Az Úr 2024. esztendejének utolsó heteiben, hónapjaiban elég komoly hullámokat vert omegás körökben Az utolsó interjú alcímet viselő Kóbor kötet. Nem kívántam és továbbra sem óhajtok beállni abba a sorba, akik a hibás képaláírásokat és szöveg egyéb tárgyi tévedéseit gyűjtögetik csinos kis csokrokba. Minek? Nyilván megvan a magam véleménye, de a sokadik ilyen rockzenei könyv, cikk, film, interjú, emlékműsor után már immunissá váltam az effajta pongyolaságra. Ha tényleg csak ennyire futja és még taps is jár hozzá, akkor a magam részéről boldogan állok félre és maradok minél távolabb az úgynevezett szalontól.
Hosszas unszolásra végül magam is leírtam a könyves visszhangok hatására feltört gondolataim. De továbbra sem recenzió céljával, inkább csak, hogy milyen Kóbor kép az, amit egyre jobban hiányolok a Mecky-ről szóló anyagokból, emlékezésekből, dolgozatokból. Szubjektív lesz és fésületlenül őszinte. Aki nem bírja az ilyesmit, inkább kattintson egy másik cikkre!
A folytatásban előbb egy picikét mégiscsak érintjük a Kóbor könyvet. De messze nem hibalajstrom célzattal, így típusonként csak egy-egy pontatlanság vagy tévedés kerül említésre, azok is inkább csak a jelenség jellegének meghatározása végett, nem támadólag. Bármi több felesleges volna. Majd következik a lényeg: olyan omegás emlékeket járunk körül, melyek által remélhetőleg jobban kirajzolódik, mint a felszínesebb írásokból és visszaemlékezésekből, hogy milyen is volt valójában a hús-vér Kóbor János.
Szóval volt bőven élményanyag, ami kirajzolt egy Mecky képet. Bárki is állt volna neki, komoly feladat lett volna mindazt a maga teljességében visszaadni, amit a Kóbor jelenség jelentett. Mert míg Mecky sokakhoz volt képes idomulni, addig, akik róla írtak, forgattak, nyilatkoztak, csak ritka kivételes esetekben tudtak kitekinteni a maguk csőlátásából, előítéletességéből, prekoncepcióiból. Márpedig kellő figyelem és nyitottság nélkül nem lehet Meckyt közvetíteni, még kevésbé visszaadni az általa közvetített szabadságélményt. Bele is tört a bicskája szép sorban mindenkinek, aki belevágott. Akár felkérésre, akár öntevékenyen. Akár pénzért, presztízsért, épp egy soron következő munkaként. Akár szív-lélek omegásként, aki mindig mindenhol ott volt velünk, soktízezer kilométeren át, esőben, szélben, sárban, kánikulában tikkadozva, vagy ázva és fázva, egyik lábról a másikra billegve, míg végre felmelegedett valamennyire az aznapi helyszínül szolgáló üres hodály.
Aztán Mecky halála után néhány évvel megjelent egy könyv. Amitől a korábban említettek miatt már eleve nem vártam sokat. Van benne tárgyi tévedés? Persze, hogy van. Van benne hibás dátum vagy képaláírás? Naná! De tegyük őszintén a szívünkre a kezünk! Melyikben nincs? Még az ennél sok-sok szinttel feljebb álló, egészen más ligát képviselő profi kiadványokban, mint mondjuk az Alapi-, Mentes-, Rudán- satöbbi könyvekben is vannak elütések, apróbb tévedések. Pedig azok sok szempontból etalonjai a szűkebben vett hazai rockzenei könyveknek. Amik mellé, ha stílusilag kissé nyitottabbak, megengedőbbek vagyunk, akkor simán oda lehet még tenni a Balázs Fecó-, a Charlie- vagy a Djabe könyvet, valamint Koncz Zsuzsa és Presser köteteit is, mint etalonokat, erősen ajánlott mintákat, jó példákat. Egyfajta zsinórmértékként, hogy meddig kell egy munkát csiszolgatni, hogy tényleg jó legyen és minimum azt a hatást érje el az olvasóiban, amit az adott művészekkel való találkozás ténylegesen nyújthat vagy nyújthatott.
