Idén 55 éve készült el és jelent meg a Pink Floyd egyik legjobb, egyben legmegosztóbb albuma, az Ummagumma. Az a rendkívüli dupla lemez, mellyel teljessé vált a csapat 1969-es mesterhármasa. A magnum opus már a borítójával is kimagaslik a mezőnyből. De a hatvanas évek legjobbjait felvonultató koncertlemezzel, illetve a pszichedelikus rockot kortárs komolyzenével ötvöző stúdióalbummal végképp olyan művészi magasságokba emelkedtek, ahová már csak kevesen tudták követni Richard Wright-ot és hasonlóan szupertehetséges társait az akkori pop- és rock-közönségből.
Az azóta eltelt évtizedek alatt pedig csak még tovább szűkült a Sysyphus szvit vagy a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict befogadására képes közönségréteg.
A sorozat második részében a különleges dupla album címéről és borítójáról elmélkedünk.
Elsőként érdemes gyorsan leszögezni, hogy az angolban nem létezik olyan kifejezés, hogy „ummagumma”. Legalábbis a Pink Floyd időtlen remekművéig biztosan nem létezett. Így a névvel kapcsolatos spekulációkat is érdemes a maguk helyén kezelni. Nagyjából, mint minden egyéb hasból írt „rocktörténeti” cikket és az egyéb hasonló, megkérdőjelezhető hitelességű műveket, filmeket, könyveket.
Ami biztos, hogy a cím Iain Owen Moore egyik visszatérő mondásából származik. Iain Moore, -művésznevén Emo vagy Imo- Syd Barrett, Roger Waters, Storm Thorgerson és úgy általában véve is a zenekar egyik jó barátja, illetve alkalmi roadja volt. Az ő dumája terjedt el az együttes köreiben.
Az „ummagumma” többek között hallható Roger Waters szájából is, Anthony Stern befejezetlenThe Man & The Journey filmjének egyik elkészült jelenetében is, mikor is a srácok az esti előadásra készülődve próbálgatják a felszerelést.
A kifejezés jelentéséről erősen eltérnek a vélemények. Egyesek a szex cambridgei diáknyelvben elterjedt szlengjét sejtik mögötte. Ami a hetvenes években, hetvenes évekre valóban igaz volt. De nagy kérdés, hogy csak a Floyd miatt terjedt el, illetve, hogy vajon már előtte is használták-e ebben az értelemben? Emo mindenesetre a későbbiekben is kitartott amellett, hogy a szexre gondolt, mikor azt mondta, hogy ummagumma. Aminek a megfejtése: „I’m a gonna get it!” vagy egy másik verzió szerint: „I am gonna, I am gonna, get some ummagumma.”
Más visszaemlékezések szerint, melyet a korabeli sajtó rendesen fel is fújt, Emo a csodálkozását fejezte ki e módon. Kvázi hümmögött. Miként majd a kritikusok is hümmögni fognak, ha meghallják a lemezt, írja az utólagos rocktörténet. Mindez nagyon jól hangzik, de mégis fals. Mert az akkori kritikusok nem hümmögtek, hanem vagy rajongtak az anyagért, vagy pedig reális kritikát fogalmaztak meg a recenzióikban. Ha valaki hümmögött, leginkább a rajongók hümmögtek, de jobbára azok a hümmögők is csak a hetvenes évek második felében érkeztek, tehát az újabb arcok közül kerültek ki. A freakek rajongtak az anyagért. Miként a mindenféle újra és furcsaságra nyitott hippyk és kései virággyerekek is. A kortárs komolyzene rajongóiról nem is beszélve, akik kifejezetten favorizálták az albumot, elsősorban Richard Wright zsenialitását dicsérve.
Megint más visszaemlékezés szerint Moore simán csak az apróságokkal valló szöszmötölést fejezte ki rendszeresen e módon: „I’m going back to the house for some ummagumma.”
