a kamerák, de akkor is, amikor forogtak a filmtekercsek…
Ezért aztán Mark minden egyes sivatagi snitten úgy viselkedik, mint egy féltékeny vezérbika. Ami a filmnek feltétlen jót tesz, hiszen a mozi idejére egy kicsit a férfinézők is beleszeretnek Dariába. Akit nem csak, hogy szinte áhítattal ábrázol a kamera, de az ifjú bika félre nem érthető gesztusai és pillantásai révén a rendezőnek szánt kakaskodásból is bően jut mindenkinek. Női szemmel nézve pedig, -amit a Floyd klubos csajoktól tudok,- a fiú szokásosnál jóval erősebb ragaszkodása, illetve a kisebb-nagyobb testi kontaktus folyamatos keresése az árulkodó. Miszerint, ha valóban csak kettesben lennének a sivatagban, Mark jóval biztosabb lenne a dolgában és kevésbé jelölné ki a területét. Így viszont, a rendezővel, tehát a kamerával, egyben a nézővel is konkurálva, úgy udvarol és védi a nőstényét, mint egy a hatalmát féltő oroszlánbika. Ami nagyon is bejön a női nézők többségének. Akik éppen ezért, a hibái ellenére is könnyen és szívesen azonosulnak Dariával, míg a filmet nézik.
A kietlen hely, ahol a fiatalok megállnak, a kaliforniai Death Valley Nemzeti Parkban található Zabriskie Point. Egy különös formájú szikla, ami a kiszáradt és elvsivatagosodott egykori tómedrek fölé magasodik. Az északi félteke nyarain a Föld legmelegebb területe. Földművelésre és állattartásra alkalmatlan, de a gyilkos meleg a turistákat is hamar óvatosságra inti. Egy ilyen, halott helyre érkezett a világból menekülő újdonsült páros. A helyet Christian Brevoort Zabriskie-ről nevezték el, aki korábban többek között temetési vállalkozó volt. Így aztán a környék többszörösen is rászolgált a halál völgye elnevezésre.
Ha rápillantunk a térképre, akkor azonnal kiderül, hogy a fiatalok komolyabb kitérőt tettek, amennyiben a legrövidebb és leglogikusabb Los Angeles Phoenix útvonalat vesszük alapul. A lány nem siet. Allen úgyis megbocsát neki. Mark meg végképp nem, neki már nincs is hova mennie. Az egymásra hangolódás, évelődő előjáték alatti beszélgetésükből döbbenetes dolgok derülnek ki a múltjukból. Mintegy mellékesen, amit már ők maguk sem vesznek túl komolyan.
Mark nem tudott és talán nem is akart beilleszkedni az egyetem rendjébe. A campus kontójára telefonált, nőket hordott fel a kollégiumba és átprogramozta a dékán számítógépét, hogy a mérnököket is művészeti képzésre kényszerítse. Most, hogy rendőrgyilkossággal vádolják, végképp nincs visszaút számára. Daria boldog gyermekkort és igazi szülőket kíván, tehát nyilván valami egészen másban volt része korábban. Ami egyben megmagyarázza a problémás gyerekekkel foglalkozó kommuna-vezető és annak zavaros tanai iránti vonzalmát, illetve toleranciáját. Pedig az egyetlen jelenet, ahol csak és kizárólag, mint friss húsként tekintenek rá, pont az elvadult kölyök hordájának csőcseléktámadása.
Miután árnyékba vonulnak, a lány füves cigivel kínálja a fiút. Akárcsak a More filmben, a drogokat illetően ezúttal is a lány a kezdeményező. De Mark, szemben Stefannal, ellenáll a kísértésnek. Fegyelmezett srácként utal magára és félig-meddig elvicceli úgy általában a dohányzást. De ez nem okoz törést kettejük között. Tovább folytatják az ismerkedést egymással és a tájjal. Nemsokára ismét egy More szerű jelenet következik. A fiatalok megvadulva üvöltöznek, rohangálnak, rúgják a port és ugrabugrálnak. Daria talán részben azért is ennyire felszabadult, mert kissé betépett. De inkább az lehet a valódi motiváció, hogy végre kiszakadtak a modern civilizációból és az elviselhetetlenné vált városi életből. Kiélik a szabadságot, hogy végre senkit sem zavarnak, most senki sem szól rájuk. Mark azonban továbbra is folyamatosan jelzi, hogy a csaj az övé, tehát nem tud és nem is akar elvonatkoztatni a rendező és a kamerák jelenlététől. Ami egyfajta önkéntelen, ösztönös negyedik falas jelleget öltve csak tovább erősíti a film erejét.
