Idén ötven éve, 1974 novemberében és decemberében zajlott a Pink Floyd egyik legjobb és legfontosabb koncertkörútja. A British Winter Tour 1974 című program idejére ugyanis már szépen összeérett a következő két nagylemez gerincét képző három, akkoriban újdonságnak számító hosszú kompozíció, miközben az akkor már közel három éve játszott Dark Side Of The Moon szvit is jelentős fejlődési ívet futott be a folyamatos élő előadások, illetve a szűnni nem akaró ötletcunami és zenekari innováció hatására.
Szinte még ki sem hűltek a Meddle album friss nyomatai, mikor 1971 decemberében Roger Waters összeállította, illetve részben fel is demózta a Dark Side Of The Moon szvit tételeit. Mivel a banda többi tagja is rekordgyorsan tette hozzá a magáét, illetve sajátította el a programot, 1972. január 20-án Brightonban már el is startolt a Dark Side Of The Moon Tour. Persze csak miután a londoni bejátszó bulik is jól sikerültek.
A következő két év során jelentős evolúción esett át a szvit. Rick Wrighték több zenei részt is kicseréltek, miközben a meglévőket is folyamatosan módosították és változtatták. Mindezen a folyamatos fejlesztési kedven az 1973. márciusi sztereó és november-decemberi quadrofon kiadások sem változtattak.
Valójában a hivatalos stúdióalbum anyaga inkább csak egy stációt örökített meg a nagyjából két éven át tartó folyamatos kísérletezésből. Mi több, az innováció még a turné végeztével sem ért véget.
Ugyanis a Dark Side Of The Moon megasikere pont az ellenkező hatással volt a floydos fiúkra, mint az egy sikeres popzenekar esetében úgy általában lenni szokott. Így a sikerrecept megismétlése helyett inkább egy merőben más, extrém módon experimentális anyag elkészítésébe fogtak. Nevezetesen, immár másodszor is belevágtak a Household Objects album felvételeibe. Mely egy kizárólag nem zenei eszközökkel rögzített zeneanyag létrehozását jelentette volna, az Ummagumma és más úttörő felvételeik szellemiségében, az addig megtett út fényében, logikusan továbbhaladva.
Azonban az 1969-es session-ökhöz hasonlóan 1973 második felében sem jutottak el egy nagylemeznyi kiadható anyagig, hát Roger ismét írt egy albumnyi prog rock dalt, ezúttal három hosszabb szvitet, melyeket 1974-ben dolgoztak ki, részint a próbákon, részint pedig szokás szerint élesben, élőben.
A júniusban lezajlott French Summer Tour 1974 keretében így már nem csak a továbbra is bővített, szerkesztett, változtatott Dark Side Of The Moon szvitet mutatták be, a megszokott best of műsor részleteivel egyetemben (Careful With That Axe, Eugene, One Of These Days, Echoes), de Waters két új dalmonstrumát is elkezdték tesztelni.
A Raving And Drooling, amiből később a Sheep lett, folytatta a Dark Side Of The Moon kőkemény társadalomkritikáját, miközben viszont már zeneileg is morózusabb irányba fordult. Bár az akkori rajongók hamar kiszúrták, hogy az alapmotívum mennyire hasonlít a One Of These Days basszustémájára. De többségében inkább örömmel fogadták ezt, mint kritikusan. A két téma is hasonlít, hiszen míg az eredetileg One Of These Days I’m Going To Cut You Into Little Pieces című darabon Nick Mason az egyik rádiós DJ-nek, Jimmy Young-nak üzent, addig a Raving And Drooling esetében már általában célozták meg a „dühöngő és nyáladzó” őrült embertípust. A két dalt pedig a hasonló zenei téma mellett még inkább összeköti, hogy a koncerteken rendszeresen bejátszottak egy speciális egyveleget, Young rádióműsorának részleteiből összeállított hangkollázst, amelyet úgy szerkesztettek, hogy az teljesen értelmetlennek tűnjön. Ezáltal is kifejezve Jimmy-vel és a műsorával kapcsolatos sarkos véleményüket, miközben szó szerint is „apró darabokra vágták”…
A másik új darab pedig a Syd Barrett éra emlékére, illetve Barrett tiszteletére írt Shine On You Crazy Diamond szvit volt. Az egyik próbatermi jameléskor elhangzott Gilmour riffből kialakult dalfolyamot előbb Waters álmodta egy hosszú rock szvitté. Majd közösen alakították ki. Részben átmentve a Houshold Objects felvételei közben felvett Wine Glasses harmóniáit. Valamint azt a fontos momentumot is, hogy az eredetileg nyolctételes művet Richard Wright kiegészítette egy kilencedikkel. Egy, a szinte élőhalottként vegetáló Barrettről szóló szomorú lezárással, kvázi rekviemmel.