Akármelyik is a megfejtés, mindegyik passzol a Pink Floyd művészetéhez. Főleg, hogy Nick Mason szerint simán csak azért választották ezt a címet, mert érdekesen, egyben szépen hangzik. Mason szerint egyáltalán nem szöszöltek a jelentésével.
Amúgy a Pink Floyd, illetve Waters révén Moore egy másik jellemző mondása is közkinccsé vált. Bár nem valószínű, hogy túl sok rajongó lenne a tudatában annak, valójában kit is idéz, mikor teli torokkal énekli a Nobody Home kezdő sorát: „I’ve got a little black book with my poems in…”
Szóval a Floyd fiúk lenyúlták Emo vakerját, majd nekiálltak azt a dupla album zenéjével egybecsomagolni. A borítót a Hipgnosis csoport készítette, Storm Thorgerson vezetésével.
Storm a címlapra egy egyszerűnek tűnő fotó-sorozatot helyezett. Négy, nagyjából egyforma képet, melyet kép a képben jelleggel helyezett egy belső keretben, az alkalmazott képzőművészetben is megvalósítva a Droste-effektus végtelenítettség érzetét, illetve a főpontokat felerősítő hatásmechanizmusát.
Ez a fajta művészeti- és egyben hatékony promóciós eszköz egy holland kakaómárkáról kapta a nevét. Ugyanis a klasszikus Droste kakaóporos dobozokon egy nővér látható, aki egy tálalótálcát tart egy csésze forró csokoládéval és egy önmagát ábrázoló kakaóporos dobozzal. Mivel a végtelenség érzetet keltő alkotás kép a képben jellege önmagában is kellően felerősítette a reklámkép és a márkanév jelenlétét, így nem sokára sok hasonló csomagolás jelent meg a világon. Különösen Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. A Pink Floyd srácok persze hol máshol találkoztak volna a jelenséggel, mint a képregények világában, ahol kölyökkoruktól fogva rengeteg felhasználását látták a Droste-effektusnak. Így mindannyian hatékony és érvényes kifejezési eszközként tekintettek arra, hát hamar rábólintottak Thorgerson ötletére.
Storm a képeket egy legendás helyszínen, a Great Shelfordban található csodálatos épületben, a Trinity House-ban lőtte. Abban a Cambridge-től délre fekvő Edward-korabeli kastélyban, ahol 1965. október 1-én, tehát nem egészen négy évvel korábban Paul Simon, továbbá a David Gilmourt soraiban tudó Jokers Wild, valamint a néha még mindig The Tea Set-ként fellépő The Pink Floyd Sound adott közös koncertet. Méghozzá pont Thorgerson akkori barátnőjének, későbbi feleségének otthonában. Egy privát házibulin, melyet Douglas January, a jómódú cambridge-i ingatlanügynök rendezett ikerlányai, Libby és Rosemary 21. születésnapja alkalmából. Bár az ma már nem teljesen világos, hogy a srácok odabenn muzsikáltak, vagy inkább kinn, a parkban felállított rendezvény-sátorban.
Mikor az Ummagumma fotózásra került a sor, Storm már alaposan ismerte a helyszínt, így pontosan tudta mit akar. Az épület egy nagyobb, földszinti helyiségét választotta, az egyik kastélykertre nyíló ajtóval. Mely helyiséghez és parkhoz is kötődik a Pink Floyd, hiszen mint Jokers Wild- és Tea Set-tagok nyilván odabenn és odakinn is jártak, mikor a híres partihoz felállított sátorban ettek, ittak, buliztak.
Strom Thorgerson úgy állította be a fotózást, hogy a kompozíció a nyitott ajtó miatt részint egy kinn is vagyok, benn is vagyok érzetet keltett a nézőiben. Az üres keret későbbi feltöltésével pedig extra teret adott a látványhoz, a Pink Floyd zenéjéhez hasonló mélységgel látva el a borítót. Kép a képben, szoba a szobában. Ha valaki hosszabb ideig fogja a kezébe a nagylemez tasakját, főleg, ha közben jó minőségben szól mellé a csodás zene, olyan érzés foghatja el, mintha a kereten keresztül közvetlenül a következő szobába léphetne. Szinte megelevenedik a borító.
