2024. november 15. – Barba Negra
Az egyre inkább feledésbe merülő egykori rocksztár korszakot megidéző The Dead Daisies már másodszor lépett fel kis hazánkban, mióta az egykori The Scream, Mötley Crüe énekes John Corabi visszatért a David Lowy vezette szupergroup-ba. Glenn Hughes-al is szinten tudott maradni a banda, a Judas Priest előtt láthattuk is azt a felállást, de azt hiszem, nem vagyok egyedül, ha azt mondom, a DD Corabival az igazi. Friss albumuk, a Light ’Em Up ezt tökéletesen alátámasztja. Ráadásul hoztak magukkal két izgalmasnak ígérkező előzenekart is, tehát alapból minden adott volt a felhőtlen szórakozáshoz, ám az este számomra mégsem úgy alakult, ahogy terveztem…
A közönség feltüzelését (ránk fért, baromi hideg volt, még a sátorban is…) Mike Tramp, az egykori White Lion frontembere kezdte. Mike 22 éve járt nálunk utoljára (és először), az a Wig Wam-os buli nekem kimaradt. White Lion klasszikus korszaka után nem követtem Tramp pályafutását pedig egy rakás albumot készített és még egykori sikercsapatát is életre hívta pár évre, ám valahogy elment mellettem a sztori, valószínűleg nem véletlenül. A klasszik WL korszak albumait viszont bírom, így kifejezetten kíváncsi voltam a beigért full White Lion műsorra. Direkt nem néztem után a friss Mike Tramp dolgoknak, kivételesen hagytam, hogy meglepjen, hogy magával ragadjon a nosztalgia, de már a kezdésnél éreztem, hogy baj lesz… Főhősünk mindenféle zenekari támogatás nélkül (csak egy gitárossal megtámogatva) dob alapra, vérszegényen kezdett bele a Living On The Edge-be és hiába érkezett utána a Broken Heart, a Little Fighter stb. ez a fellépés egy irgalmatlan nagy hakni volt a legrosszabb fajtából, a tipikus példája annak, hogy nem szabad csinálni, valamint annak, hogyan kell egy legendás nevet, klasszikus dalokat a sárba tiporni. Iszonyat nagy csalódás volt még úgy is, hogy Mike pár nóta után megpróbálta megmagyarázni miért nincs zenekar mögötte. Bocs, de nem vettem be a „technikai próblémák miatt nem tudott jönni a dobos” dumát, utána néztem, előttünk és utánunk is ezzel a dobgépes förmedvény produkcióval lépett fel. De így utólag nem is a dobgép volt a legnagyobb baj, félek, élő dobbal is hasonlóan semmilyen lett volna a produkció. A mélypont akkor jött el, amikor az egyik gitárcucc is megadta magát így Tramp kitöltendő a technikai szünetet, egymagában kezdett bele pár feldolgozásba (Bob Dylan, Neil Young) – magyarán nyomott egy haknit a hakniban… Vér ciki volt, és ezen már a záró egykori giga sláger a When the Children Cry sem segített. Azért is szomorú, hogy Tramp ennyire nem tiszteli a saját munkásságát (ami miatt bárki is ismerheti egyáltalán a nevét), mert amúgy meg 63 évesen meglepően jól tartja magát az arc, még mindig színpadképes lenne. Ha foglalkozna vele egy kicsit, összeszedne egy klasszik rocksztár alkatú bandát maga köré, rendes produkcióval állna ki, még mindig működnének az egykori sikerdalok, ez viszont így nettó karrier rombolás, amit csinál.
A folytatás is hasonlóan izgalmasnak ígérkezett az elején, de végül a Beasto Blanco sem tudta begyújtani a rakétákat. Igaz ez esetben nem volt nagy csalódás, mert velük kapcsolatban már nem voltam annyira vakon. Calico Cooper (Alice Cooper lánya) és az Alice Cooper band-ban basszeosként tevékenykedő Chris Garric közös bandájával már több alkalommal próbálkoztam zeneileg, de mindig arra jutottam, hogy vannak izgalmas megoldások, jól kezdődnek a dalok, de valahogy nem tudok hosszabb távon bele-kapaszkodni egyik nótába sem, elveszik a lendület stb. Sajna élőben is pont ezt éreztem, hogy minden dalnak úgy mentek neki, mintha az életük múlna rajta, de valahogy a szám közepén már unatkozni kezdtem. Pedig mind zenakarilag, mind élő előadás szempontjából teljesen ki van találva a dolog. Izgalmas a banda megjelenése, jók a klipek, élőben is színpadképes a banda, Calico kellően őrült (bár nála néha azt éreztem, hogy a hangi hiányosságait próbálja ellensúlyozni az extrém létezésével), ahogy Garric is (Alice Cooper mellett mi más lehetne az ember…), de valahogy hiányoznak a húzó dalok, legalábbis nekem. De az is lehet, hogy nem a megfelelő közegben találkoztunk először, egy kisebb klub bulin lehet, hogy más lenne a véleményem…
A Daisies mondhatni ezek után már tényleg tarolt, jól kitalált a dolog, a gegek, mondhatni menetrend szerint működik a banda, a végére én is meg lettem véve kilóra, a rutin, meg a profizmus pozitív oldalra billentette a mérleg nyelvét. A buli jól indult az új album címadójával, ám utána úgy leült a hangulat, hogy komolyan elkezdtem aggódni. Hullámzott a hangzás minősége is, alapvetően nem volt gond, de Corabi sokszor a kert végéből énekelt. Lehet, hogy hiányzott a képből Doug Aldrich is, aki ugye a rák műtéte miatt igazoltan volt távol. A helyére érkezett kisegítő Reb Beach (Winger, Whitesnake, Alice Cooper stb…) igaz, hogy mindent megtett, hogy méltó helyettes legyen, a két arc színpadi teljesítménye nem ugyanaz – nem tudásban, hanem habitusban. Az is igaz, hogy a nagykabátban didergő közönség sem volt a legnagyobb formájában, de mitől is lehetett volna, amikor leginkább fázott és ráadásul még nem is voltunk sokan, tehát belehelni sem tudtuk a teret. Szerintem a Glenn Hughes nóták beemelése a műsorba sem tett jót a dolognak, persze, aki bírja a Hughes nevéhez köthető két Daisies albumot, annak biztos más a véleménye. Szerencsére, ahogy korábban már említettem, a koncert második felében érkező feldolgozások és a zseni saját nóták visszahozták a bulit a szokásos minőségbe és a közönségnek is jobban megjött a hangja, így végül jól végződött az este.
Én személy szerint a szervezők helyében levonnék némi következtetést és talán legközelebb jobb lenne egy kisebb helyen, családiasabb környezetben megidézni a Rock N’ Roll fílinget, ahogy azt kell…
Stay Rock
Fotók: Polgár Péter
