Idén 45 éve, 1980 januárjában készült el és májusában jelent meg a G-Force zenekar első és egyetlen nagylemeze, mellyel Gary Moore és a Jet Records az amerikai piacot célozta meg. Ma már tudjuk, hogy sajnos sikertelenül. Miként azt is, hogy USA turné nélkül valószínűleg egy félpillanatnyi esélye sem volt az együttesnek az amerikai befutásra.
A G-Force története 1979. július 4-én indult, mikor Gary Moore, az ír gitárzseni harmadszor, ezúttal véglegesen kilépett a Thin Lizzy-ből. A probléma szokás szerint Phil Lynott drogbetegsége volt, melynek folyományaként az őrülten viselkedő basszusgitáros a Black Rose turné során rendszeresen az őrületbe kergette a társait. Miután betelt a pohár, Gary fogta a sátorfáját és Los Angelesbe költözött, a Lizzy pedig egy darabig kényszerűen trióban folytatta a koncertezést.
Amerikába érkezve Moore új zenekar toborzásába fogott. Elsőként felkérte a Thin Lizzy korábbi ütősét, Mark Nauseef dobost, hogy csatlakozzon hozzá. Egyértelmű választás volt ez, hiszen nem sokkal korábban a Lizzy 1978-as turnéján, illetve Gary első szólólemezének a Back On The Streets-nek a felvételein is együtt játszottak. Mark már akkor is egy élő rocklegendának számított, aki a G-Force és a Thin Lizzy előtt az Ian Gillan Band, az Elf és a Velvet Underground tagságát erősítette. Ráadásul széles látókörű, sokféle stílusban otthonlévő, rutinos dalszerzőként az alkotói folyamatban is könnyen fel tudott zárkózni Gary mellé.
Az új csapat neve eredetileg szimplán Moore lett volna. De a Don Arden vezette Jet Records, melyhez nem sokkal korábban Gary is leszerződött, nem volt elégedett vele, így végül a G-Force név lett a befutó. Ahol a „G” Gary kölyökkori becenevére utal. Továbbá zenekari menedzserként megkapták Don lányát, Sharon Arden-t, Ozzy későbbi feleségét, aki keménykezű főnöknek bizonyult.
A basszusgitáros-énekes posztra pedig Glenn Hughes, a Trapeze és a Deep Purple egykori pacsirtája került, aki az új csapatban Fender zongorán is játszott. A vele felálló trió pedig akár csodálatosan is működhetett volna, elvben egy kitűnő szupergroup volt, de mivel addigra Glenn már teljesen szétkokózta az agyát, gyakorlatilag használhatatlan volt. Nem is nagyon érti az ember, mire gondolhatott Gary, amikor amolyan csöbörből-vödörbe jelleggel az egyik drogfüggő frontember után egy másikkal próbált újra szerencsét. Aztán persze bejött a papírforma. Többhavi próba ment levesbe, mint elvesztegetett idő, mikor Hughes otthagyta a bandát, miután egy vita során állítólag összeverekedett az őt szintén ittasan számonkérő gitárossal…
Egy másik verzió szerint viszont úgy történt a kényszerű válás, hogy mikor a születésnapi buliján Glenn részegen beleesett a tortakocsiba, Sharon kinevette. Vagyis az énekes azért lépett ki, mert megsértődött rá. Dupla csavar a sztoriban, hogy miután másnap, nagyjából kijózanodva Hughes próbálni indult volna, pont Sharon volt az, aki nem engedte meg neki a visszatérést és a folytatást. Mert az akkori telefon-beszélgetésükben kifejtett érvei szerint érvényesnek tekintette Hughes kilépését. Hiszen a menedzserasszony úgy ítélte meg, hogy a basszusgitárosnak előbb rendbe kell tennie az életét, különös tekintettel a függőségeire, majd csak aztán zenéljen.