A következő jelenetben talán egy barlang vagy inkább régi bánya bejáratánál találjuk a friss szerelmeseket. A legtöbb komolyan vehető kutató szerint ennél a résznél már biztosan -némelyek szerint már az azt megelőző zabolátlan ugrándozásnál is- szólt a Fingal’s Cave című tétel. Mivel ezt a felvételt a Pink Floyd azóta sem adta ki hivatalosan, a valós címmel kapcsolatban lehetnek kételyeink. De a becuccozott állapotot visszaadó szerzemény oly annyira rokon a More hasonló zenéivel, hogy nem lehetnek kételyeink az ihlettel kapcsolatban. Más értelmezés szerint, mellyel magam is hajlamos vagyok egyetérteni, a kompozíció a barlangos jelenet végén, valahol az első csók környékén kezdődik és belefolyik a szeretkezős jelenetbe. Amit a dalban hallható hanghatások, illetve a hatperces hossz egyaránt alátámasztanak.
Ezzel pedig el is érkeztünk a filmzene legneuralgikusabb részéhez, egyben a legtöbb javasolt zenei témához és elkészített felvételhez. A híres szerelmi jelenet kapcsán végképp nem tudtak megegyezni a felek. Antonioni mindent visszadobott, pedig a banda brillírozott, különösen Richard Wright játéka és szerzeményei kimagaslóan jók. Még egy sztenderd bluest is kipróbáltak, aminek minden szexuális manőverrel kompatibilisnek kell lennie. De Michelangelo még azt is túl szomorúnak találta, így végül Jerry Garcia, a Grateful Dead gitárosa vette át a stafétát. De ő sem úszta meg könnyen a melót, a filmbe került Love Scene verzión kívül még legalább négyszer nekifeküdt, míg a végeredmény elnyerte a direktor tetszését.
A Pink Floyd által elkészült anyagból Rick több változatban és többféle hangszereléssel is kipróbált zongoradarabja a legütősebb. De nem csak az adott jelenet, hanem a Floydok összes filmzenéjét összevetve is kiállja a próbát. Richard valami elképesztő érzékenységről tett tanúbizonyságot, hogy a nyersvágás néhány megtekintése után egy olyan dallammal és hangulattal állt elő, mely százas nagyságrendű (buherált) filmnézés után sem veszt az erejéből. Sőt, minden nézéssel egyre inkább összeér a filmes anyag és a zene, mint két egylényegű remekmű.
Az Oneone címen közismert változat egy érdekes hibrid. Megvan benne a Fingal’s Cave elvontsága, miként szinte az összes Zabriskie Point betétdal dallama és alapharmóniái. Mégis, ha lecsupaszítjuk, akkor továbbra is az eredeti Love Scene sejlik fel a gazdag hangszerelés és plusz szólamok, mint extra öltözet alól.
Az utolsó próbálkozások közt, a fiúk megpróbálkoztak az Unknown Song és a Oneone összedolgozásával is, ami ismét jót tett volna a film és a soundtrack koherenciájának
Mindenesetre ez az a pont, mikor mindenki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy a Pink Floyd bármit szállíthatott volna, Antonioni addigra már „kiszeretett” a fiúkból. Bár teljesen nem dobta félre az anyagot, leginkább az elején még Beginning Scene címen futó Heart Beat, Pig Meat miatt. Illetve mert az öreg rendező a kezdetektől fogva a Careful With That Axe, Eugene valamelyik verzióját akarta a robbanáshoz, de ezzel vége is lett. A Pink Floyd úgy lett félredobva, mint Steve Howe széttört gitárjának a nyaka a Nagyításban. Ráadásul véglegesen. Soha többé nem keresték egymást.
