Columbia

A walesi csapat évtizedek óta jelen van családunk életében. Sok minden történt velük és velünk is ezen tizenöt album mentén. Lehet rájuk számítani! Na, nem úgy AC/DC-sen vagy ZZ TOP-osan, hogy ti. bizonyos dolgok sosem változnak. A Manics esetében a kilencvenes évekbeli kezdetektől folyamatos volt a stílusbéli kanyargózás. Ahogy épp gondolkodtak a világról és ahol épp tartottak életpályájukon az rendesen rányomta a bélyegét nemcsak az aktuális lemez lírájára, de zenei stílusára is. Na most a Critical Thinking-el épp megint arra kanyarodtak, amit történetesen nagyon eltalál.  Ez már rég nem a The Holy Bible mindent elsodró punk zenéje, inkább a This is My Truth és a Postcards From a Young Man színes- szélesvásznúbb világa felé kacsintgat. Nagyívű dallamokat megtámogató gitárzene, már punkos felhangok nélkül.

A nyitó-címadó dalban szokatlan, hogy a basszusgitáros, Nicky Wire elégedetlenül kántál, hogy aztán a következő Decline & Fall-ban örömmel üdvözöljük James Dean Bradfield ismerősen szárnyaló énekét.

A csapat nagy trükkje, hogy a dallamok és a zene alapján azt hihetnénk, hogy világi boldog a három úriember. Korántsem! Nagyon erős társadalomkritika és gyakran pesszimizmus süt át a sorokon és a napsugaras dallamokon. De a dühöt ma már nem mindig közvetlenül a zenén keresztül jelzik. Nyugalmuk érdekében vettek egy saját stúdiót, hogy most már Cardiff-ba se kelljen ezért bejárniuk. Ráadásul megszerezték hozzá azt a keverőpultot, amin például a RUSH A Farewell to Kings anyaga is készült anno.

Mint oly sokan, ők is örök tinédzserként vágynak vissza életük leginkább következmények nélküli, boldogként rögzült évtizedébe, ami nekik is a nyolcvanas évek. Ezt a visszavágyódást ezúttal is megjelenítik.

Most egészen odáig mentek, hogy ismét megénekelték azon generáció Nagy-Britannia szerte rajongott ikonját, Steve Morrissey-t, a SMITHS énekesét-költőjét. Egyszer már megtették 20 éve a Lifeblood album 1985 című dalával (”Morrissey and Marr gave me a choice”). Most egy képeslap formájában próbálnak hatni a társadalomból kiiratkozott énekesre. Sőt saját szövegét idézik neki: “it’s so easy to hate, it takes guts to be kind” – az I Know It’s Overből.

Az interjúkban tagadják a nyilvánvalónak tűnő békítő szándékot. A háttértörténet szerint Nicky Wire édesanyja hagyatékából került elő egy Morrissey által (!) az akkor tizenéves  Nicky-nek írt képeslap. Kiderült, hogy édesanyja nagyon trükkös volt, minden walesi koncerthelyszínre írt az odaérkező sztárcsapatnak (SMITHS, RUSH, Echo & the Bunnyman), hogy fia sajnos betegség miatt nem tud jelen lenni a koncerten, de egy képeslapnak nagyon örülne… Hiába no, az anyák már csak ilyenek!

A Manics sok mindenben csúcstartó a szigetországban. 34(!) daluk szerepelt a UK TOP 40-es slágerlistán.  Ezen kívül Európában itt-ott népszerűek, de sajátosan walesiek. Nálunk tudomásom szerint csak a Szigeten léptek fel többször, önállóan nem. A Critical Thinking albummal szerintem hasonló lesz a helyzet: arrafelé nagy siker, felénk nem érik el az ingerküszöböt ezzel a töprengő, tépelődő és gyakran dühös rockzenével. Pedig ez az album is egy dallambomba, telis-tele emlékezetes refrénekkel, kislemezért kiáltó slágerekkel. Már annak, aki még abból a korból jön, amikor ez számított.

Nem baj, azért biztos sokan vagyunk, maradunk, akiknek megmarad a MSP életük fontos részeként, hogy kísérjenek tovább a kanyargós úton. Mindjárt írok is egy képeslapot Walesbe!