Idén ötven éve, 1974 novemberében jelent meg a negyedik Kraftwerk album, mely alapjaiban változtatta meg mind az elektronikus stílusok, mind a kísérleti-, mind úgy általában a populáris zene későbbi fejlődését. Mindemellett a történelmi jelentőségű Autobahn lemez rockzenészek ezreit is inspirálta. Ami nem is meglepő, hiszen a mérföldkő jellegű alkotás sok szempontból eleve rockzenei, prog rock, art rock logikával készült. Ahol a közreműködő művészek nemcsak, hogy a kor rockzenei hangzásvilágát tágították ki alaposan, de az Autobahn egyben felfogható egyfajta koncept-albumként, egy kirándulás stációinak leírásaként is. Ahol az A-oldalon hallható hosszú utazást egy vidéki este követi, üstökös nézéssel. Majd másnap egy természet közeli reggeli sétával zárul a történet, a B-oldal végén.
Ralf Hütter billentyűs és Florian Schneider-Esleben, hegedűs, fuvolista a düsseldorfi Robert Schumann Hochschule diákjai voltak. Ott találkoztak, majd kezdtek közösen zenélni. Eleinte a nyugat-német experimental music, vagyis kísérleti zene művelése kötötte le a figyelműket. Mely egyebek mellett magában foglalta a hagyományosan akusztikus hangszerek elektronikus megszólaltatását is. Így esetükben nemcsak a korabeli műfajokra jellemző villanygitár vagy villanyorgona került felhasználásra, hanem elektronikusan modulált, torzított fuvola, hegedű vagy dobkészlet is.
A kompozíciós világukban pedig egyaránt szakítani kívántak az akkori német slágerek, illetve az olasz és angolszász stílusokban fogant utánzó zenekarok produkcióinak hatásaival. Azok helyett inkább minimalista hangköltészetben utaztak, konkrét dolgokat, eseményeket kívántak lefesteni a lehető legkülönlegesebb hangokkal, nemritkán elektronikus hangutánzással.
Méghozzá elég szabadon kezelve a muzikalitást, egyfajta „bármi lehet hangszer” elven komponáltak. Úgy vélték, hogy akár egy üllő és egy kalapács találkozása kiváltotta és hasonló hangokból is lehet magával ragadó, atmoszférikus zeneműveket építeni, hát még, ha egyedi hangásokat kísérleteznek ki hozzájuk. Ami elméletet a gyakorlatban is bizonyítottak. A kompozícióikra jellemző repetitív részek pedig a korszak pszichedelikus művészetéhez képest kerestek alternatívát. Melyek egy drogok és okkultizmus nélkül is élvezhető zenei hipnózist, belső mozit, belső utazást válthatnak ki a hallgatóikból.
A Kraftwerk közvetlen elődjének az Organisation zur Verwirklichung gemeinsamer Musikkonzepte (Szervezet közös zenei koncepciók megvalósítására), röviden Organization nevezetű együttes tekinthető. A zömmel jómódú fiatal művészekből álló csapat 1968-tól dolgozott együtt és főleg improvizált zenét adott elő élőben, művészeti galériákban és felsőoktatási rendezvényeken. Akkoriban persze még nem vált el ennyire egymástól a rock, az elektronikus zene és a többi műfaj. Hiszen magát a rockkorszakot is annak köszönhetjük, hogy egyre inkább elterjedtek az elektromos orgonák, -gitárok és -basszusgitárok.
Miközben a különféle műfajok fúzióját is az akkor modernnek, sőt futurisztikusnak számító hangzások könnyítették meg. Ezért aztán Florian Schneider, Doug Ingle, Rick Wright vagy Miles Davis és akkori társaik bár igazán eltérő mondanivalókban gondolkodtak, a modern elektronika bevonása miatt mégis eléggé hasonló eredményekre jutottak.
A csoport első és egyetlen nagylemezének készítése közben újabb hatások érték a fiúkat, elsősorban a banda magját jelentő Ralf és Florian duót. Mely stúdiózás végül mélyreható változásokat hozott, egyben egy új formáció, a Kraftwerk elindítását is eredményezte. Ugyanis a hangstúdió egy olajfinomítóban működött. Így, mikor a felvételi szünetekben a művészek kiléptek az ajtaján, jól hallhatták az óriási lángokat és az egyéb ipari zajokat, mely nagy hatással volt Ralfékra.
