Mindig megrázó, amikor egy igazi metal legenda távozik az élők sorából. De amikor a kedvenc bandád egyik tagja, vagy ahogy a napokban történt, az egyik korábbi tagja távozik, az különösen fájó és egyben kicsit önző érzés tud lenni, hiszen azon túl, hogy tényleg fájdalmas a halála, de egyben azt a lehetőséget is siratjuk, hogy többé nem láthatjuk/hallhatjuk kedvencünket. Ez annak fényében, hogy szervezés alatt volt egy hazai Di’Anno koncert decemberre, sajnos aktuális is. Paul Andrews, vagy ahogy a világ megismerte Paul Di’Anno 66 évesen, hosszú betegeskedés után hagyott itt minket. Tudom, hogy mióta 1981 szeptemberében Rod Smallwood megkérte, hogy távozzon a Vasszűz soraiból nem sok értékelhetőt rakott le az asztalra, de a Maidenben eltöltött évei generációk életét változtatták meg, alakja, karizmája a mai napig sokak számára meghatározó, megkerülhetetlen figurája a metál történelemnek. Emlékezzünk rá eme sorokkal úgy, mint egy legendás kor legendás énekesére!
Az Iron Maiden kapcsán, ennyi év távlatából konkrétan ki merem jelenteni, hogy sikerük receptjének egyik tényezője az (sok más tényező mellett), hogy az adott tagok a megfelelő pillanatban és a megfelelő ideig voltak a tagjai a bandának, igen még Blaze is. Ez egyben a Steve Harris/Rod Smallwood (menedzser) páros egyik erőssége is volt, hogy előre gondolkozva, határozott döntések mentén terelgették a banda karrierjét.
Paul egy irányvesztett és a sorozatos tagcseréktől megtépázott Iron Maidenbe érkezett meg 1978 őszén, és akkor abban, azokban a változásokkal teli években (a NWOBHM felemelkedésének időszaka ez…) a szintér legtökéletesebb frontembere volt egy olyan fiatal, erőtől kicsattanó banda számára, mint az Iron Maiden, akik már akkor arról álmodoztak, hogy a világ legnagyobb színpadain kápráztatják el a közönséget. Paul pontosan akkor került (teljesen véletlenül) a képbe, amikor a legjobban szükség volt egy karizmatikus, stílusos kiállású énekesre. Steve tarsolyában addigra ott sorakoztak azok a nóták, amik aztán az első két album gerincét alkották, Dave Murray is újra csatasorba állt, mint a színtér egyik legjobb gitárosa, és miután Rod Smallwood is felbukkant a horizonton, már semmi sem állíthatta meg a Maident. Kőkemény melóval, évekre előre kitalált stratégia mentén haladtak előre, fokról-fokra, mindent és mindenkit a nemes cél alá rendelve. Persze Paul azért is volt a megfelelő ember a megfelelő időben, mert pont nem érdekelték a szabályok és a menetrend, amit be kell tartani, egyszerűen csak jól akarta magát érezni és élvezni a helyzetet, amibe csöppent. Huszonéves fejjel ez nem is róható a terhére, ám egy olyan kemény és határozott célokkal rendelkező páros esetében, mint a Harris/Smallwood duó, a penge élén táncolt folyamatosan, és eleve vesztésre állt már az elejétől fogva. Az 1979-es év is már nagyon durva volt a banda életében, szinte folyamatosan koncerteztek/turnéztak nagylemez nélkül, ám az 1980-as évben jóval nagyobb fokozatra kapcsoltak. Gondoljunk bele, hogy egyik pillanatban még a klubbokban tolod pár 100 embernek -jó esetben-, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy Anglia legnagyobb színháztermeiben koncertezel a Judas Priest társaságában, majd nem sokkal később Európában turnézol csarnokokban, stadionokban – a Kiss előzenekaraként… 1981-ben aztán folytatódott a menetelés, először főzenekarként hazai pályán, majd jött Japán és az államok, szintén a Judas Priest előzenekaraként. Ráadásul ez még nem is a csúcs volt akkor, hanem csak a kezdete valaminek, ami 4 évvel (!!!) később a Wolrd Slavery Tour-ban csúcsosodott ki. Brutális (mai aggyal egészen felfoghatatlan) tempóban haladt a banda szekere és Steve már ’80-ban tudta, hogy Paul ezt nem fogja bírni, a saját turnékon teljesen szét volt csúszva, egyedül az előzenekaros túrákat bírta valahogy, mert ott jóval kevesebbet kellett énekelnie, és a felelősség sem az ő vállát terhelte. Steve-nél akkor telt be a pohár, amikor ’81-ben a főzenekaros eu turné jelentős részét le kellett