Aztán idővel elkezdett égni a telefon, jöttek az ilyen-olyan elektronikus üzenetek is, hogy ugye fogsz írni a Kóbor könyvről… Nem, dehogy. Minek? Mecky már nem tud megszólalni. Az Omega örökség felett diszponálóknak meg úgy tűnik, megfelel az a nem túl magas nívó, ami a covid óta megjelent omegás kiadványokat úgy általában jellemzi. A vonat elment, ez ügyben nincs dolgom. Még akkor sem, ha minimum százszor annyit beszéltem Meckyvel, mint a mostani köteteket, lemezeket, újrakiadásokat összegründoló személyek valaha együttéve. Kit érdekel? Balogh Józsi az Omega Fan Club vezetője meg tízezerszer annyit tanácskozott vele, mégsem kérték fel, hogy nézzen már bele a szövegbe, adjon már tanácsot az extrák, bónuszok, képek kérdésében. Mi több, ott tartunk, hogy még csak fel sem ismerik a fizimiskáját. Pedig minden jelentősebb omegás eseményen láthattuk az elmúlt évtizedekben. Aki ott volt, nyilván senkivel sem keverné össze, hogy miként nézett ki, teszem azt a 2011-es nyitrai bulin. Mert még az aznapi ruhája is könnyen beazonosítható az ezernyi fényképről.
De ha valakinek megfelel az, hogy még az Omega Kossuth-díjának átadásáról sem stimmel a fotó, sőt még az évtized, sőt még az évezred sem -pedig ordít, hogy milyen fiatalok a képen, pedig pontosan két másodpercig tart a keresőben megtalálni, milyen ruhát viseltek aznap-, akkor mit lehet még arról pluszban írni? Önmagát minősíti az ilyen kiadvány. És tegyük hozzá, ez a mélyigénytelenség már jóval túlmutat Csatári Bence írásművén. Ez már a teljes projekt és az abban résztvevők általános inkompetenciájáról árulkodik. Mi jut eszedbe elsőre, ha valaki azt mondja két fröccs mellett a pultnál, hogy van egy olyan, úgymond történeti munka, amiben a képszerkesztő még az adott kort vagy az abban regnáló miniszterelnököt sem képes rendesen beazonosítani? Nekem a Brian élete. Majd ez az ordító hiba simán átcsúszik minden munkafázison és nyomtatásba kerül. Na, ne! Ez már viccnek is rossz.
Sokáig lehetne még a példákat sorolni, de volna-e értelme? Aligha. Amikor az illetékesek hozzá nem értéséről és felkészületlenségéről önmagában is árulkodik, hogy olyan képet dátumoztak be hibásan, ahol Molnár György Elefánt szakálla alapján álomból felébresztve is kizárható néhány esztendő. Mármint azoknak, akik mindenhova elkísérték a fiúkat. Vagy, ha esetleg nem is, de legalább a 2020-ig megjelent igényesebb omegás kiadványokat alaposabban áttanulmányozták…
A hatvanpluszos törzsközönség számára olvashatatlan betűméretet sem feltétlen varrnám a szerző nyakába. Az író dolga, hogy írjon. A lektoré, hogy lektoráljon. A képszerkesztőé, hogy képet szerkesszen. A tördelőé, hogy tördeljen és így tovább. Mondjuk, nem árt, ha valaki ért is ahhoz, amit csinál. Vagy ha nem túlzottan, akkor legalább alaposan felkészül előtte, hogy legyen mire alapoznia, legyen legalább egy kis érzéke a menetközben felszedendő tudásmorzsák felismeréséhez. De hát nem vagyunk egyformák. Van, aki beéri pancsolt lőrével is, magában is képes inni. Más meg inkább csak egyszer iszik egy évben, de akkor valami olyat tölt a poharakba, amit méltó az omegás fiúk egészségére, illetve emlékére emelni a koccintás előtt.