A harmadik új kompozíciót viszont már csak az őszi brit előadásokon mutatták be. Ezáltal kialakítva egy teljesen letisztult új koncertműsort. Mégpedig úgy, hogy az első szetben csupa új, lemezre még nem rögzített kompozíciót teszteltek. Majd csiszolták rendületlenül tovább az élő előadások tapasztalatai alapján. A másodikban pedig a még továbbra is előadásról-előadásra átalakuló, a zenekarral szinte együtt élő és lélegző Dark Side Of The Moon szvit hangzott el. Végezetül az évek során szintén komoly evolúción átesett Echoes szvit zárta a koncerteket ráadásként.
A You’ve Got To Be Crazy, azaz a későbbi Dogs Roger Waters és David Gilmour közös szerzeménye. Mely eredetileg még inkább különbözött az Animals LP-n megjelent változatától, mint a Raving And Drooling / Sheep párosa. Ugyanis Roger nem csak a szinte előadhatatlanul sűrű dalszöveget szerkesztette át idővel, de a koncertek tapasztalatai alapján a hangnemen is változtattak, hogy David kényelmesebben ki tudja énekelni.
British Winter Tour ’74
A mindenkori bootlegek királynője pedig úgy született, hogy a Pink Floyd 1974. november 14. és 17. között négy teltházas koncertet adott az Empire Pool, ismertebb nevén, a Wembley Arénában. Melyet rajongók tömegei rögzítettek, többnyire valóban csizmaszárba rejtett magnókkal. Eme sokféle, itt-ott kifejezetten jó minőségű forrás már önmagában is használható kalózlemezeket eredményezett volna.
Például létezik olyan díszdoboz, mely nemcsak a négy nap teljes műsorát mutatja be, de számos dalról még további alternatív felvételt is felvonultat.
Ráadásul azok a kalózkodásra hajlamos rajongók már akkor is profibb tipográfiával és jobb minőségű papírral dolgoztak, mint ami manapság mondjuk a „hazai közpénznyelő popmaffia” szörnyű rockkönyveinek és lemezborítóinak többségét jellemzi. Mi több, a londoni felvételekből nem csak mono és sztereó, de még kvadrofon bootlegek is készültek az évek során.
A hab a tortán, hogy a zenekar is készített soksávos keverőpultos felvételeket, melyek kiszivárogtak. Ráadásul a BBC is felvette a november 15-i és 16-i előadásokat, majd az azok jobb részeiből összeszerkesztett koncertfelvételt többször is adásra tűzte. Ez utóbbi anyagok is kikerültek a szalagtárból. Így aztán 1974 végén, 1975 elején oly annyira elárasztotta a piacot a Pink Floyd Wembley koncertjének ilyen-olyan kiadása, hogy ember legyen a talpán, aki egyáltalán összegezni tudja.
Az egyik legjobb, egyben messze a leghíresebb a szimplán British Winter Tour ’74 névre keresztelt anyag. Ami nem tévedés, milliós eladásokkal büszkélkedhetett. Begyűjtve a világ egyik legkelendőbb kalózkiadványa címmel járó kétes dicsőséget. A korong A-oldalát 26 percnyi Raving And Drooling és Gotta Be Crazy tartalommal kimaxoló nagylemezt a maga idejében egyenértékűnek tekintették a Pink Floyd sorlemezivel. Majd ez később is úgy maradt, mert nemcsak az Animals albumra változtak meg radikálisan a British Winter Tour ’74 dalai, de a B-oldalt betöltő 22 perces Shine On You Crazy Diamond is eléggé eltér a későbbi hivatalos nagylemez verziótól. Már csak abban is, hogy itt még egyben hallható, nem vágták ketté és ékeltek közé más szerzeményeket, mint az albumon és az 1975-ös, ’77-es koncerteken. Az pedig már tényleg csak a marcipán jegyespár az emeletes torta legeslegtetején, hogy a koncerteken nyilván nem halkították le a Shine On You Crazy Diamond part 9 végén hallható See Emily Play témát…
Mivel a cucc tényleg nagyon jól szól, hangzása konkrétan vetekszik a hivatalos koncertlemezekével, így érthető, hogy még az ezredforduló után is megmaradt az erős kult státusza a rajongók körében.