Akárhogy is volt, Glenn helyére végül két muzsikus került. Willie Dee, a Captain Beyond és a Pipedream korábbi énekese. Valamint a Motown basszusgitárosa, Tony Newton, aki sessionzenészként akkor már túl volt néhány felvételen és turnén John Lee Hookerrel, Smokey Robinsonnal, Aretha Franklinnel, Stevie Wonderrel a The Supremes-szel és a Rolling Stones-szal. Valamint olyan neves előadók lemezein hallhatjuk még, mint a The Mamas & The Papas, a 8th Day, a The Tony Williams New Lifetime vagy a Joachim Kühn Band. Általuk egyben két kiváló dalszerzővel is gazdagodott a banda. Valamint a G-Force lemezfelvételen Tony zenésztársa, Joachim Kühn is csatasorba állt, mint vendégbillentyűs. Az album másik neves vendége Tom Scott, a Blues Brothers egyik alapítója lett, aki a szaxofon mellett a lemez vonós hangszereléséről is gondoskodott. Miközben mindannyian részt vettek a hangszerelésben, a szintetizátorok programozásában és a szinti-sávok feljátszásában.
A csapat 1979 decemberében vonult különböző los angelesi stúdiókba, hogy rögzítsék az addig elkészült dalaikat. Szám szerint tizenegy kompozíciót, melyből a Trust Your Lovin’ végül csak You című kislemez B-oldalán jelent meg. Míg a White Knuckles / Rockin’ and Rollin’ párosa pedig medley-ként.
Mivel a dalcsokor direktben az amerikai piacot célozta meg, Gary és társai ezúttal hagyták a közéleti, társadalmi dolgokat. Helyette roppant egyszerű, szinte zsigeri üzenetekkel, egy igencsak sablonos, csajozós szövegvilággal próbálták bevenni az Újvilágot. Olyan, férfi-nő kapcsolatokat megéneklő dalokkal, amikben ugyanúgy jelen vannak a szerelmes trubadúr énekek, mint a vad szex, a rajongó csajok, a groupie-k, valamint a féltékeny barátnők, illetve a csajaikra féltékeny, de kicsapongó muzsikusok is.
Zeneileg pedig a korszak divatos pop sémái és modernnek számító rock hangzásai mellett ízléssel és mértékkel, de célzottan és bátran használtak még new wave, power soul, raggae, funky, disco és jazz-rockos elemeket is. Meg persze némi kis ír zenét, Gary heavy rocknak hívott saját stílusát és fénysebességű, metalos, gitárhős attitűdű gitárszólóit.
Ami ötvözet mai szemmel olvasva akár még szörnyen is hathat, de a maga korában nagyon is működött. Ne feledjük, hétpróbás zenészekről, rutinos rókákról volt szó, akik tudták, mitől döglik a légy. Hát szinte minden szerzeményt megbolondítottak valami érdekességgel, melyekkel a különféle rádióhallgatói szegmenseket célozták meg. Populáris, de igényes felvételekben gondolkodva, Sharonnal és a kiadójukkal mély egyetértésben.
Nem az ő hibájuk volt, hogy végül mégsem futottak be. Egykoron a Gary Moore-ról értekező írók és újságírók mindezt elintézték annyival, hogy úgymond nem kellett az amerikai közönségnek a G-Force zenéje. De persze pontosan tudjuk, hogy mindez nem így működik. Ugyanis, ha a zenére telepedő pénzemberek valamiért úgy döntenek, hogy nem látnak fantáziát benned, akár meg is feszülhetsz, akkor sem fognak játszani a mainstream rádiók. Márpedig, ha senki sem szimatol pénzt benned és ráadásul még az egy-két igazán fontos helyi érdekeltséggel sincs valamiféle üzleti kapcsolatod, akkor nemcsak, hogy kicsöngettetek a produkciódnak, de valójában még be sem léphettél az esélyesek közé. Versenyen kívül, a pálya mellett bohóckodhatsz csak, míg onnan is el nem zavarnak.
Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Gary és a G-Force kiadója, a brit Jet Records nem rendelkezdett akkora lobbierővel, amivel egy Amerikában nem koncertező előadó esetében át tudott volna verni valamelyik nagy, befolyásos, amerikai rádióban valamelyik dalukból egy tisztességes rotációt. Persze az ELO sikerei kapcsán Ardenék idővel az USA-ban is meg tudták vetni a lábukat. Maga a los angelesi kirándulás is azért valósulhatott meg, mert a Jet ott nyitotta meg első amerikai irodáját.
De egy új és ismeretlen banda első észak-amerikai turnéjának leszervezése, nemcsak, hogy hasonló problémákba ütközött, mint a magukat mindenhatónak gondoló rádiósokkal való küzdelem, hanem bizony voltak olyan helyi szervezők és promóterek, akik pont, hogy a rádiók érdektelensége miatt nem mertek belevágni a koncerthelyszínek kibérlésébe, majd az újabb kiadásokkal járó promóciós munkába. Róka fogta csuka. Hát Gary Londonba költözött és sokadszorra is újrakonfigurálta az életét.
Ezért aztán a G-Force nagyrészt mindenhol megmaradt a lemezvásárolók zenekarának. Mármint azokénak, akik az együttes névsorát olvasva biztosak voltak benne, hogy hőseik ezúttal sem fognak hibázni. Aztán, hogy kinek miért és mennyire tetszett -vagy sem- a G-Force dalcsokra, már egyéni ízlés kérdése volt. Meggyőződésem, hogy a Gary, Mark és a többiek munkái zömében sosem jutottak el a célközönségükig. Hiszen a hard / jazz / blues rockereknek tökéletesen megfeleltek a Gillan Band, a Colosseum II és a Lizzy korábbi munkái is. A funky, soul és jazz szerelmesei pedig szintúgy jól elvoltak Tony korábbi lemezeivel. Az a fajta hibrid popzene, amivel a tizedfordulón próbálkoztak, olyan masszív rádiós játszást és komoly fesztiválmeghívásokat igényelt volna, ami a G-Forcenak sosem adatott meg.
Pedig, ha csak egy hazai példával élünk, az LGT hasonló elemekből építkező és rendkívül igényes felvételei még olyan személyek számára is befogadhatóvá tették a különféle, akkor futó stílusokat, akik maguktól sosem vettek volna meg egy tisztán jazz-rock, reggae vagy funky albumot. Mert őket játszotta a rádió. Mert őket minden évben lehetett a látni-hallani, tömegek előtt a Tabánban.
Még az internet előtti óvilágban történt, hogy a törzskocsmánkban majdnem verekedéssé fajult két asztaltársaság között a vita, mert az egyik kevésbé felkészült versenyző váltig állította odaát, hogy Gary Moore sosem játszott reggae-t. Amit borgőzös fejjel lelkesen átkiabálva gyorsan ki is kértem Gary, „a saját és a magam” nevében, a megfelelő hangerővel és gesztikulációval nyomatékosítva a kéretlen, de pontos közlést… Visszagondolva, valami elképesztő aranykor volt, mikor még ilyesmiken ment a kocsmai vitatkozás. Talán még egy-egy eltévedt pofont is megérne néha az a fajta kulturális közeg és szellemi nyüzsgés, ami úgy tűnik, sajnos már örökre a múlté.
A G-Force lemezfelvételét követően Gary ismét stúdióba vonult, hogy szerződéses kötelességének eleget téve felvegye a soron következő, második szólólemezét.
A Dirty Fingers azonban egy jó darabig dobozban maradt, mert a Jet vezetése úgy ítélte meg, hogy a rádió-orientált G-Force albumnak nagyobb esélye van a kereskedelmi sikerre, mint a Gary Moore heavy rock vulkánkitöréseit és társadalomkritikus üzeneteit tartalmazó, a zenekaráénál jóval keményebb lemeznek. Az 1980-ban rögzített LP végül csak 1984-ben vált világszerte elérhetővé, miután egy évvel korábban egy korlátozott kiadása Japánban sikert aratott.