Csatári könyvével nem az a baj, hogy rossz. Ha legalább rossz lenne, volna miről beszélni. Csatári Bence könyve egyszerűen csak bántóan semmilyen. Mind a kérdéseiből, mind az elmaradt, kihagyott reakcióiból árad a felkészületlenség, a rossz értelemben vett kívülállóság, az omegás érzés és élmények hiánya. Valamint, ami még ennél is fájóbb, Mecky mélyebb ismeretének hiánya is. Nem érti és sajnos antennái sem igazán voltak rá, hogy Kóbor János mennyire szelíd és konfliktuskerülő személyiség volt. Aki viszont bár nyíltan nem igazán mondott nemet, de azért a szolid hárításai, az időnként mással, másként megüzent módosítási kérelmei, illetve a „lassú víz, partot mos” elven ad akta tett projekt-részletek és verziók által igen is képes volt a hatékony érdekérvényesítésre. Csak ismerni kellett hozzá. Meg odafigyelni rá.
Nyilván nem árulok el nagy titkot, hogy ez a kötet, ebben a formában valószínűleg nem jelenhetett volna meg Mecky életében. Mert a nagy fehér főnök sok más tervéhez hasonlóan ez is dobozban maradt volna. Vagy, mint Kóbor szinte minden más projektje, a belső kör jobbító javaslatai által alapos átdolgozásra kerül. Ad abszurdum, legvégső esetben akár egy másik kérdezővel, beszélgetőtárssal, szerkesztővel olyan szinte hozva, ami megüti az omegás igényesség alsó fokát. Hogy jó szívvel oda lehessen tenni Kovacsics Öcsi, Molnár Gyuri vagy Presser Gábor könyvei mellé, akik nyilván a saját szemszögükből, de jól dolgozták fel a maguk omegás korszakát.
Hány és hány beszélgetést hallgattunk végig a bulik után, mikor a koncertélmény hatására feltöltődött, kicsit talán túl is pörgött rajongók mentek oda Meckyhez és a többi omegáshoz, hogy a maguk, leginkább az előző rendszer sajtójából nyert csekélyke omegás tudását fitogtatva próbáljanak pár percre a zenészek beszélgetőpartnerei lenni.
Miket hiányolok? Íme, a sok-sok téma közül, néhány kiragadott példa. Vállaltan szubjektíven. Tudva-tudván, hogy támadni fognak érte. Na, bumm! Nem teljesen mindegy most már? Meg amúgy is képtelen vagyok az alakoskodásra. Potyogó könnyek között pötyögve akkor sem hazudhat az ember, ha egyébként sokkal jobban járna a hallgatással. Akkor sem, ha a kimért kamuzás néha hihetőbb, mint a valóság. Mert miként az élet a legjobb forgatókönyvíró, Mecky maga volt a két lábon járó csoda. Aki körül mindig történt valami. Aki olyan egyedi látásmóddal rendelkezett a dolgokról, amit nem lehetett nem észrevenni. Mi több, bűn és vétek lett volna nem észrevenni.
Aki egy kicsit is ismerte őt, az pontosan tudja, hogy gyakran beszélt a családjáról. A belsőbb körökben legalábbis biztosan. A kis Léna megszületése után ugyanúgy keveredett benne az öröm, a büszkeség, az ösztönös óvás és segíteni akarás vágya, mint minden lányos apa esetében. Jól ismerve a szórakoztatóipar különféle bugyrait, Mecky különösen attól féltette a cseperedő kicsikéjét, hogy majd felnőve nehogy hasonló pofonokat kapjon, mint ők annakidején. Mindez valószínűleg megint csak azért jutott eszembe, mert Kóbor-könyv Léna nélkül, méghozzá Léna kiemelt említése nélkül még elvi szinten is abszurdnak tűnik, hát még a gyakorlatban. Egy olyan megmagyarázhatatlan furcsaságnak, amit talán csak egy Galla Miki műsorban vagy Laár András Besenyő Pista bácsijától tudnék elképzelni témaként. De, most tényleg. Kóbor-könyv Léna nélkül? Szinte látom Laárt, amint Besenyőként a homlokához emeli a kezét. „Nooormális???”