A szeretkezést bemutató képsorok idővel átváltanak szürreálisba. Fiatalok tucatjait láthatjuk még ölelkezni, akik látszólag beterítik a kiszáradt tómedret. Antonioni ezzel talán a szerelem egyetemességét kívánta kifejezni. Vagy a szeretkezz, ne háborúzz elv, mint az akkori amerikai fiatalságra jellemző vezérlő gondolatot jelenítette meg. Esetleg a betépett Daria gondolataiba kaphattunk egy kis betekintést. Mindenesetre bármennyien is menekültek volna a civilizáció elöl a Halál völgyébe, nem húzták volna túl sokáig. Akárcsak az Easy Rider hippy kommunájának a kétkezi munkákhoz nem igazán értő, kétbalkezes lakói.
A helyszín ugyanis önellátásra alkalmatlan, a hosszú és szintén tűzforró utánpótlási vonalak pedig a fenntartható populáció méretét is bekorlátoznák, miként a külső függést is nagyon megdrágítanák. Ilyesmit csak néhány milliárdos engedhet meg magának, de ők is a sivatag földrajzilag és időjárását tekintve is kedvezőbb részére vonultak el.
Jelzésértékű, hogy Markék számára még egy negyednapnyi békesség sem adatik meg. Ugyanis a pszichedelikus képekkel feldúsított szerelmi jelent után szinte azonnal feltűnik a fogyasztói Amerika. Egy Dodge El Dorado lakókocsi érkezik. A beszédes nevű járgány hatalmas csónakot húz. Ami látványban erős kontraszt a táj többi részéhez képest, főleg a sivatag egyik sziklájának tetején. A tipikus amerikai turistacsalád nem sokat időzik a helyszínen, kicsit nézelődnek, de semmi olyasmit nem látnak, amitől Daria otthon érezte magát. Inkább csak kipipálják a helyszínt, amit a kocsira ragasztott bőséges állam-matrica bizonyít. A pin-up lányokkal felturbózott levonó-kollekció igen jól szemlélteti, valójában mit jelent egy átlagembernek, hogy ismerje meg Amerikát (Discover America)…
A kevés érdemi párbeszéd megint csak a bizniszre és lóvéra koncentrálódik. Miszerint a pénzes papa egyből egy drive-in jellegű üzletben gondolkodik, ahol mentát árulhatnának a turistáknak. Pigs (Three Different Ones). Végül a kis család hamar elrobog a következő kipiálandó úti cél felé.
Majd jön a rendőr. Mark elbújik, Daria pedig előadja az ártatlan naivát. A szerv talán hisz neki, talán nem, mindenesetre nem forszírozza a dolgot. Lehet, hogy a fakabátot sem hagyta hidegen az üde szépség. Közben Mark fegyvert fog a rendőrre, de nem használja. A rendőrautó távozása utáni civakodásban pedig kiderül, hogy egyszer sem lőtt a pisztollyal, tehát akár még tisztázhatja is magát, ha úgy alakul. Mindenesetre a békéjük megzavarása miatt a sivatagból is elegük lesz, hát úgy döntenek, hogy visszatérnek az öreg festő kunyhójához.
Persze mitől is lett volna bármelyiküknek békéje? Egyikük sem fordult a Teremtőhöz, a halál völgyének kilátójában vagy árnyékában. Hanem oda is magukkal vitték azt a világi szellemiséget, ami a modern civilizációban, az emberi közösségekben is fogva, megkötözve tartotta őket.