A négy kép mindegyikén nagyjából egyforma pozícióban láthatók az együttes tagjai. Az első még benn, a szobában ül egy széken, míg a másik három zenész már kinn ül, áll, illetve fekszik. A kezdő képen David Gilmour van elől, vélhetően azért, hogy tudatosítsák a rajongókban, hogy ez már az új éra Pink Floydja. Majd a keretben előbb Waters, annak a keretében Mason, végül pedig az örök utolsó Wright ül benn és elöl. A széles körben elterjedt tévedéssel ellentétben, az eredeti kompozíció nem végtelen. Hanem a szintén Storm Thorgerson által alkotott A Saucerful Of Secrets LP van a legbelső, ötödik, egyben legutolsó keretben. Négy plusz egy kép és vége.
Bizonyos, ezoterikusabb megközelítés szerint az Ummagumma négy rétege a négy őselem kifejezése, míg a ’68-as stúdióalbum maga az ötödik elem. Mindezt magam is túlbuzgó rajongói marhaságnak tartanám, ha a Wish You Were Here borítójának különböző rétegein nem lehetne egyértelműen beazonosítani az őselemeket. Így viszont csak hümmögök, hogy bár magam nem látom és egy cseppet sem vagyok meggyőzve a dologról, de a Pink Floyd életmű ismeretében kizárni sem merném… Lehet, hogy más rajongók többet, mást is látnak, mint mi, mikor rátekintünk egy-egy Thorgerson-lemezborítóra.
A Saucerful Of Secrets szerepeltetése több szempontból is érdekes. Részint azonnal adja magát, hiszen az Ummagumma – Live Album több, mint fele A Saucerful Of Secrets dalaiból áll össze. Nagyjából 22 perc a 39-ből. De, ha kapcsolódó kislemezként a Careful With That Axe, Eugene koncertváltozatát is hozzászámoljuk, akkor az már félórányi kapcsolódó anyag.
A fotókompozíció része még egy nagyméretű színes üveg, mely szintén A Saucerful Of Secrets borítóján található kollázsra utalhat. Valamint egy, a falnak támasztott Gigi soundtrack album, mely viszont nem. A maga idejében nagy vitákat és szerzői jogi csatározást is eredményező filmzene-lemez szerepeltetése kiváltotta a kívánt hatást, hiszen Storm szerint a Gigi lemeztasak csak egy úgynevezett „vörös hering”. Amit direkt rakott jól látható helyre, a vitatkozásra hajlamos személyek elé. Aminek csak annyi a célja, hogy vitát váltson ki, egyébiránt nincs különösebb szándékolt jelentése. A „red hering” William Cobbett újságíró és politikus révén került a köztudatba. Aki annakidején egy olyan történetet mesélt el példabeszédként, hogy erős szagú füstölt halat használtak a célból, hogy eltereljék és elvonják a vadászkutyákat a nyúl üldözésétől.
Storm számítása bejött. Nemcsak erős vita lett a Pink Floyd rajongók és egyéb zenemániások között a dologból, hanem tényleges kiadói rágörcsölés, majd kiadók közti csatározás is. Bár utóbbi kapcsán a mai napig nem tudjuk, hogy csak az illetékes irodakukacok makacs sötétsége, vagy a szándékosan és tudatosan kihasznált kereszt-promóció volt a jogászkodás fő motivációja.
Mindenesetre, míg a brit, kanadai és az európai kiadásokon maradhatott a Gigi, addig az Amerikai Egyesült Államokban már csak egy üres fehér borító maradt a helyén. Amiben a vicceskedő és cinikusabb rajongók aztán egyből felfedezték a The Beatles fehér albumát, hogy lám-lám, azt lehet, a Gigit, meg nem. Ausztráliában azonban még azt sem vállalták, csak a csupasz falak maradhattak az alapos utómunka után.