Így hát még évtizedekkel később is aranylemeznyi mennyiségben fogytak az újabb és újabb kiadásai. A kilencvenes évektől fogva már főleg CD-n.
Mindezen talán csak a Wish You Were Here album Experience és Immersion verzió tudtak volna változtatni. De 2011-ben már túl későn érkeztek az 1974-es téli turné első szettjét is tartalmazó exkluzív kiadványok. Utóbbiakat ugyanis leginkább ismét csak olyanok vásárolták, akiknek az összes korábbi Wish You Were Here kiadások is a polcokon roskadoztak, a kapcsolódó bootlegekkel egyetemben. Miközben tehát a kocafloydosok továbbra is csak az innen-onnan letöltött, illetve illegálisan átmásolt sorlemezek újrahallgatásaival szórakoztatták önmagukat, a floyderek és egyéb komoly gyűjtők meg ismét betetriszezhettek még két verziót az eleve meglévő tucatnyi egyéb közé.
Mindenesetre valami csoda, ami ezeken a felvételeken történik. Jó, hogy végül hivatalosan is kiadásra kerültek. Még akkor is, ha az ezredforduló óta még sokkal kevésbé értékeli az átlagember az efféle kultúrkincseket, mint a korábban.
Brain Damage
A második set szintén pont kitett egy albumnyi időt, hát az 1974 novemberi Wembley koncert felvétele egyúttal a második legnépszerűbb Pink Floyd bootleg-család alapanyagául is szolgált.
A maga idejében Brain Damage címmel elhíresült, 1974-es Dark Side Of The Moon koncertfelvételek többféle erényt is magunkban egyesítenek. Eleve jól szólnak. A stúdiólemezre vágottnál hosszabb Speak To Me vezeti be a művet. A végén pedig szépen megszólal az a lélekharang, ami nem csak, hogy nagyon hiányzik a stúdióalbumról, de egyből segít is a szövegek helyes értelmezésében, amolyan nonverbális kontextusba helyezve az elhangzottakat. Ráadásul szinte minden tétel hosszabb és gazdagabb az 1973 márciusában kiadott stúdióváltozatnál. És a legfőbb jóság is ide kapcsolódik.
Ugyanis 1974-ben a Pink Floyd még egy élő, lélegző, működő produkció volt, nem pedig önmaga emlékzenekara. Így akkoriban fel sem merülhetett, hogy a koncertjeiken a lemezverziókat adják elő, hanem a vendégzenészeket és a vokalistákat is beleértve, minden koncertjükön bátran improvizáltak. Márpedig Dick Parry szaxofonos, Carlena Williams és Venetta Fields vokalisták ugyanúgy estéről estére brillíroztak, mint David Gilmour vagy Richard Wright.
Mert nyilván egészen más mondjuk egy The Great Gig In The Sky egy-egy aznapi hangulatú, esetleges változata, javarészt improvizált női énekkel, mint az ezredforduló óta elburjánzott, amúgy anno szintén improvizált lemezverzióhoz ragaszkodó, izzadságszagú epigonkodás, Clare Torry egykori témáit jó-rosszul előadva. De azóta persze már a Money esetében is nagyon el lett már koptatva a stúdióváltozat, illetve a Delicate Sound of Thunder és a Pulse koncertverziója. Pedig a klasszikus Pink Floyd pont attól volt érdekes és erős produkció, hogy a legkevésbé sem ragaszkodtak a sablonokhoz. Az 1974-es British Winter Tour Dark Side Of The Moon-ja ezért aztán duplán nagy érték. Nemcsak, hogy rendkívül jól szól, de azt a Pink Floydot örökíti meg, amelyik még akart és tudott is koncertről-koncertre komolyan munkálodni.