„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” – Dávid király, részlet a 23. zsoltárból, Károli Gáspár fordítása
A búcsúzás előtt a repülőt alaposan kipingálják. Az „N6835R” lajstromjelet például „NO WAR” felirattá alakítják át. Valamint köszöntet is írásban közölnek, amiért a menekülő fiú, úgymond „kölcsönvette” a gépet. Daria hiába kérleli Mark-ot, hogy hagyja ott a repülőgépet és tartson vele. A fiú kitart a döntése mellett, hogy visszaviszi. Hát elbúcsúznak. Azzal, hogy a még mindig csak bimbózódó szerelmüket később, egy másik helyszínen, ha minden jól megy, talán Phoenixben fogják még jobban kibontakoztatni.
A felszállás és Mark repülése alatt nincs zene, viszont Daria további autóútja alatt a Rolling Stones You Got The Silver-je szól, majd Roscoe Holcomb-tól az I Wish I Was A Single Girl Again. Pedig a Floyd ehhez a részhez is biztosan készített zenéket. Így valamelyik Take Off, Auto Scene, illetve Crumbling Land, County Song verziót biztosan ide szánták. Ami ismétlések zeneileg is szépen keretbe foglalták volna a történetet. De a rendező másként döntött.
Szerencsére a Roscoe és a Stones szövege is remekül passzol a mozi mondanivalójához.
Another part of Another Brick in the Wall
A visszatérő fiúnak persze esélye sincs. Rendőrgyilkosság gyanúsítottja, légi kalóz, akit az átfestés miatt deviáns vandálnak is tartanak, ráadásul Northrop érdekeltség közelében veszélyezteti a légi közlekedést és próbál kereket oldani a hatóság elöl. Hát még a pilótafülkében agyonlövik. Ugyanúgy nem cécóztak vele sokat, miként nem sokkal korábban az ingét igazgató sztrájkoló diáktársával sem.
A KRLA nevű, egyébként a valóságban is létező kereskedelmi rádió helikopterrel van jelen és a csatorna riportere gyakorlatilag élőben közvetíti az eseményeket, így Mark haláláról is szinte azonnal értesülhetnek a rádióhallgatók. Ez is Amerika.
Daria természetesen összeomlik a hírre. Sejtette, hogy rossz vége lesz a dolognak. Nem hiába kérlelte a fiút, hogy inkább lépjen le vele. Talán, ha egy másik városban adja fel magát, azzal indítva, hogy a lőfegyvere még sosem volt használva, miként az összes tölténye is megvan még, tessék, vizsgálják meg, esetleg megúszhatta volna élve. Bár akkor is cellában rabosodva tölthette volna a fiatalságának hátralévő részét. Így viszont Mark idejekorán kellett eltávozzon.
Halála azonban semmilyen értelemben nem minősül mártíromságnak. Bár névrokonához, az evangélista Márkhoz hasonlóan maga is lelépett a nehézségek elől, majd szintúgy erőszakos halált halt. De a filmbéli hippi, akárcsak a karaktert megszemélyesítő Mark Frechette viszont sosem jutottak el a megtérésre, egy másfajta pályára állásra és az érdemi újrakezdésre. Ezt amúgy a zömmel katolikus olasz közönség nagyon is jól értette, szemben az akkorra már eléggé elvilágiasult amerikai nézőkkel. Különösen a hangadó new yorki értelmiség és a kaliforniai kritikusok túlnyomó része ágált mindenfajta bibliai értelmezés ellen.
Daria gyászát John Fahey Dance Of Death című száma kíséri. Mark a Halál völgyéből a tényleges halálba repült, míg a lány dülöngélős haláltánccal emésztgeti a gyászhírt, melyet csak tovább erősít a feltámadó szél. Mivel a gitárdarab hangulatában hasonlít Jerry Garcia Love Scene felvételeire, talán ide is egy Love Scene verzió került volna a Pink Floydtól, újabb keretet, illetve párhuzamot adva a beteljesült, majd elvesztett szerelem snittjeihez.
Daria megérkezik a főnökéhez, ahol valós emberek alakítják a korábbi reklámfilmben szereplő műanyag statisztákat. De míg a bábuk mindvégig eléggé egyértelműen bábok maradtak, addig a jólétben eltunyult emberek egyre kevésbé tűnnek emberinek. A megelevenedett reklám plasztik lényei pedig még tovább erősítik Mark hiányát. Egy valódi embert töröltek ki a létből, hogy még csak véletlen se zavarhassa meg az életet csak imitáló hivatásos megalkuvók nylon életét.