Kóbor János szerette a gyerekeket. Nemcsak a sajátjairól beszélt szeretettel, de másokéról is érdeklődött. Még mindig élénken emlékszem, hogy mikor megszületett a kislányom, Mecky azt írta, hogy Guinness Rekord, majd nem sokkal később a telefonban is megerősítette, hogy senkitől se hallott még olyat, hogy egy újszülött végighallgasson egy Omega lemezt. Pedig majdnem pontosan ez történt. Ugyanis a pici babuskánk nem volt még egy órás sem, mikor a szülőszobán már velünk együtt hallhatta őket, igaz telefonról, viszont még a legelső pelenkája összerondítása előtt. De a nagy fehér főnök később is rákérdezett, mi újság a picivel, mikor mondjuk felhívott tanácsot kérni, hogy milyen formában kerüljenek majd a hatvanéves nagykoncertre felújítandó Omega honlapra az ilyen-olyan szolgáltatóktól leszedett, leszedetett, eltűnt korai filmfelvételeik. Hol van ez a Mecky, a gyerekekről beszélő és érdeklődő Mecky, bármelyik visszaemlékezésben is?
Műszaki ember lévén, aki ráadásul a fél életét a Balatonon töltötte, Kóbor János egy rakat értékes tapasztalatot gyűjtött és benyomást szerzett, miközben a saját szemével is nyomon követte az égi mechanika működését. Mecky nyilván e témában is komoly műveltséget szedett fel magára, de az elmélet mellé még ott volt számára a személyes élmény, ami talán a legfontosabb. A csillagos ég látványa estéről-estére, minden egyes balatoni szezonban. Annak minden törvényszerűségével egyetemben. Idővel pedig felismerte a tervezettséget a természet csodái és törvényei mögött, hogy mindez a precíz gépezetként működő rendszer feltétlen tervezőt igényel. Nem véletlen a Levél – Poste restante volt az egyik kedvenc Omega száma.
Apropó Levél. Mikor Kóbor János elkezdte előkészíteni az elsősorban a sajtónak, illetve promócióra szánt Tower Of Babel maxi CD-t, pontosan tudta, hogy milyen sorsfordító mérföldkő az EU csatlakozás. Hát, a maga finom módján megüzente, hogy miként lesznek a korábbi vörös csillagos elvtársakból az uniós zászló alá gyülekező européer úriemberek. Illetve az a bábeli kép is profetikusnak bizonyult, ami az ő tervei alapján készült és kifejezetten az ő kérésére került a borítóra. Majd mindezt mosolyogva osztogatta a cseh és német sajtótájékoztatókra összesereglett nemzetközi médiamunkásoknak. Aki érti, érti. Aki nem, az meg nem. Amolyan békés szolid duhajként nem kívánt magyarázkodni, miként vitatkozni sem.
Miként máskor, máshol, más témákkal kapcsolatban sem. Sokszor voltam szem- és fültanúja, mikor a hozzásereglő rajongók a legkülönfélébb omegás élményeiket és értelmezéseiket osztották meg vele és Mecky egyiküket sem kívánta megcáfolni a meggyőződésében. Inkább csak elégedetten nyugtázta magában, hogy mennyire sikerült betalálniuk a néplélekbe, hogy az Omega valóban összmagyar topic lett, az országimázs, a magyar kultúra és a magyarságtudat megkerülhetetlen része. Melyet pont a néppárti jellege tesz olyan sokszínűvé, hogy szinte ahány omegás van, annyiféle is.
Mint oly sok más témában, sokadszorra is megoszlottak az omegás vélemények, mikor megjelent Kovacsics Öcsi könyve. Merthogy igen sok mindenre másként emlékeznek az alapítók és egyéb őstagok, mint ami a hetvenes-nyolcvanas évektől fogva amolyan félhivatalos kánonná vált. Ami ellentétes közlések kisebb-nagyobb anomáliaként itt-ott a könyvben is ugyanúgy egymásnak feszülnek, mint Öcsi honlapján, illetve az egyéb visszaemlékezések esetében. Így hát annak is többször a tanúja voltam, mikor többen is Meckyhez futottak, hogy mondja meg a tutit, tegyen igazságot. De ő csak annyit felelt, szelíden mosolyogva, hogy van, aki másként emlékszik. Ami teljesen természetes, nincs ezzel semmi baj, tettem hozzá magamban. Főleg, mert a tábor másik fele meg hangosan ünnepelte Kovacsics András úgymond visszatérését.