A véget nem érő találgatások és a kirakatban zajló kiadói vita azonban valóban jót tett az eladásoknak. Az Ummagumma és a Gigi is jól fogyott abban az időszakban. Előbbit többféle változatban is begyűjtötte a kemény mag, utóbbit pedig újra felfedezte magának a közönség. Közte egy olyan nemzedék vásárlóképes tagjai is, akik 1958-ban még túl kicsik voltak filmhez és a lemezvásárláshoz. (A magyar közönség számára érdekes lehet, hogy a híres moziban Gábor Éva színművésznő, Gábor Zsazsa húga látható-hallható Liane d’Exelmans szerepében.)
A masszívabb gyűjtőknek a hátsó borító is tartogatott némi csemegét, egy eltérést, ugyanis az amerikai verziókon jelentek meg először írásban A Saucerful Of Secrets szvit tételei. Addig csak sejthették a rajongók, hogy a darab három vagy négy részből áll, illetve hogy azok miről is szólhatnak. Mindez különösen a The Man & The Journey turné után jött jól a floydereknek, mert a dupla szvitben nemcsak, hogy más címeken szerepeltek a tételek, de elég alaposan szét is lettek cincálva. Az Ummagumma megjelenésével azonban helyreállt a rend.
Az Ummagumma hátsó borítóján, tehát a stúdiólemezt rejtő tasakrészen egy másik elmés fotó látható. A Pink Floyd felszerelése, nagyjából úgy kiterítve, mint egy harci repülőgép arzenálja. Valamint mellette a Pink Floyd két roadja, mint a földi személyzet.
A Nick Mason javasolta beállítás a londoni Biggin Hill repülőtéren készült. A katonai létesítményt a Royal Flying Corps (RFC) nyitotta meg az első világháború idején. A második világháború alatt pedig a Royal Air Force az egyik parancsnoki bázisa volt, ahol Spitfire-ek és a Hurricane-ok is állomásoztak. Az angliai csatát és a világégést követően a RAF Fighter Command után már RAF Transport Command használta, így még a hidegháború kezdeti időszakához is kapcsolódik egy kicsit. Míg végül, a hatvanas évektől már elsősorban polgári repülőtérré vált. E módon akár még társíthatjuk a Point Me At The Sky kétfedeles gépéhez, a világháborús veterán Corporal Clegg-hez, az Astronomy Domine Dare történetéhez vagy a Let There Be More Light hidegháborús sci-fijéhez is. Kinek, hogy tetszik.
Ami szintén ténykérdés, hogy a furgon és a zenekari felszerelés mellett Alan Styles és Peter Watts látható. Mindketten kulcsfontosságú személyek voltak a korai Floyd munkásságában. Styles David Gilmour gyermekkori barátja volt, akit maga David hívott a Pink Floydhoz dolgozni. Neki és róla, a vezető roadról szól az Alan’s Blues és a későbbi Alan’s Psychedelic Breakfast.
Míg Peter Anthony Watts a Pink Floyd road-menedzsere és vezető hangmérnöke volt a hőskorszakban. Az Ummagumma lemezborítón kívül szerepel még, későbbi feleségével, Patricia „Puddie” Deighton-nal együtt a Dark Side Of The Moon több tételében is, mint narrátor. Peteré a Speak To Me-ben a Brain Damage-ben hallható őrült, mániákus nevetés.
Ő mondja ki a Money és az Us And Them közötti kulcsmondatot is, hogy: „Igen, igazam volt!”. Mivel az életben mindenki azt gondolja és azt is mondja, hogy neki van igaza furcsa helyzetek alakulnak ki. Mely előbb-utóbb szinte minden esetben erőszakhoz vezet. Ami nem csak azt a kérdést veti fel a pénzről és az erőszakról szóló tételek között, hogy ha mindenkinek igaza van, akkor vajon kinek van ténylegesen igaza, de egyben az erőszak értelmetlenségére is rávilágít.