A területfejlesztéssel foglalkozó Lee Allen háza egy valódi oázis, légkondicionálóval, vízeséssel, medencével, mely csak úgy képes funkcionálni, ha máshonnét szívja el az erőforrásokat. Így az amerikai típusú mértéktelen kapzsiság iskolapéldája. Lee luxus oázisa durva ellentéte Markék olcsó bérleményének, és még inkább „az isten háta mögött” elfelejtődő ballisteri kölyökhorda kidobott roncsokból álló környezetének.
Ekkora egzisztenciális különbség, ennyire kirívó társadalmi igazságtalanság pedig csak egy módon oldható fel: társadalmi robbanással. Így végső soron Antonioni a hippi lázadás biztos csődje, valamint a marxista téveszmék belekeverése ellenére is fenntartja, hogy sok szempontból szimpatizál a lázadókkal és bizonyos okokból jogosnak is tartja az amerikai fiatalság forradalmi hevületét: az egyetemi sztrájkokat és diáktüntetéseket. Ezeknél a fennhéjázó, megjátszós macskajancsiknál még az is jobb. Sőt, százszor emberibb.
Miután Daria ráébred, hogy az őslakos személyzethez és a többi szépséghez hasonlóan ő is csak azért lehet jelen eme vétkes luxusban, hogy kihasználhassák, kifut a csodapalotából. Majd az autó mellett elképzeli, hogy az egész ördögi cirkusz a levegőbe repül. Ekkor hallhatjuk a Pink Floyd sokszorosan feljátszott és felhasznált Careful With That Axe, Eugene remekművét, de ezúttal Come In 51, Your Time Is Up címmel és eltérő hangnemben. Ami címváltozat ebben a kontextusban akár azt is jelentheti, hogy pusztuljanak a Földet pusztító idős pénzemberek.
Más nézetből viszont az is lehet, hogy az öregedésről, különösen a nők kiöregedéséről van szó. Akik ötven felett már csak házicselédnek és szobalánynak jók, de már nem kínálják őket a valódi hatalom birtokosai medencés fürdővel, vagy minden kényelemmel felszerelt szobával, hiszen a haszonelvű gazdáik szemében ők már csak csökkent funkciókkal rendelkeznek.
Az öt percig látható lassított robbantásos jelenetben Antonioni mindennel leszámol. Miközben Roger Waters Daria helyett is üvölt. Például a státuszszimbólumok vagy a drága ételek felrobbantásával a fogyasztói társadalmat ítéli szemétnek. Az égbe repülő könyvespolccal pedig talán azt a félrement oktatást, mely leginkább azért káros, mert ilyen lelketlen embereket termel ki, mert ilyen társadalmi eredményre vezet. (Lásd a The Wall vonatkozó Waters szövegeit…)
A jelenet hasonló funkciót tölt be, mint Luis Bunuel utolsó filmjének, A vágy titokzatos tárgya című korszakos remekműnek az utolsó jelenete. De míg a spanyol rendező végérvényesen leszámolt a világgal és végérvényesen nyugdíjba vonult, addig Antonioni egy érdekes outróval tette zárójelbe a gondolatsort. Hiszen kiderül, hogy a robbanás csak a feldúlt Daria képzeletében játszódott le. Ráadásul úgy autózik el a vadnyugati naplementébe, hogy gyakorlatilag még a semminél is rosszabb: a sablonos amerikai élet vár rá. Így a mozit végül nem a Floyd őrülete, hanem Roy Orbison So Young-ja zárja le. A Daria fején kívüli világ hangulata, az amcsi valóság. Mely bár nyilván nem az eredeti Pink Floyd muzsika, de szövegében és zenéjében is remekül zárja le a Zabriskie Point lezáratlan drámáját. Mert fizikai síkon nincs kiút. A materiális világ kegyetlenül elbánik a gyengékkel. A ma erősei pedig majd holnap válnak az akkori cézárok áldozataivá. Mert a győztes pozíció ugyanúgy múlandó, mint maga az ifjúság.
