(Napalm, 2022)
Az Alter Bridge azon néhány zenekar közé tartozik – néhány? erősen gondolkodnom kellene, ha csak akár egy második ilyet kellene mondanom -, melyeken vajmi kevés kritizálnivaló akad. Bárhonnan nézzük is, csupa vérprofi dolgot találunk életművükben. Eddig kiadott hét stúdióalbumuk között nem akad egyetlenegy, amelyik gyengének lenne nevezhető, de még dalok szintjén sem találni rajtuk egy árva félresikerült alkotást sem. Van egy elismert, folyamatos zenei fejlődésre képes zseniális gitárosuk; egy olyan frontemberük, akinek nem csak az orgánuma tökéletes, de dallamérzéke is mellbevágó, ami mellett ráadásul kiválóan gitározik, költői szintű szövegeket ereget és még a fazonja is remek; és ha mindez nem lenne elég, ott a sziklaszilárd ritmusszekciójuk, aminek köszönhetően lemezek sora óta adott az a mélyen zakatoló, masszív, szinte monolitszerűen egységes hangzás, ami mára voltaképp védjegyükké vált.
Mit lehet várni ezek után egy új AB korongtól? Ha történetesen a fentieket várod, hát bizony mondom néked: meg is fogod kapni. A Pawns&Kings nem lóg ki az eminens sorozatból a legkevésbé sem; inkább árnyalatokról lehet itt beszélni, amiben esetleg más, mint elődei.
Mert a csapat skáláján mérve ez bizony egy sötétebb, erőteljesebb alkotás. Már a nyitó This is War kórusai, feszes drámaisága sejteni engedi, hogy itt nem lesz sok finomkodás, ám ez még nem szokatlan jelenség. Az viszont, hogy az ötödikként sorolt Stay-ig kell várni az első felszabadult néhány percre, az már többet mond a lemez karakteréről. És még ez a felszabadultság is monoton zakatoló gitárok árnyékában születik meg. A következő ilyen, szódával akár könnyednek is nevezhető pillanat pedig a nyolcadik Season of Promise – és ezzel ennyi volt. A többi dalban a dráma, a végzet, a sodró érzelmek, és a SÚLY játszik főszerepet.
Mindenki eldöntheti, mennyire jó vagy esetleg kevésbé biztató hír ez számára, ám az tény, hogy eszméletlen jól áll a gárdának ez a sötét, masszív kiállás. Ennek pedig elsődleges oka a kontraszt, ami a zene és az énektémák között tátong. Az album folyamatosan bombáz olyan, remekbe szabott riffekkel – akár dalonként többel is -, amikre képtelenség mással, mint heveny headbangeléssel reagálni. Mindez kifejezetten mélyre hangolt hangszerekkel, akár B-ig, sőt, Asz-ig lenyúló alaphangokkal valósul meg, amiről az embernek az jut eszébe: ilyen lehet az a bizonyos „sötét anyag”. Mindezekre pedig Myles Kennedy elképesztő dallamokat – és fájdalmasan tökéletes vokálharmóniákat – énekel, igen magas lágéban, minek következtében a zene és az ének által uralt frekvenciák elválnak egymástól, bőséges teret hagyva az érvényesülésre. Ha valaki hörögni próbálna erre a muzsikára, akkor a modern kor egyik legmasszívabb durvulatát hozhatná létre, ám Myles hangja és dallamai rendkívül igényes, szinte slágeresen könnyen befogadható zenét varázsolnak belőle. Több példa is akad erre a döbbenetes kontrasztra a lemezen – én itt csak a hihetetlen refrénnel felruházott Silver Tongue-t és a könyörtelenül málházó, ólomsúlyban induló Sin After Sin-t emelem ki.
S, ha mindez mégsem lenne meggyőző, akkor ott a koronaékszer. A Fable of the Silent Son. Több mint 8 percnyi, olyan szinten lúdbőröztető muzsika, hogy arra nincsenek szavak. Az érzelmes kezdettől a letaglózó ellentémán át a fináléig minden másodperc magáért beszél; már csak ezért a nótáért érdemes volt megalapítani a csapatot. Kennedy pedig olyat énekel itt, ami kimagaslik még az egyébként az egész albumra egységesen jellemző magas színvonalból is.
Lehetne szót ejteni egyéni hangszeres teljesítményről, mert Tremonti minden megmozdulása vastagon topkategóriás, akár a riffeket, a sound-ot vagy a szólókat tekintjük, de tudjátok mit? A dalok annyira jók, olyan szinten bűvöli el a hallgatót a zeneszerzők kreativitása, hogy ez eleinte szinte föl sem tűnik; több hallgatással, külön odafigyelve érkeznek csak meg a témák az emberhez. Minden virtuozitása mellett azt tudom tehát mondani, hogy ez mégsem egy villantós lemez – a zenei megoldások ugyanis mind a nagy egészet szolgálják, egyetlen másodperc fölösleges menősködés nem érhető tetten itt. Hasonlóan más AB albumokhoz, a Pawns&Kings is abból a fajtából való, amit, ha meg akarsz valakinek mutatni, hogy lenyűgözd az illetőt a jó ízléseddel, nyugodtan rábízhatod: mondjon egy számot egytől tízig. Nem fog tudni úgy választani, hogy abban a nótában ne villanna meg a csapat zsenialitása, a muzsika kétségeket félresöprő minősége. Próbáljátok ki!