1980. június és július hónapjában a G-Force sikeres turnét bonyolított le, javarészt Whitesnake előzenekaraként. A dolog apró szépséghibája, hogy szinte csak Angliában és Skóciában léptek fel, valamint még egyszer, utoljára Kanadában, de az áhított amerikai áttörésre esélyük sem volt egy masszív USA turné nélkül, amire viszont különféle okokból sosem került sor. Viszont, mikor a Whitesnake 1982-ben ismét átalakult, épp azért vált Gary a szólógitáros poszt egyik jelöltjévé, mert David Covardale még mindig élénken emlékezett az ír gitárgéniusz koncert-teljesítményére.
Miután Ozzy Osbourne-t kirúgták a Black Sabbath-ból, Sharon elvállalta az énekes menedzselését. Melyhez első körben a G-Force segítségét kérte. El is indultak a próbák, de míg Gary irgalmatlan hangerővel gitározott, egyre vehemensebben beleélve magát a kompozíciókba, Ozzy csak ácsorgott a stúdióban, hogy akkor most mit csináljon.
Végül nem jutottak egyről a kettőre, így Ozzy új zenekarral vágott neki a lemezfelvételnek, ami egyben a sikeres szólókarrierje első állomása is volt.
Sharon figyelme így Ozzy felé fordult. A Jet Records pedig nagyobb fantáziát látott Gary Moore, mint szólóelőadó felépítésébe, mint a G-Force további drága és értelmetlen menedzselésébe. Hát inkább egy Gary Moore szóló koncertlemez rögzítéséről és kiadásáról született döntés, mely a terveik szerint a Dirty Fingers utáni harmadik Gary Moore szólólemez lett volna. A Gary Moore Live album felvételei 1980. november 5-én és 6-án rendben el is készültek a londoni Marquee klubban. De a jobbára hard rock és heavy metal szólókompozíciókat és G-Force dalokat tartalmazó album szintén dobozba került. Majd szintén csak 1983-ban került kiadásra…
Annakidején állítólag az a vicc járta a Jet Records munkatársai között, hogyha Gary került volna közelebb Sharonhoz, egészen másképp alakult volna a karrierje. Így viszont a G-Force még 1980-ban feloszlott. Moore pedig csatlakozott Greg Lake-hez, akinek első két szólóalbumán, illetve az ELP utáni szólókoncertjein is gitározott. Egyebek mellett a Dirty Fingers egyik húzódalát, a Nuclear Attack-et is újrarögzítették Greg első szólólemezéhez.
Majd a G-Force lassan, de biztosan elfelejtődött. Az utánnyomásokon már Gary Moore’s G-Force néven, vagy csak simán Gary Moore G-Force című lemezeként próbálták értékesíteni. Több-kevesebb sikerrel. Míg a kapcsolódó Gary Moore Live album Live At The Marquee címmel jelent meg a későbbiekben, immáron a Back On The Streets-re és a Parisienne Walkways-ra fókuszálva az újrakiadások promócióját, a G-Forceról gyakorlatilag elfeledkezve.
Kár, hogy így alakult, hiszen a G-Force pop-metal dalai akár még olyan pályát is befuthattak volna, mint a Van Halen korabeli művei vagy Michael Jackson rockosabb slágerei. Mert javarészt ugyanolyan stíluselemekből építkeztek, mint Jackson nyolcvanas évekbeli felvételei. Mert a G-Force repertoárja is van annyira kellemes és dögös, mint a Van Halen lemezei. Mert Gary lazán tudott úgy gitározni, hogy bármikor felállhatott volna a színpadra Eddie bármelyik tetszőleges Eruption előadása után.
Ráadásul a G-Force dalcsokra még mindig ideális a vezetéshez. Ami autós zene, az úgynevezett driving rock, az akkori amcsi rádiók egyik legfőbb kedvence volt. A G-Force kompozíciókban pedig igenis van annyi popularitás és zeneszerzői, hangszerelési fifika, hogy szinte bárki számára befogadható és élvezhető legyen. Egy világszintű gitárhős popérzékeny és rádióbarát dalai, csak éppen érdemi rádiós játszás és popközönség nélkül…