Még ennél is fontosabbnak bizonyult, hogy Tone Float album hangmérnöke és producere Conny, azaz a zseniális Konrad Plank volt. Az az újító lángelme, aki a német underground felett bábáskodva sok éven keresztül folyamatosan olyan életképes innovatív ötletekkel rukkolt elő, melyek egyaránt rakétapályára állítottak kortárs kísérleti- és rock-produkciókat. Illetve a későbbi új hullám, pop, techno és egyéb elektronikus előadók is igen sokat merítettek Conny úttörő munkásságából.
Így a történet harmadik főszereplője végül nem egy további Organization vagy Kraftwerk tag lett, hanem a különleges hangzásokban utazó nagyformátumú hangművész, Conny Plank. A látnoki producer, akinek a hatása nélkül ugyanúgy teljesen más lett volna a XX. század utolsó negyedének a zenéje, miként George Martin, Miles Davis, Brian Eno, Robert Fripp, Syd Barrett, Jean-Michel Jarre, Giorgio Moroder, Bryan Ferry, Frank Zappa, Alan Wilder, Jon Lord vagy Quincy Jones munkássága nélkül.
Plank ugyanis alapjaiban újította meg a háború utáni nemzedék német zenéjét, mely idővel az egész európai hangzásvilágra megtermékenyítő hatással volt, egyben tartósan új pályára állította a könnyűzenének hívott különféle műfajok fejlődését is.
Mivel kishazánkban Conny Plank produceri munkássága javarészt ugyanúgy fehér foltnak számít, mint mondjuk a Moebius & Plank formáció különleges életműve, érdemes egy rövidke kitérőt tenni, Konrad Plank életének mérföldköveit összegezve.
Az ifjú Konrad a pályafutását egyből a csúcson, Marlene Dietrich koncert hangmérnökeként kezdte. Majd sikerült rábeszélnie Duke Ellington-t, hogy a turnéra készülődő próbák alatt rögzíthessen tőle valamit. Az eredmény a veterán jazz zongorista legfurcsább, legelőremutatóbb felvétele lett, melyben hosszú idő után ismét nagy hangsúlyt kaptak az aktuális hangulatokat lekövető improvizációk.
Később a német kosmische music -melyet a Conny munkáira egyre irigyebbé váló nyugati popsajtó gúnyosan csak krautrock-ként emlegetett- kifejlesztőjeként szerzett hírnevet magának. Ugyanis az Organization, Kraftwerk, Ibliss, Neu!, La Düsseldorf vonulat mellett többek között pályára állította még a Cluster, a Harmonia, az Ash Ra Tempel, a Night Sun, Holger Czukay, a Streetmark, a Guru Guru, a Scorpions és a Kraan aktuális produkcióit is. Egyfajta germán választ adva az angolszász világban népszerű psychedelic / hard / prog rock előadók munkáira. Mely kétféle zenei színtér idővel egyre inkább kezdett oda-vissza hatni egymásra.
Majd az új hullám, a szintipop, a punk-rock és a brit pop új nemzedékének felfuttatása következett. Immáron erős nemzetközi felhozatallal, mert addigra már szinte sorban álltak az előadók Plank Wolperath városában álló stúdiója előtt. Készültek szép sorban Brian Eno, a Devo, a The Meteors, az D.A.F., a Psychotik Tanks, az Echo & The Bunnymen, a Play Dead, a Freur, a Killing Joke, a The Tourists, a Eurythmics, az Ultravox és a többiek felvételei. A sikerlistákat ostromolva, de az addig igényességből mit sem engedve. Igen jellemző Conny hozzáállására, hogy simán nemet mondott akár még David Bowie vagy a U2 felkérésének is, ha nem érezte az előrelépés lehetőségét az együttműködésben. Utóbbi esetben például Bono kezelhetetlen egójára hivatkozott, mint a kreativitásuk összeadódását gátló tényezőre.
Miközben a multiinstrumentalista Dieter Moebius-szal, a Cluster és a Harmonia egykori tagjával alkotott elektronikus duójával is adott ki albumokat. Összességében véve még mindig felmérhetetlen hatást téve az egész nyugati zenei világra.
Visszatérve a nagy találkozásra. 1970-ben, a Tone Float LP megjelenésekor az Organization megszűnt létezni, de Plank a fedélzeten maradt. Ugyanis Ralf és Florian új zenekart indított. A projektet Kraftwerk névre keresztelték, mely egyben a szintén ’70-es és szintén Conny-val készült első albumuk címe is lett.