Végül ez az anyag is megjelent 2011-ben, a Dark Side Of The Moon Experience és Immersion kiadásain. Szintén megkésve. Hiszen ezek a csodás hanghordozók akkor már nem igazán fejthettek ki komolyabb hatást. Az egyre önzőbbé és lustábbá váló világ elrobogott mellettük. Így aztán sem a bemerevedett közvéleményen nem tudtak változtatni, miként a tribute fronton unalomba fulladó előadásmódokat sem voltak képesek jó irányba befolyásolni. Hiszen addiga már tényleg annyira elfajult a digitális mocsárban való dagonyázás, hogy már a zenészek közül sem vette meg mindenki a Pink Floyd aktuális kiadványait.
Ami egyrészt erősen torzította az erőviszonyokat, hiszen idővel egy átlagos gyűjtő sokkal jobban ismerte a Floydok életművét, mint akár egy színpadon álló tribute muzsikus. Másrészt, mivel a letöltött cuccok és az online lejátszási listák nincsenek a vitrinek polcain, így nincsenek szem előtt sem, hát hamar elfelejtődnek. Ez jól látszik egyébként az összes 2007 utáni archív kiadás tartalmának általános ismeretével, jobban mondva nem ismeretével kapcsolatban is.
Ennek ellenére az 1974-es Wembley előadásokból összeállított Dark Side Of The Moon koncertlemez 2023-ban újra megjelent a Dark Side Of The Moon 50 jubileumi díszdobozban és önállóan is. Ismét gyönyörű kivitelben, ismét érdekes borítóváltozatokkal, és ismét csak az egyre fogyó számú valódi rajongó örömét szolgálva. Mert azok az idők már elmúltak, hogy a csillogó szemű lelkes floyderek a megjelenés napján rohantak a boltba, majd még aznap este összegyűltek kiértékelni egy-egy kávé, bor, tea vagy forró csoki mellett.
Szaxofonos Echoes
A ráadásban elhangzott, majdnem 25 perces Echoes sem a British Winter Tour ’74, sem a különféle Brain Damage / Dark Side Of The Moon Live lemezekre nem fért rá extraként. Így leginkább az ilyen-olyan gyűjteményes bootlegek egyik oldalát foglalta el. Mígnem Nick Mason rá nem szerkesztette a The Early Years 1965-1972 című monstre díszdoboz Continu/ation című CD-jére. Bár a ’74 novemberi koncert már túlfutott a készlet hivatalos időhatárán, de ennyi maszatolás a dátumokkal korábban sem okozott gondot a Floydoknál. Miként a rajongók közül sem reklamált senki. Inkább nagyon is örültek, akik tudták, hogy ez a ráadás is lemaradt a korábbi hivatalos kiadásokról. Jellemzően ismét azok vigyorogtak a leginkább, akiknek már akkor is réges-rég megvolt a felvétel, vagy tízféle kalóz-változatban. (Természetesen a precíz japánok a saját kiadásukon kijavították a hibát.)
A hazai floyder körökben leginkább „szaxofonos Echoes” néven elhíresült Wembley verziók pedig méltónak bizonyultak az akkori Dark Side Of The Moon előadásokhoz. Hiszen 1974-re valóban bővítettek a hangszerelésen, miközben női vokállal is gazdagodott az Echoes.
Igazán jó volna egyszer élőben is meghallgatni ezt a verziót, mondjuk egy bátrabb tribute együttes, vagy egy, a klasszikus Pink Floyd szellemiségéhez jobban ragaszkodó zenekar előadásában. Mondjuk még az is csak egy újabb másolat lenne, de legalább addig sem valamelyik unalomig koptatott stúdiólemez-verziót kapnánk ugyanúgy ezredszerre is.
Az 1974-es brit turné mindenesetre mély nyomot hagyott maga után. A hozzáértők körében maguk a felvételek is egytől-egyig legendásnak számítanak. Miközben javarészt az akkor bemutatott új anyagból készült az 1975-ös Wish You Were Here és az 1977-es Animals nagylemez. Két Pink Floyd album, melyek felmérhetetlen hatással voltak a rockzene későbbi fejlődésére.
Fotók: kiadói archívum
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