Öcsi abban az időben buszvezetőként vett részt a turnéban. Mivel csak néha lépett színpadra, a koncertek előtt és alatt sokszor kijött a merch pulthoz, ahol a Rock Diszkont főnök, Gyémánt Ervinnel gyorsan spontán dedikálásokat szerveztünk neki. Vagyis kapott egy széket és egy kis asztalt, ahol találkozhatott a rajongókkal és dedikálhatta a könyvét. Nagyon kedves pillanatoknak lehettünk tanúi. A sok szív-lélek ember sok-sok kedves megnyilvánulása kiválóan ellensúlyozta az akkoriban már főleg online fröcsögő, kötekedő, maroknyi, de annál buzgóbb balhés brigádot.
Az egyik ilyen dedikálás előtt készült talán összes omegás fotónk közül a legjobb. Cikkely Lajcsi kiváló érzékkel kapta el a pillanatot, mikor az agárdi buli előtt ellőtte azt a bizonyos képet a sziluetteinkkel, amiben tényleg minden benne van. Egy igazi omegás esszencia. A lényeg, amit csak a szívével láthat az ember. Pedig nem látszanak az arcaink, a kezünkben tartott könyvek meg végképp nem. Lajos mégis mindent megmutat. Nem véletlenül Lajcsi volt a valaha élt legjobb Omega fotós. Az a szív-lélek omegás, akinek mindig elsőként kezdett válogatni a képeiből Mecky, mikor valamilyen készülő kiadványhoz keresett fotókat. Manapság meg vagy lazán ellopják a képeit, vagy simán negligálják. Nem is tudom, melyik a rosszabb, de feltétlenül az utóbbi a nagyobb tragédia.
Pár hónappal korábban Öcsi nekem is dedikált egy kötetet, a következő szöveggel: „Josénak barátsággal, aki ízig-vérig OMEGA rajongó.” Ejha! Ez aztán a megtiszteltetés. Örültem, mint majom a farkának. Volt, aki szerint egyenesen kínos volt, mennyire vigyorogtam. Nem sokkal később a szintén jelenlévő Mecky is aláírta a könyvemet. Volt velünk még egy másik omegás haver is. Egy hírhedten kekec, örökké elégedetlen, tudálékoskodó lehetetlen alak, akit azért persze a hülyeségeivel együtt is szerettünk. De azért mindig be kellett kalkulálni a heves vérmérsékletét és a cukrát a mondanivalójába.
Történt pedig, hogy Mecky szinte még be sem fejezte az aláírást, mikor az illető látványosan felhúzta az orrát és imígyen vonta kérdőre a nagy fehér főnököt: Tényleg kell ez? Paff! Persze tudtam, hogy nála az ilyesmi mindig benne van a pakliban, de köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Mecky csak rápillantott. Olyan meckysen, ahogy csak ő tudott szelíden, mosolygó szemekkel leinteni valakit. De kutyából nem lesz szalonna, az illető csak nem hagyta abba a tudálékoskodást és kezdte egyre indulatosabban sorolni, hogy szerinte melyik öreg mire emlékszik rosszul. Ő, a mindent is tudó, aki még csak nem is élt azokban az években, amikről éppen kinyilatkoztatásba kezdett, de azért lazán helyreigazítja az Omega egykori zenészeit. Mecky türelmesen kivárta valamelyik mondat végén a pontot. Majd kissé oldalra biccentette a fejét és továbbra is szeretettől sugárzó szemekkel nézve az illetőre, csak annyit mondott, amit akkoriban többünknek is a hasonló tematikájú, de tiszteletteljesebb kérdéseinkre: Ő máshogy emlékszik. Végre csend lett.