Az első hónapokban a zenész duó különféle dobosok bevonásával próbálkozott, melyből ketten, Andreas Hohmann és Klaus Dinger hallhatók is a bemutatkozó nagylemezen. Bár nem egy időben voltak a Kraftwerk tagjai. Majd a debütalbum megjelenése után komoly zenészvándorlás kezdődött. 1971-ben maga Hütter is távozott néhány hónapra. Azonban még az akkori, átmeneti trióban zenélő Florian Schneider, Klaus Dinger és Michael Rother felállású Kraftwerk működése is értelmet nyert a későbbiekben, hiszen Klaus és Michael a Neu! alapítóiként, dobosaként és gitárosaként szintén rocktörténetet írtak, szintén Conny Plank segítségével.
Majd a második és harmadik Kraftwerk lemez már teljes egészében Ralf és Florian zenéjét tartalmazza, kizárólag a szerzők előadásában. Valamint Conny Plank formabontó ötleteit. Mivel Conny a zajt is a zene egyik formájának tekintette, egyfajta életcélja lett a különféle új hangok megtalálása és rögzítése. Mindebben pedig jó partnerre talált Ralfékban, akik a többségében elektromos vagy elektronikusan megszólaltatott orgona, zongora, gitár, basszusgitár, citera, hegedű, fuvola, dob, xilofon és egyéb ütőhangszerek felhasználása mellett is folyamatosan haladtak a korral. Így szinte a megjelenésük pillanatában bevetésre kerültek a különféle analóg szintetizátorok, szekvenszerek és vocoderek. Valamint a saját maguk fejlesztette elektromos dobok, az általuk átépített villanyorgona és a mindenfélével tuningolt elektromos fuvola is eszközei lettek az ismétlődő ritmusok, monoton struktúrák és repetitív ütemek, mint szürrealista hangköltemények előadásának.
Így hát a három zseni fáradhatatlan úttörő munkájának hatására az addig sokszor csak öncélúan művészkedő pszichedelikus ifjúsági szeánszok lassan, de biztosan átadták a terepet a háború utáni német identitást tudatosan felvállaló technokrata himnuszoknak és a hétköznapi modern népdaloknak.
Mely új idők új dalai a tudomány öncélú magasztalása helyett inkább annak gyümölcseit, az ipar tömegtermékeit és az azok által megváltozott életformát emelte piedesztálra. Ez a felfogás pedig betonbiztosan vezetett a német ipari csoda egyik alappillérének tartott német autópálya, az autobahn megénekléséhez.
Wir fahren, fahren, fahren auf der Autobahn
Mivel a Kraftwerk a német identitás kifejezése mellett a modern korszak népzenéjének megalkotását tűzte ki célul, gyakran foglalkoztak a motorizált nemzedék életmódjának, közte a modern közúti közlekedés megjelenítésével is. Korai emblémájuk, a forgalmi terelőkúp már a Tone Float lemeztasakján is feltűnt. Majd az első két Kraftwerk LP pop art dizájnos, minimalista frontborítóin is központi szerepet kapott. Miként az 1973-as Ralf & Florian nagylemez, illetve a szintén ’73-as Kohoutek üstökösről szóló kislemezük borítóin is.
A modern életmódot ilyen módon sűrítő jelkép egyaránt jól jellemezte a háború utáni nemzedék mobilitását, benne az utazást önmagát is élményként megélő hozzáállását. Miközben felfogható fallikus szimbólumként is, már csak azért is, mert a fiúk gyakran használtak olyan korabeli plakátfotót, melyen egy meztelen szőke csinibaba ül rá, vagy inkább bele. Nézőpont kérdése…
Mindenesetre az Autobahn lett az első olyan kiadványuk, melyen már nem látható terelőkúp. Viszont mind a borítónak, mind a zenének központi eleme az út és az utazás.
1973-ban három olyan rövidéletű felállása is volt a zenekarnak, melyben Werner Emil Schult is játszott elektromos gitáron, illetve elektronikus hegedűn. Míg zenészként nem igazán hagyott maradandó nyomot maga után, annál nagyobb hatása volt a Kraftwerk esztétikájának kibontására, az együttes művészi eszköztárának kibővítésére. Ugyanis Ralfék Emil Schult javaslatára kezdtek dalszövegeket is társítani a kompozícióikhoz, továbbá az album, albumaik főtémájához erősen kötődő lemezborítók használatát is ő vezette be. A Kraftwerk sztori negyedik főszereplőjévé lépve ezzel elő.