mondani Paul miatt, ott dőlt el a sorsa, ám mivel már le volt kötve egy főzenekaros (teltházas) turné japánban, valamint egy zsíros lehetőség az USA-ban a Judas előtt, nem lehetett kirúgni. Ám amikor teljesítették a kötelezettségeiket, és az elmaradt bulik egy része is pótolva lett, Steve és Rod első dolga volt, hogy megmutatták Paul-nak merre van az ajtó. Persze akkor ment a sárdobálás, de utólag főhősünk is bevallotta, hogy a lehető legjobb döntést hozta akkor a zenekar, egyszerűen nem bírta volna azt a tempót, amit a helyzet és Rod diktált, pláne, hogy akkoriban léptek csak igazán a gázra… Az előtt az ajtó előtt, amin Paul távozott, pont egy olyan ember várakozott a bebocsájtásra, aki Di’Anno ellenpontjaként pontosan arra várt, hogy leigázza a világot, Paulnak nem voltak ilyen ambíciói… Sajnos ebbe az embertelen tempóba bukott bele szegény Clive Burr is Paul után egy évvel. Azt hiszem jól mutatja Di’Anno és a Maiden helyzetét az a tény, hogy amíg a Maiden Dickinsonnal felvértezve ’82-ben már ismét az európai és amerikai koncerttermeket ostromolta, a minden szempontból korszakalkotó The Number of The Beast albummal, addig Di’Anno a Lone Wolf nevű hakni brigáddal próbálkozott a londoni klubbokban, pont ott, ahol a Maiden tagjaként még ’79-ben, és mire friss lemezzel rukkolt elő, addigra a Vasszűz már a teljes földgolyót leigázta a World Slavery turnéval…
Paul Di’Anno Maiden utáni pályafutásának taglalásába nem mennék bele részletesen, mert annyira kesze-kusza és sokszor követhetetlen, hogy egy kisebb könyvet lehetne megtölteni vele. Maradjunk annyiban, hogy voltak jó próbálkozásai hősünknek, hiszen a Battlezone albumok, vagy a Killers formáció Murder One albuma, mind gyöngyszemei az életműnek, de idővel Paul belátta, hogy nem fogja már megváltani a világot a saját zenéjével, mert a saját vonzereje, karizmája kevés ehhez, és onnantól átment az „én vagyok az Iron Maiden egykori énekese” üzemmódba, ami kisebb-nagyobb kanyarokkal, kitérőkkel megmaradt a haláláig. Számtalan album őrzi a hangját a maidenes korszak után is, de a mai napig és valószínűleg míg világ a világ, Paul Di’Anno egyet jelent majd minden idők egyik legjelentősebb metal bandájának első két albumával. Azokat a korai remekműveket Paul hangjával szerette meg a világ, és ez már így is marad.
Megható, és így utólag már sorsszerű is volt az a pillanat, amikor 2022-ben az akkori turnéstart helyszínén, Zágrábban Steve Harris évtizedek után újra találkozott Paul-al. Idén pedig Bruce Dickinsonnal is sikerült összehozni az évek óta tolószékhez kötött Pault, hogy életükben először találkozzon a két legendás Maiden énekes… Amikor ezeket a sorokat írtam, már kinn is volt Steve és a Maiden megemlékezése Di’Anno-ról, ami szintén azt jelzi, hogy Steve is tudja, hogy Paul egykori jelenléte a bandában meghatározó mozzanat volt.
Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy újra nekirugaszkodok és megírom a Maiden történetét, mert rengeteg olyan dolog, esemény, apró részlet látott napvilágot az elmúlt 5-10 évben, amit nemhogy hazai, de világviszonylatban is alig publikáltak. A 2019-ben megjelent Iron Maiden Antológia első részéből jöjjön egy részlet, arról pontosan, milyen körülmények között került a bandába Paul Di’Anno. A történet a kor lenyomataként pontosan bemutatja milyen kevés kellett akkoriban a legenda megszületéséhez…
1978 őszén még mindig sehol az új Iron Maiden énekes, pedig a zenekar már készen áll a visszatérésre. Amikor már elég reménytelennek tűnt a helyzet, akkor hirtelen a semmiből egy novemberi éjszakán felbukkant egy chingfordi srác, és egyből minden a helyére került.
Doug és Steve épp a leytonstoni Red Lion pubban múlatta az időt (aznap épp a Radio Caroline Roadshow DJ-i szolgáltatták a zenét, a műsorukban sok heavy rock zenével), amikor Steve szóba elegyedett egy Trevor Searle nevű fickóval, aki hallott a pletykáról, hogy a Maiden új énekest keres. A elkövetkező percekben ez a párbeszéd hangzott el:
Trevor: “Tényleg énekest kerestek?”