A társaságból, az akkori Pink Floyd stábból Peter Watts hunyt el elsőként. 1976-ban ölte meg a heroin-függősége. Gyermekeit a zenekar támogatta anyagilag. Később a kis Ben fotós, Naomi pedig színésznő lett. Naomi keresztapja David Gilmour, aki e módon is gondoskodott a barátja kislányáról.
A kihajtható lemezborító eredeti kiadásain további érdekes képek szerepelnek még a belső oldalpáron. Elsőként David Gilmour az Elfin Oak előtt. A leginkább elf- vagy manótölgyként fordítható műalkotás egy közel ezeréves tölgyfacsonk, amelyet úgy faragtak és festettek ki, hogy úgy nézzen ki, mintha manók, gnómok, tündérek és kis állatok élnének a kérgében. A különleges művészi munkát Ivor Innes készítette, akárcsak az annak alapján készült mesekönyv illusztrációit is. A tündérmeséket pedig Ivor felesége, Elise Innes írta. Könnyen lehet, hogy az 1930-as mesekönyv Sydhez és a többi Floyd fiúhoz is eljutott. Így részben talán a The Elfin Oak Of Kensington Gardens is ihlethette valamelyik korabeli dalukat.
A második képen Roger Waters látható gyermekkori szerelme, első felesége, Judith Trim társaságában. Jude fazekasművész volt és szintén a Pink Floyd tagokat is magába foglaló baráti körbe tartozott.
Válásuk után, melyet elsősorban Roger hűtlensége okozott, a Judith képét egy időre eltávolították az Ummagumma újranyomásainak borítóiról, de aztán a 2007-es Oh, By The Way gyűjteménybe már ismét az eredeti fotó került. Akárcsak a Pink Floyd Records 2016-os vinil újrakiadására. A többi újkori bookletbe azonban a csonkított kép került.
A harmadik képen Rick Wright látható a billentyűi mellett-mögött. Majd a három nagyobb fotó alatt pedig tizenhat – bizonyos kiadásokon csak tizenkét- kisebb kocka található Nick Mason-ról, akinek a kalapos sorozatából válogatták be a legjobb darabokat. E módon kompenzálva az elrendezésből adódó különbséget.
Visszatérve még egy kicsit Emo-ra.
Iain Moore tényleg annyira jóban volt Storm-mal, hogy a Hipgnosis több borítóján is szerepelt. Ezek közül is kiemelkedik az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap albumának nemzetközi változata, melyre kifejezetten a fazonja miatt került fel, mint vagány csávó. (A mögötte álló piros ruhás csaj pedig Gayla Pinion, Syd Barrett egykori szerelme.)
Pink Floyd témában pedig Moore A Nice Pair-es szereplése számít a legjelentősebbnek. Ha valaki esetleg nem volna képben: Iain a hátsó borítón, tehát A Saucerful Of Secrets-et rejtő tasakrészen, a bal középső képen látható. Ő az a bohókás, kattant forma, aki a Pink Floyd világítás-technikusa, Peter Wynne-Wilson által tervezett pszichedelikus szemüvegben, aki egy joint-tal a kezében üldögél egy rakat Doctor Strange képregényen. Mi máson? No, például így érnek össze a Floydoknál a dolgok. Újra és újra, körbe és körbe.
Iain szerepel még Alan Parker Pink Floyd – The Wall című filmjében is. De ami még fontosabb, hogy 1969-ben, tehát a More film- és filmzene megjelenésének évében Moore volt az, aki maga után csalta az akkor épp jobb állapotban lévő Syd Barrett-et, hogy tartson vele Formenterára, Ibiza testvér szigetére. Mindez azonban messze nem volt előzmény nélkül.