A jól kiépített és alaposan karbantartott nyugat-német autópálya rendszeren való autós élményről szóló hosszú dalfolyamuk tehát kiegészült egy lényegre törő, slágeresen egyszerű, minimalista szöveggel. Mely kompozíciót Hütter, Schneider és Schult kollektíven jegyez szerzőként. Magát a szerzeményt Ralf és Florian játszották fel, Emil pedig egy ikonikus borítófestménnyel ajándékozta meg a világot. Az eredeti albumborítón ugyanis egy, a németországi autózásra jellemző kép látható. Egy dombos tájon átfutó autópálya, amelyen egy Mercedes-Benz szedán, vélhetőleg egy Heckflosse és egy Volkswagen bogár halad. Mögöttük egy autópálya híd látszik még a napkelte fényeiben sütkérezve. A hátsó borítón pedig egy olyan montázs, mely a lemez megjelenésére kialakult kvartettet mutatja egy autó hátsó ülésén, mögöttük egy hasonló festmény részletével. Mindkét kép a gazdasági csoda idejéből származó reklámrajzok józan, idealizáló stílusában készült. Mely ismételten aláhúzta a csapat német identitását.
Míg az arculat szempontjából rendkívül fontosnak bizonyult a korábbi duó-, trió-, kvintett- és szextett-felállások után megszilárduló négyes Kraftwerk formáció, az 1974-es lemezt javarészt még mindig csak ketten, az alapítók rögzítették.
Vagyis a Ralf Hütter szintetizátor, orgona, zongora, gitár, elektronikus dob és Florian Schneider ének, vokóder, szintetizátor, fuvola, elektronikus dob alkotta duó. Az A-oldalt betöltő hosszú címadó mellett a záró Morgenspaziergang-ot is kizárólag ők játszották fel. Klaus Röder, aki Emilt váltotta az elektromos gitár, elektronikus hegedű poszton, kizárólag a Mitternacht-ban hallható. Wolfgang Flür dobos, pontosabban elektronikus ütőhangszeres pedig az újragondolt és újrajátszott üstökös dalokban hallható.
Érdekesség, hogy Klaus szintén a düsseldorfi Robert Schumann Hochschule képzésére járt, méghozzá zeneszerzés- és gitárszakra. Ráadásul ugyanúgy érdeklődött a kísérleti és avantgárd zenék fejlesztése iránt, mint Florianék. Röder szintúgy egyedi hangszereket készített, miközben szintetizátorokat és szalagos magnetofonokat is használt a hangok manipulálására, mint Ralf vagy Conny. Látszólag tehát egy újabb ideális társ lett volna a Kraftwerk zenei utazásaihoz, de Klaus Röder csak egy albumra maradt. Arra, ami világhírig repítette az együttest.
Mindenesetre kialakult a végleges arculat, így a legtöbb borítóváltozaton az autó visszapillantó tükrében is megjelent a négyes. Miközben az általuk kibocsátott albumon a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének jellemző zajait idézték meg különféle hangképző és manipuláló eszközökkel. Előbb az autózást, a motorzajt, a kocsi mellett elhúzó egyéb gépjárművek, gyárak, üzemek és erőművek zajait. Majd vidékre érkezve a vízzubogást, madárcsicsergést és egyéb állathangokat.
Persze a zenében korábban is rendszeresen megjelentek a hangutánzó részeket is tartalmazó művek, elég csak Rimszkij-Korszakov dongójára gondolni. De a Kraftwerk és akkori stábja valahogyan mégis továbbfejlesztette, még pontosabban más szintre emelte az ilyesmit.
A multimédiás közléseik, összművészeti esztétikájuk központi részévé téve a hétköznapok hangjainak megjelenítését.
Az Autobahn album komoly evolúciót jelentett az együttes számára, mely a kosmische music minden fontosabb elemét megtartotta, így például akkor még az akusztikus hangszerek és hangzások alkalmazásáról sem mondtak le, miközben egy elektronikusabb pop hangzást is elkezdtek kidolgozni. A Tanzmusik-ban alkalmazott ötleteik nyomán, elsősorban szintetizátorokkal, elektronikus dobokkal, valamint vocoderekkel, szekvenszerekkel és dobgépekkel.
Érdekes mozzanat, hogy az előző évi kislemezüket teljes egészében újravették, majd rövidített címekkel a B-oldal elejére szerkesztették. Ugyanis az 1973-ban megjelent Kohoutek-Kometenmelodie két része még egyértelműen az akkoriban „az évszázad üstököse” néven emlegetett égitestre utal. Ami a maga idejében érvényes is volt, hiszen a kométa egy, a mainál jóval kevésbé fényszennyezett világba érkezett, ahol ráadásul jóval kevesebb képernyő villogott és napjainkhoz viszonyítva alig-alig volt szórakoztatóelektronika. Hát azt, talán még a Halley-üstökös 1986-os megjelenésénél is nagyobb érdeklődés övezte.