Steve: “Miért kérded?”
T: “Hát, van egy haverom, aki elég jól énekel.”
S: “Tényleg? Mindannyian elég jól énekelünk.”
T: “Nem, ez a srác tényleg nagyon jó.”
S: És, hogy néz ki? Lefogadom, hogy szarul, mi?”
T: “Nem, a külsejével sincs semmi gond.”
S: “Baszod, ha ennyire jó, azonnal hozd ide!”
Trevor haverját Paul Andrews Taylornak hívták, de a világ nem sokkal később Paul Di’Anno-ként ismerte meg… Loopy (későbbi Maiden road) így emlékezett a legendás találkozásra: “Aznap úgy döntöttünk Paullal, hogy a Red Lionban töltjük az estét. Találkoztunk Trevorral, aki már azzal fogadott minket, hogy az Iron Maiden basszusgitárosa éppen felbukkant és beszélni akar Paullal. Trevor eltűnt pár percre, majd visszatért és magával húzta Pault a bárpult túlsó végére. Közel 10 percig álltam ott egyedül, majd Paul visszatért hatalmas mosollyal az arcán és azt mondta: ”Meghallgatásra megyek a héten.” Az akkori próbahelyük, a Scarf stúdió egy régi, fel nem használt garázs feletti épület kifosztott tömbje volt. 16 lépcsőfok vezetett a stúdió szintjére. A jobb oldalon az első helyiség volt a Maiden akkori bázisa. Az volt az első alkalom, hogy Paul találkozott Dave Murray-vel és Doug Sampsonnal.” “Paul első látásra egy kicsit megjátszósnak tűnt – emlékszik vissza Steve –, de egyébként rendben volt vele minden. Megkérdezte ismerjük-e a Dealert a Deep Purple-től. Én nem ismertem, Davey viszont igen; megmutatta az akkordokat aztán belecsaptunk és kurva jól szólt az egész! Van valami egészen különleges Paul hangjában, amitől egy teljesen új élt kaptak a dalok. Kipróbáltuk pár saját dallal (Iron Maiden, Prowler) is, lejátszottunk neki egy szalagot, amin Dennis énekelte azokat a dalokat, amiket hallani akartunk Paultól, és azokhoz is baromi jól passzolt a hangja. Aztán elküldtük azzal a szöveggel, hogy vár még pár ember, akiket szeretnénk meghallgatni, de persze ez hazugság volt. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy Doug és Dave mit szól hozzá, mielőtt döntenék, de szerintük is briliáns volt. Biztos voltam benne, hogy Paul az a srác, akire szükségünk van.” Dennis Wilcock művér-kapszulákkal, párbajtőrrel, maszkokkal és rengeteg sminkkel próbálta meg feldobni a produkciót. Paul Di’Anno teljesen más stílust képviselt, az ő esetében az ember tényleg azt kapta, amit látott. Egyszerűen megjelent, felment a színpadra, amit meg ott mutatott, az tényleg önmaga volt.
Paul először 1976-ban hallott az Iron Maidenről. “Miután apám meghalt – idézte fel a sztorit Paul –, a családunk közelebb költözött az East Endhez. Az akkori haverom, Loopy, aki ismerte Steve-et és később a Maiden technikusa lett, és én ugyanabba az iskolába jártunk, mint Harris. Tudtuk, hogy van egy bandája és elhatároztuk, hogy megnézzük őket, mire képesek élőben a Cart & Horsesban. Akkor még nem gyakorolt rám nagy hatást a zenéjük, de emlékszem volt egy ‘Striker’ című daluk, ami nagyon tetszett, napokig az ment a fejemben.” Paul jól emlékszik, tényleg szerepelt az akkori szetlistában egy She’s A Striker című dal, de az nem saját nóta volt, hanem a Tucky Buzzard nevű zenekar szerzeménye, a banda ‘71-es Warm Slash című albumáról.
Amikor 1978 novemberében Paul megjelent a meghallgatáson, próbált bevágódni a többieknél és azzal hencegett, hogy már rengeteg neves bandában énekelt, de a Maiden tagjai egyik formációt sem ismerték. Aztán másnap Steve átment Paul szüleinek a házához, és így szólt: ”Ha akarod, tiéd a meló.”
Paul így emlékszik a történtekre: “Az első gondolatom az volt, hogy: oké. Elégedett voltam, mert így legalább nem csak az időmet fecséreltem a meghallgatással, de igazság szerint nem jöttem túlzottam izgalomba. A Maiden számomra akkoriban még csupán egy volt a rengeteg kocsmazenekar közül. Steve személyisége tökéletes ellentéte volt az enyémnek, szóval minden stimmelt.”
R.I.P. Paul. Köszönünk mindent…