Ugyanis, mikor 1967 nyarán a Floyd fiúk és a bővebben vett baráti társaságuk már érzékelte Syd mentális leépülését, úgy döntöttek, hogy inkább elutaztatják egy kicsit nyaralni, pihenni, minthogy szegény Barrett elemgyógyintézetbe kerüljön, ahol akár még meg is kínozhatják gyógyítás címszó alatt.
A Baleár-szigetek a második világháború után váltak a művészek körében különösen népszerűvé. Nem csak a csodás tengerpart és az ideális klímája miatt, hanem azért is, mert akkoriban központi kábítószer-elosztó hely, amolyan csempészközpont volt. A beat-korszak valódi főszereplői pedig nem csak úgy általában kedvelték a bohém életvitelt, hanem a nonkonformitás jelszava alatt aktívan keresték is a kapcsolatot a társadalom perifériájának számító veszélyes elemekkel: stricikkel, kurvákkal és dílerekkel. Mindez együttesen odavonzotta a középosztály és az elit jómódú csemetéit is, akik az egész struktúrát, mint egyfajta társadalmi hóbelevancot mindenestől eltartották. Házat béreltek, ettek, ittak, szexeltek, cuccoztak, zenéltek, hajóztak, fürödtek. Majd fizettek, mint a katonatiszt. A haszon nagy részét pedig a szervezett bűnözés nyelte be.
Storm Thorgerson és baráti köre már 1963-ban átruccant Ibizáról Formenterára, ahol az első élményeik hatására úgy döntöttek, hogy a formenterai nyaralást feltétlen meg fogják ismételni.
Annakidején Formentera Ibiza amolyan kistestvérének számított. De nem feltétlen a csak délebbi fekvése vagy a kisebb alapterülete miatt, hanem mert kevésbé volt pörgős. A mai fogalmaink szerint mindig amolyan „slow tourism” helynek számított, ahová reptér híján egy nap csak egyszer lehetett áthajózni. Ahol jóval kevesebb klub és bár várta a szórakozni vágyókat. Ahol a bevadulás helyett inkább a lazulás volt a fő jelszó. Ahol szinte az egész tengerparton engedélyezett volt a naturizmus, azaz a nudista strandolás.
A vegyes csoportokban történő legális meztelenkedés – főleg egy csendes, magányosabb helyen-, automatikusan magával vonja a nyilvános szexet, esetenként csoportszexet. Utóbbi kialakulásához pedig megint csak kedvezőbb a hangulat egy olyan védett környezetben, ahová csak a kiszolgáló személyzet és az elitből verbuvált baráti kör tagjai juthatnak be.
1967 augusztusában tehát a Pink Floyd szabadságot vett ki. Roger Waters és kedvese, Jude Trim Ibizára utaztak. Míg Syd Barrett és Rick Wright barátnőikkel, Lindsay Corner-rel és Juliette Gale-lel folytatták az utat Formenteráig.
„Az ötlet az volt, hogy Syd kikerüljön Londonból, távol a savtól (vagyis az LSD-től – a szerkesztő), minden barátjától, akik istenként bántak vele.” – Rick Wright
Bár a terápia nem vált be, Syd továbbra is folytatta a masszív kábítószerezést, egyben a betegsége is fokozódott, de megszerették a helyet és a későbbiekben is visszatértek még. Rá egy évre már David Gilmour és Aubrey „Po” Powell, a Hipgnosis másik munkatársa is a szigetre látogatott.