Azonban 1974 végére már lecsengett a téma a médiában. Miközben a Kraftwerk is egyre általánosabb közlésekre váltott. Így az egyszerűsítés ezúttal is meghozta a maga gyümölcsét. Egy jóval általánosabb utazás élményét, majd esti amatőr csillagászkodást és reggeli sétát kínálva a hallgatóinak, mintha konkrétan leírtak volna egy útvonalat Düsseldorfból valamelyik vidéki településre. Esetleg még konkrét dátummal is behatárolva a Luboš Kohoutek által felfedezett égitest megfigyelését. Mindenesetre, aki akkor még életben lesz, hatvanhétezer-négyszázötvenegy év múlva ismét kereshet magának egy megfelelő pozíciót, hogy láthassa a Kohoutek üstökös visszatérését a belső Naprendszerbe.
Egyébként, ha szigorúan csak a játék kedvéért eljátszunk egy kicsit a gondolattal, akkor a napfelkelte iránya alapján valamerre Essen felé indulhatott a Kraftwerk Volkswagen bogara, hogy aztán megérkezve körbekémleljenek az esti égbolton… De az autókirándulás messze nem csak az üstökös miatt adta magát, hanem mint a motorizált nemzedék modern népzenéjének egyik alap tematikája, alappillére is rendkívül fontos topik volt akkoriban.
Némely borítóváltozaton egy autopályát jelző közlekedési tábla is feltűnik. Mely később, a licenc kiadások egy részén már az egész frontborítót betöltötte. Végül a 2004-es, illetve 2009-es Kling Klang Digital Master sorozatban már ez az elgondolás vette át Emil festményének a helyét, a további tömörítés és egyszerűsítés jegyében.
Ami szintén jól passzol az Autobahn örökzöld felvételeihez. Mert az egész album legfőbb erőssége annak egyszerűsége. 1974-re elege lett a világnak az egyre bonyolultabbá váló prog rock monstrumokból, így aztán a régi bandák vagy visszavonultak, vagy egyszerűsítettek, vagy pedig elindultak az eljelentéktelenedés felé vezető mellékúton.
Viszont a Kraftwerk úgy mutatott utat, hogy közben a lehető legszélesebbre tárta a kapukat. Művészetüket egyaránt a magukénak érezhetik a koncept-albumokért lelkesedő prog rockerek, a kísérleti elektronikus zenéért lelkesedő vájtfűlűek, miként a táncolni vágyók is.
Az Autobahn ezért rekordgyorsasággal vált a korabeli detroiti és egyéb táncparkettek egyik kedvencévé. Mert a fekete DJ-k ugyanúgy megtalálták benne a funky dögösségét, mint a popslágerekért lelkesedő táncoslábú párok.
Ráadásul az Autobahn akkoriban kifejezetten sokakat emlékeztetett a Beach Boys Fun Fun Fun című slágerére. Amiben német részről semmiféle szándékosság sem volt, de végeredményben mégis jól sült el. Mert a dal valóban az autózás élményéről szól, így belefért az amerikai rajongók fun-fun-fun értelmezése adta hallgatói élmény is.
Mivel Ralfék oly tökéletesen, szinte a művészi közlés legvégső határait feszegetve adták át az autópálya monotonitását a hosszú kompozícióban, annak rövidítése vagy bővítése sem törte meg a varázst. Hát a klubokba és az angol-, amerikai rádiókba szánt 3-4 perces változatok ugyanúgy működőképesek maradtak, mint a későbbi The Mix albumra készített majd’ 10 perces remake, vagy a nagyjából 8-tól bő 40 percig terjedő későbbi koncertverziók.
Az Autobahn egy olyan kivételes mestermű, mely az eltelt évtizedek alatt nemcsak, hogy nem öregedett, de még ötven év múlva ugyanúgy érthető és aktuális lesz, mint a megszületésekor. Ha Ralf Hütter, Florian Schneider, Emil Schult és Conny Plank semmi mást nem adtak volna a világnak, csak ezt az egy nagylemezt, már akkor is aranybetűkkel szerepelnének az egyetemes emberi kultúra nagykönyvében.
De adtak. Újra és újra. Örömmel, önként és dalolva.
Melyre a világ minden részén vevő a közönség. Mi több, a legtöbb Kraftwerk kompozíció máig olyan komoly kultusznak örvend, hogy évről-évre feldolgozások és remixek tucatjai készülnek belőlük. Így természetesen az Autobahn-ból is létezik sokféle újragondolás, magyarul is.