Persze sokan voltak mások is, akik ferde szemmel tekintettek a Kovacsics könyvre, honlapra és a hirtelen előkerült ős-omegások némelyikére. Féltették tőlük az Omegát és Laciék nimbuszát. Pedig nem volt miért. Mecky például kifejezetten jó véleménnyel volt az elvégzett munkáról. Különösen a kötetben és Öcsi weboldalán közzétett rengeteg korabeli dokumentummal volt elégedett. Mikor egyszer megint az Álmodtam, vagy igaz talán könyvre terelődött a szó, Mecky szó szerint azt mondta, hogy ezek után szinte már nincs is értelme megírni. Maga sem tudná jobban összeszedni a kezdeteket. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem sok mindene maradt meg a hőskorból, mert anno a kis Dani az archívum alá gyújtott… Szóval -folytatta-, inkább egy olvasmányosabb kötet kellene, ami egy kicsit jobban kibontaná a dalok üzenetét. Csak ez esetben meg bizonytalan volt, hogy mennyire szabad a közönség által önállóan is rárakott jelentéstartalmakat megbolygatni. Mert senkit sem akart megbántani azzal, hogy kijavítja. Pedig bőven lett volna mit.
De Kóbor János konfliktuskerülő volt, így végül abból a könyv-változatból sem lett semmi. Mecky nem mondott nemet. Ha odamentél hozzá bármilyen zenekari történettel, dalértelmezéssel, politikai-, történelmi-, vallási-, kozmológiai- egyéb világképbeli meggyőződéssel, simán rád hagyta. Soha, senkit nem akart megbántani. Így aztán vagy témát váltott, vagy finoman hárított, szépen csendben kivárta, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, vagy esetleg küldött valakit. Nem hivatalos követként, még csak nem is a jó zsaru, rossz zsaru játszmázást alkalmazva, hanem simán csak a konfliktusmentes felvilágosítás kedvéért.
Épp ezért volt, hogy a levelezését, főleg az olyan félhivatalos dolgok esetében, mint az online megkeresések, interjúk, reagálások, néha másokra bízta. Írásban ugyanis nem feltétlen volt személyesen őrá szükség, hogy mondjuk a hivatalos kánonban szereplő dolgokat ezredszer is elmondja vagy a felkészületlen riporterek omegás élményeit nyugtázza. Miként az adott emberek megkövült, épp ezért megmásíthatatlan nézeteit és prekoncepcióit sem kívánta soha megváltoztatni. Így aztán bizonyos semleges válaszokat, békeőrző reakciókat más is tudott generálni. Sok ezer korábbi megnyilvánulása állt rendelkezésre mintaként, hogy azért hiteles és autentikus maradjon a dolog.
Mikor először hallottam valakitől az akkor még csak előkészületben lévő Csatári könyv alcímét, önkéntelenül is felkacagtam. Az utolsó interjú? 2019-ben? Csak Laci és Misi halála után tucatnyian keresték meg Meckyt, újra és újra. A médiamunkások szinte időt se hagytak neki a gyászra. Tényleg senki sem ütötte be a keresőbe, hogy Kóbor János interjú? Vagy inkább, mi az, hogy, nagyon is, csak épp mindig jól jön egy hatásvadász cím a promócióhoz? Nincsenek illúzióim. Viszont legalább a címválasztás és a tálalás sokkal profibb, mint a könyvben található képaláírások, illetve szöveganyag.
