(Double J Music, 2024)

Már maga ez a cím… Úgy akartam kezdeni, hogy Jerry Cantrell szemlátomást bármikor kirázza a kisujjából azt a baljós, vészterhes hangulatot, ami még a 2021-es, néhol countrysan laza Brighten-t is erősen áthatotta, ám a cím láttán, és főleg a muzsikát megismerve némileg módosult a hipotézisem. Most már úgy gondolom, hogy inkább maga a baljós hangulat rázta ki a kisujjából Cantrell-t, hogy szószólója, nagykövete legyen itt e Földön, a világ utolsó évtizedeiben.

Nem semmi teljesítmény, amit hősünk 1990 óta elért, különösen a körülmények fényében. Akkoriban még csak egy hajléktalan volt, aki Eddie Vedder-rel meg Chris Cornell-lel (RIP) csövezett egy szuterénben, ám ahol már akkor olyan dalok születtek, mint pl. a Rooster. Ma pedig jó eséllyel minden metalkedvelő ismeri a nevét és a munkásságát, amit nem mellesleg derékba tört barátja és az Alice in Chains zseniális, elementáris hangú énekese, Layne Staley 2002-es halála. Az ezt követő hiátus után azonban már idestova öt, kifejezetten színvonalas album viseli Jerry Cantrell nevét és/vagy alkotóereje nyomát.

Az I Want Blood pontosan olyan, amilyennek a címe után képzelnéd: sötét és masszív, ám nem azért, amire az ember elsőre gondolna. Nincs itt semmiféle primitív, vérivó áthallás: az I Want Blood nem az erőszakról szól, hanem az idővel vívott kilátástalan küzdelemről. Az idő szól be a metaforikus ringben vele szemben álló embernek, hogy: „na gyerünk, szedd össze magad, és hozd a legjobb formád, mert a véredet akarom!”. És mit tehetnénk mást – küzdünk, holott a lapokat leosztották, a vereség eleve elkerülhetetlen.

Ha már az idő szóba került: nehéz szó nélkül elmenni a tény mellett, hogy a legutóbbi AIC 2018-ban jelent meg, azóta pedig már két Cantrell-szólóalbum is napvilágot látott. Ráadásul ez a második, az I Want Blood olyan, amiről legalább öt, de ízlés szerint akár hét nóta is bízvást ott lehetne egy Alice-lemezen, néhányuk még a klasszikus korongokról sem lógna különösebben ki. Csak remélhetjük, hogy Jerry nem lőtte el az összes puskaporát, és az AIC-nek is jut majd kreatív energia. Maga Cantrell persze váltig bizonygatja, hogy ő elkötelezett az anyabanda iránt, és szó sincs olyasfajta szólókarrier alá temetkezésről, mint amit pl. Steven Wilson követett el a Porcupine Tree esetében. Hát legyen így; bizonyuljon ő is egy Mariusz Dudának, aki két projektet (Riverside és Lunatic Soul) is képes fantasztikus színvonalon mozgatni, immár évtizedek óta!

Az előzetesen már közrebocsátott Vilified nyitja a lemezt olyan modorban, ami nem hagy kétséget afelől, mi vár ránk: 6/8-os verze és 7/8-os bridge, súlyosan zakatoló riff, harmonikus moll dallamok, váratlan kiállások, disszonanciák. Ez nem a finomkodás terepe lesz. Ezt a dalt nekem simán el lehetett volna adni AIC-nótának; még az se tűnt volna föl, hogy DuVall-t nem hallom énekelni. Hasonló a helyzet a folytatással is: az Off the Rails bár kissé maidenesen indul, már az ajtót a dallamriffre két lábbal rárúgó kvartvokáltól kirázza az embert a hideg, a töredezett gitártémákra hozott dallamoktól, no meg a refréntől pedig végképp kiégünk.

Az Afterglow könnyen befogadható, nyugis, dallamos darab, ami bár elsőre megfogja a hallgatót, de bevallom, tizedszerre már kissé uncsi. A címadó a föntebb megénekelt mondanivalójával a leghaladósabb tétel, ami szintén megmarad a botegyszerű zeneiségnél, ám legalább szép és hatásos refrénnel. Az Echoes of Laughter is inkább leszedált – jó döntés, hogy nem került az Afterglow mellé -, meglepően érzelmes, szinte szentimentális nóta a távolban eltűnő kedvessel, kinek nevetése visszhangzik a kanyonban a tűző nap fényében.

Jerry vagy titokban meghívta Tony Iommit a Throw Me a Line vendéggitárosának, vagy egy ormótlan nagy Sabbath-utánérzéssel van dolgunk a verzékben – de még ez se akadályozza meg a nótát abban, hogy csont nélküli Alice-alapanyag legyen. Akárcsak a lemez fénypontja, a Let It Lie, ami a háromlábú kutyás lemez lemaradt tétele is lehetne. Lassú, vészterhes – mondhatni doom-os – masszívum, amitől egyszerűen kicsordul az egyszeri rajongó könnye. Itt merül föl a hallgatóban óhatatlanul a kérdés: ha ez a dal idekerült, akkor ugyan mit fog írni Cantrell a következő AIC-lemezre?!

De a legsötétebb pillanat még hátravan: a Held Your Tounge tisztán föltárja, milyen egyszerű dallamötletből építkezik Jerry, és hogyan válik belőle súlyosan, aberráltan komor téma, amit a beteges szemszögű szövegvilág is alátámaszt. Ez is egy olyan darab, ami a legelső pillanatban mellbe vág; azonnal befogadható dallamokkal operál, mégis sugárzik belőle a pőre gonoszság. Engem a feledhetetlen Angry Chair-re emlékeztetett.

Az It Comes pedig az a borzongató, különös, minden líraisága mellett is nyugtalanító hangulatú záródarab, ami szintén jellemző hősünk lemezszerkesztési módszereire. A szólója meghökkentően menetelős tempójú, hogy aztán visszasüllyedjen abba a meditatív, mondhatnánk letargikus tónusba, amiben elkezdődött.

A lemez nemcsak kiváló és változatos dalokkal kényeztet, de dicséretesen tömör is: 45 perc környékén áll meg a számláló. Nem volt ez mindig így: gondoljunk csak a dupla Degradation Trip-re, amin, ha Cantrellnek eszébe jutott egy gitártéma, abból nagy százalékban írt egy hétperces nótát – és nótából is volt 25 darab.

Zenei teljesítményekről nem nagyon érdemes beszélni, mert bár A-ligás nevek segédkeztek a lemez fölvétele során – mint mondjuk, Rob Trujillo, Duf McKagan vagy Mike Bordin -, ez a muzsika soha nem erről szólt. A hangszerek mind a hangulatot szolgálják, szépen alásimulva a fősodornak, bár a basszusban néha tetten érhető némi szólisztikus megnyilvánulás. A hangzás is pont olyan, mint amilyen mindig is volt: grunge-alapvetés.  Örüljük hát, barátaim. Íme, egy jó lemez. Az anyabanda jövőjéről alkotott borúlátó gondolatokat pedig hessegessük el, mert itt olyasvalakiről beszélünk, aki 1990 óta gyakorlatilag nem hibázott. Kiben bízzunk, ha nem őbenne?