„Az első évben, amikor a Formenterára kerültem, körülbelül négy hónapig úgy éltem, mint egy hippi, és egyszerűen beleszerettem. …nehéz volt odajutni. Előbb el kellett menni repülőgéppel Ibizára, majd az egyetlen komppal utazni, amely akkoriban Ibiza és Formentera között közlekedett. Körülbelül két órát vett igénybe az átszállás, és csak naponta kétszer járt a komp. Szóval egy erőfeszítés volt eljutni oda, tudod, ez egy meglehetősen távoli hely volt. De sok írót, festőt és zenészt vonzott.” – Aubrey Powell
1968-ban, tehát a More forgatásának évében már mintegy hétszáz hippi érkezett Formenterára. Ahová még mindig csak inkább az arisztokrata kemény mag, illetve azok művészt játszó, vagy valódi művész csemetéik érkeztek, mint a permanens bulit kereső tömegek, akik viszont Ibizára fókuszáltak. Amolyan „a holland és britanniai kemény mag menni délre” jelleggel. Nagyjából úgy, mint mikor a solymári és csillaghegyi aranyifjak a forró hónapokra lecsapatnak Siófokra, majd eltűnnek az északi part közeli, kevésbé ismert helyein, hogy aztán ott folytassák az egész éves bulizást.
1969 nyarán már minimum ezerháromszázan voltak Formenterán. Többnyire jómódú egyetemisták, akik a szigeten nyaraltak. Illetve az angol művészvilág fiatalabb generációjának színe-java. Ebbe a környezetbe tartozott az akkori Pink Floyd stáb és baráti körének színe-java is.
Iain tehát maga után csalta Sydet, aki hamar meg is érkezett. Az egyik akkor készült képen Syd látható egy lánnyal, talán Sarah Sky-jal, aki vörös fátyol mögé rejti meztelenségét. Az a bizonyos fénykép, de a formenterai fotósorozat többi része is erős hasonlóságot mutat a Wish You Were Here belső tasakján található fátylas képpel.
Mivel Storm Thorgerson többször is felhasználta a zenekar tagjainak múltját a lemezborítóihoz, egyes rajongók szerint az akkori mediterrán nyaralás és úgy általában az összeurópai hippi közösség megidézése lehet a „levegős” Wish You Were Here kép mögött. Méghozzá konkrétan úgy vélekednek, hogy maga Po lehetett a fotós, illetve a későbbi ötletgazda is, aki akkor szintén Formenterán tartózkodott Syddel és Emoval. Ezzel szemben Storm úgy emlékszik, hogy egy közös barátjuktól, a szürrealista John Blake-tő kapták az ötletet, akárcsak az Atom Heart Mother esetében.
„John Blake javasolta a fátyol használatát – a távollét, eltávozás szimbólumát a temetéseken, valamint az arc távollétének, elrejtésének módját. …A vörös muszlinfátyol az arc elrejtésének univerzális eleme vagy szimbóluma, akár kulturálisan, mint az araboknál, vagy tiszteletből, mint a temetéseken. Mi van a fátyol mögött?” – Storm Thorgerson
De a pletyka továbbra is fennmaradt. Főleg, mert Nick Mason szerint is egy női akt található a Wish You Were Here vörös fátyla mögött. Míg mások egy női arcot látnak. Megint mások pedig magát Barrett-et, illetve Syd arcképét látják bele. Ami, mint kiderülhetett, ez esetben szinte mindegy is. Azt a bizonyos formenterai nyarat sírják vissza, mikor Syd egy kicsit jobban lett. Annyira, hogy még gitározott is a társaságnak.
Minden bizonnyal Peter Sinfield is egy akkori románcról írta a Formentera Lady című remekművét a King Crimson Islands albumára. Már csak azért is, mert utána egy időre ellehetetlenedett a formenterai hippiskedés.
Ugyanis, bár 1970-ben már legalább háromezren utaztak a Baleár-szigetek szigeteire, de mivel Francisco Franco megelégelte a hippiket, a hatóságok mindenkit kiutasítottak Ibizáról és Formenteráról. A rezsim szerint azért kellett közbelépniük, mert a hippik rossz hírét keltették a helynek. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem alaptalanul, ami vélemény megfogalmazásában talán még a More filmben látható realisztikus jelenetek is közrejátszhattak.
Mindenesetre a helyiek igencsak sajnálták a kieső bevételeket, így a formenterai és ibizai bulizás hamarosan újraindult, hát a kései hipszterek számára ismét minden frankó lett.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívumok
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