Miként azzal kapcsolatban sincsenek illúzióim, hogy egy ilyen erős kampány sikeresen be fogja égetni a köztudatba, hogy valóban ez volt az utolsó interjú. Főként, mert Kóbor és Omega névvel bármit el lehet adni. Tehát mindenképp tovább fog dübörögni a biznisz. Ami egyben sajnos azzal is jár, hogy a kötetben foglalt tévedések is mind-mind bekerülnek a forrásanyagok közé. Mint „nagy és jó könyv”, mehet a wikire és a többi hasonló megbízhatatlan oldalra, mint úgymond megbízható forrás. Amiből meg majd szintén kritikátlanul szemezgetnek az A.I. alapú keresők és olajozottan terjednek a hibák. Idővel tehát történelmi igazsággá válik egyik-másik pongyolaság, az általános felkészületlenségből származó tévedés. Sokat nem lehet tenni ellene, mert ugye a negatív reklám is reklám. Ráadásul túl sok emberke anyagi érdekét sértené egy esetleges visszavonás, javítás, majd újbóli gyártás és piacra dobás. Marad hát, ami készült. Eszi, nem eszi, nem kap mást alapon. Láttunk már ilyet más posztumusz Omega kiadvány esetében is…
No, mindegy, a történelmet mindig is a győztesek írták. Hát csak tegye mindenki, ami a lényéből fakad. Majd a kereszt-út végén, mikor eljön a látogató, úgyis mindenki számot fog adni, hogy mire használta a múló időt.
Csak érdekességként szúrom ide, hogy az egyik „utolsó utáni” interjút vagy mit, pont velem kezdte el a nagy fehér főnök. Már javában benne voltunk a pandémiában, mikor felhívott az ügyben. Ezerféle dologról beszélgettünk, közte egy régebbi félkész interjúsorozatról is, melyet gyakorlatilag ötmondatonként rakosgattam össze, a különböző koncertek és egyéb találkozások alkalmával. A projekt kiindulópontja ugyanaz volt, mint szegény Török Ádi esetében is. Mindketten azt mondták, hogy úgy érzik, beskatulyázzák őket. Mindig mindenki ugyanazt kérdezi, ugyanazokról a korszakokról. Míg más dolgok teljesen elsikkadnak. Hát mondd el, majd lehozzuk valahol! – ajánlottam. El is kezdtük apránként, alkalmanként egy-két kérdéssel feldolgozni a filharmonikus Omega átdolgozásokat, valamint a Omega Testamentum és a Volt egyszer egy Vadkelet koncepcióját, illetve az utóbbi folytatásának szánt Go West! mögötti gondolatiságot. De nem jutottunk a végére, mert a Tűzvihar turné után már nem lehetett rendezvényeket tartani. Az online próbálkozásom végére pedig úgy került pont, hogy egy jóindulatú telefonhívásban emlékeztetett az egyik stábtag, hogy ugye tudod, hogy Mecky továbbra sem fog hosszasan emailezni. Tehát vagy én fogok válaszolni, vagy megvárod, míg vége van ennek az ördögi cirkusznak. Ja, tényleg, köszi! Már megint túlbuzgó voltam.
Szóval pár hónap szünet, az Omega Filharmónia interjúk vázlata talonban, mikor megint csörgött a telefon. A vonal túlsó végén Mecky, aki szinte magától, kérdés nélkül is elmondott egy csomó dolgot, hogy valójában mi motiválta egy-egy feldolgozásánál, albumszerkesztésnél, illetve abban is, hogy egyik vagy másik újabb munkája végül miért maradt le mégis az adott CD-ről. Paya azóta is nyaggat, hogy dolgozzuk át valahogy az elkészült anyagot. De mindig elutasítottam a főszerkesztő úr kedves kérését. Részint, mert nem fogok olyan félkész anyagot leközölni, amit az adott illető nem hagyott jóvá. Másrészt nem vagyok benne biztos, hogy vívódásai közepette mire jutott volna a nagy fehér főnök a kész anyaggal. Mi maradhatott volna benne a végleges interjúban és mit húzatott volna ki, hogy azt a témát inkább hagyjuk, mégse kell bolygatni. Az ilyesmihez mindig szükségeltetett nála némi empátia. Mert Mecky másként viszonyult a munkáihoz – képlékeny agyagnak tartva a projektjeit, amikkel nyugiban elmolyolhat, amikhez bármikor visszatérhet-, mint az életüket végigrohanó türelmetlen emberek többsége.