Dawn comes up so young, dreams begin so young
And if you live just for today the day may soon be done
But there’s a place where dreams always stay so young
A place to hear the sun go down and fade away
To see the wind just run away with yesterday
Anyplace for those who care Zabriskie Point is anywhere
Time runs out so fast on love too good to last, so young
A time to look forever’s there or never found
To touch the sky and really feel the world go round
To live to love to laugh to cry to be alone
Young, so young love was meant to be wild and free
So young young, so young love is space in life
A place in time a state of mind too late I find
When tomorrow’s gone and love is lost so young
Minden bizonnyal az utolsó dal került legutoljára felvételre a filmhez. Hiszen az 1970. március 18-án rögzített So Young áprilisban már a boltok polcain volt, kislemezként. De mivel a rendező már az 1970. február 5-i premier után is engedélyezett bemutatókat, majd csak valamikor a tavasszal bővítette ki, illetve cserélte le a Zabriskie Point végének hangsávját, így a korábbi, Orbison nélkül változat is elterjedt.
Viszont a film elején, a stáblistában továbbra sem javították, bővítették az előadókat. Ezért hát Roy lazán kimaradt a legtöbb vonatkozó cikkből és szócikkből. Mert a kritikusok és rockszakírók többsége is pont olyan, mint az átlag közönség, amelyik leginkább csak a szemével hallgatja a műveket. Ezért aztán, ha Roy Orbison neve sehol sem szerepel leírva, akkor nincs is. Pedig elég jellegzetes a hangja, könnyű felismerni. Miként egy közepesen kiépített lemezgyűjteményben is könnyen előfordulhat a So Young. De hiába…
Több embertől is hallottam már, hogy valamikor ’90 környékén látható volt a korai mozi-változat, ahol a Zabriskie Point végén még végig a Pink Floyd szólt. Mások mellett Saxon Dave, a Hungarian Pink Floyd Show jelenlegi frontembere is így emlékszik. Érdekes, hogy húsz éve még simán lehetett ilyesmikről diskurálni a Pink Floyd Klub teázós, kávézós klubdélutánjain. Még az évente csak háromszor megszólaló legegyszerűbb srácok is kiművelt floyder professzorok voltak a jelenlegi felszínes, bűnrossz, de legalább dölyfösen fennhéjázó Pink Floyd cikkek elkövetőihez képest. Ennyit romlott az átlagműveltség, ennyivel kerültünk közelebb a londoni színtől a falanszter-létig. Persze valahol ez a fajta oktatási csőd, illetve média-amerikanizálódás is egy-egy kortünet. Pont, mint a filmben szereplő jelenetek a kollektív elhülyülés, csak épp annak eggyel vagy kettővel korábbi stációival kapcsolatban.
Antonioni állítólag egy olyan, extra zárójelenetet is szeretett volna, amin egy repülőgép látható, mely egy „Fuck You Amercia!” feliratot húz maga után. Amit persze a filmes cég emberei és a producerek nyilván nem hagyhattak jóvá. Akárhogy is volt, jó, hogy nem került bele. Ugyanis Michelangelo a Zabriskie Point-ban legalább négyszer mutatja fel a középső ujját. Méghozzá okosan becsomagolt, finom, költői módon. Nem kell az ilyesmi súlyát kocsmai stílusú „Vaffanculo!” bekiabálásokkal elvenni. Önmagában is üt és érthető a csodás mozi-élmény.
Lett is belőle nagy botrány az érintettek körében. Akiknek ingük volt, feltűrték annak ujjait. A Zabriskie Point-ról szóló heves viták pedig idővel annak forgalmazóját és egyben a filmzenét kiadó MGM-et is utolérték. Mondván, hogy az amerikai fogyasztói társadalmat oly hevesen ostorozó mű maga is egy termék. Méghozzá az annak egyik jelentős részét képző médiatársaság, illetve cégbirodalom terméke…
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