Ezernyi dolog kavarog még bennem, hogy miért is kellene nagyon másként megőrizni Mecky emlékezetét, mint ami felé most tartanak a dolgok. Persze volt, aki nekem szegezte, hogyha ennyire okosnak érzed magad, miért nem írtad meg te? Jó kérdés. Valahol jogos is. De egyrészt senki sem kért fel ilyesmire. Miként az ilyen-olyan lóvék felett diszponáló bácsikkal sem vagyok hajlandó jópofizni. Valamint Mecky finom tapogatózását sem éreztem soha elég konkrétnak. Főleg, hogy olyan, nálam kompetensebb személyekkel is dolgozott a könyvén, mint Dalmával, az első feleségével vagy Balogh Józsival, egykori OFC elnökkel.
Másrészt azért sem feszít nagyon a dolog, mert készséggel belátom, hogy nem tudok olyan jól írni, ami a maga teljességében elmondhatná az utókornak, hogy mit is jelent, mit is jelentett a magyar népléleknek és úgy általában a magyarságtudatnak egy-egy olyan kimagasló Omega szám, mint mondjuk A könyvelő álma, A bűvész, az Óh, jöjj!, a Hajnali óceán vagy A holló. Akkor meg minek? A pénz engem sosem motivált. Ha munkát is vállaltam az Omega körül, egy másodpercig sem volt munka, kizárólag csak azért volt, hogy a lehető legtöbb koncerten jelen lehessek. És magasról teszek rá, ki mit gondol. Majd a történész urak ugyanolyan jó megtörténészkedik, mint eddig is.
Addig esetleg eszembe jut, hogy mikor a német ROCKfilm elkészítette az Opus Omega Rhapsody Live című koncertfilmet, akkor abban leválasztották a Return To The Garden bevezetőjében szereplő Himnusz idézetet és bevágták a drezdai városképek alá. Ami magyar szemmel persze groteszk lehet, de nincs min csodálkozni – mivel nyilván nem kötelező egy németnek a magyar Himnuszt ismerni vagy annak egy részletét felismerni. Van tehát egy olyan specifikus hiba, amiről valószínűleg még ma sem tudnak a film készítői, mert egy olyan ismeret hiányából adódik, aminek nincsenek és soha nem is voltak a birtokában. Viszont senki sem akarta őket megbántani ezért, különösen Mecky nem, hát sosem lett a dolog felemlegetve. Mikor a zlini buli előtt az Euronics sportcsarnok egyik folyosóján dumálgattunk, az egyik velünk utazó rajongó felhozta a témát, mint a DVD egyik hibáját, de Mecky csak egy aprót legyintett. Mellé a rá jellemző kis grimasz és már lépett is tovább. Szóra sem érdemes…
Kicsit így vagyunk a mi kis önjelölt rockszakértőinkkel is. Hiába viszik el a pályázati lóvék javarészét, hiába tobzódnak a lehetőségekben, hiába van oly sok dolog a szemük előtt, ha a megfelelő ismeretek hiányában nem képesek még csak meglátni sem azokat. Nemhogy értelmezni vagy feldolgozni. De senki sem szól rájuk. Megbántani sem akarjuk őket. Meg hát valóban van, ami szóra sem érdemes.
Mivel a tanár személye fontosabb, mint amit tanít, a hazai rock-történetírás szereplői sokszor már csak a személyiségünknél fogva sem igazán alkalmasak az igazi rock and roll átadására. Becsvágyó, törtető, íróasztalt és rangot akaró büszke új istenekkel nem lehet egy-egy olyan jelentősebb életművet feldolgozni, de még csak értelmezni sem, mint az Omegáé. Hát még a helyén kezelni, hát még a lényegét átadni. Marad hát az erőből való politizálás, az erősebb kutya elve. Vereség esetén meg a kígyót-békát kiabálás, meg a jó ízlésről való kioktatás. Tényleg kell ez? Hiányzik ez nekünk? Mert nekem biztosan nem. Ha tényleg csak ez az egy út van, ami választható, akkor inkább boldogan vagyok futóbolond, hülyeségeket ordibáló, bunkó, tahó, kutya, meg minden, amit csak rám vernek. „Amíg mások álmot néznek, fáradt lépted meddig visz tovább?”
Folytatjuk!
Illusztrációk: kiadói archívum
Fotó: Cikkely Lajos – OFC
