Art of Disorder – Awakening of the Prophet

Magánkiadás

Első albumát jelentette meg januárban a progresszív metalban utazó hazai Art of Disorder, amelyen nem restellték hatásaik lehető legszélesebb skáláját megörökíteni – egy disztópikus koncepcióba ágyazva.

A vegytiszta progresszív metallal való kapcsolatom sokáig szinte csak a „kötelezően” (el)ismerendő nagyokig (például a szintén új albumot kiadó Dream Theater vagy Pagan’s Mind) terjedt ki. Nem egyszerű feladat azonban a babérjaikra törni anélkül, hogy az alapvetően gitárszóló- és dallamcentrikus dalok ne váljanak egysíkúvá és öncélúvá, ami a legtöbbeknek nem is sikerül.
Na, most a jelen írás tárgyát képező Art of Disorder egyáltalán nem tartozik a puritán, tekerős-matekos prog metal zenekarok közé, és szerintem nagy előnyükre válik, hogy nem is igyekeznek azzá válni. Az Awakening of the Prophet hallgatása közben ugyanis a fent említett együttesek és társaik szinte alig, míg az olyan, a műfaj határterületein elhelyezkedő, a vastag groove-ok és néha-néha a nu metal irányába kitekintő bandák, mint a Soilwork vagy a Hacktivist (modern trendekkel naprakészebb olvasóink nyelvén a Jinjer vagy a Sleep Token) annál gyakrabban jutottak eszembe. Ez pedig jó. Az Art of Disorder által – amúgy elég egyértelmű célként – megfogalmazott virtuozitás ugyanis nem tudja megfojtani a dalok lelkét, hanem ad nekik lehetőséget a kibontakozásra és az önálló karakter kialakulására, a hallgatónak pedig esélyt a levegővételre, a tiszta fejjel való gondolkodásra. Ugyan az album nem mentes egyes gyermekbetegségektől, de kétségkívül nem tucatmunka a maga területén.

A rövid felvezető The Menace-t követő nyitódal, a Shelter for the Chosen rögtön telitalálat. (Akit a kezdő riff nem képes lenyűgözni, annak ezt a kritikát körülbelül eddig a mondatig érdemes olvasnia, tovább nem.) A dal refrénje egy olyan emelkedett hangulatot, aurát áraszt, amivel engem mindig meg lehet venni kilóra. A lemezen több ilyen pillanat is elfért volna, hasonló még a szerintem az egész album leginkább egyben lévő dalának, a Hundred Days-nek nyitánya és karcos, de mégis fülnek kedves verzéi, illetve a rövid Interlude futurisztikus témája. Balogh Attila énekes hangját az első 1-2 számban még szokni kell, de a legtöbb dalnak jól áll az érzelemdús előadásmódja. Leginkább az ánizsos medvecukorhoz tudnám hasonlítani: nem való mindenkinek, és aki belekóstol, annak sem biztos, hogy elsőre ízleni fog, de ez nem jelenti azt, hogy ne kéne adni neki egy esélyt.

A lemez második felében szereplő ballada, az Alone például nagyon jól működik ezzel a formulával, még akkor is, ha maga a dal kissé kilóg az összképből (ez is egy markáns példája annak a hibának, amit lentebb még kifejtek).
A The Comet nagyon Soilwork! Nagyon jól elkapták benne azt a pimasz stílust, ami Speed-ékre igazán jellemző -meg merem előlegezni ennek a számnak, hogy ettől „göteborgibb” magyar dal már nem lesz idén. Az is világosan kiderül belőle, hogy bár a hangsúly nyilván Molnár Zoltán gitáros szólós teljesítményén van, tudnak (és ami fontosabb, szeretnek is) jó riffeket írni a srácok, amelyek simán képesek elvinni a hátukon a dalokat. Jó példa erre a záró Legacy (avagy mi lett volna, ha a DT Falling Into Eternity albuma újhullámos nu metalnak íródik), vagy az A Familiar Unknown World béka segge alá hangolt betonsúlyú kalapálása, utóbbi végén ráadásul az a tempóváltás ugyanúgy falba verte a fejemet, mint amikor anno először rámdöntötte a házat az In Flames örökbecsű Only For The Weak-jének legendás hangnemváltása.
De ahogy ez a körülbelül egy percig tartó eufória lecseng, és elkezdődik a már említett Interlude, megmutatkozik az album egyik gyengesége is: néhol rémesek az átkötések a dalok között. Ha az Art of Disorder generikus, félhangokat lépegetős 0-1-0-1 riffekkel operálna, bizonyára sokkal jobban működne, hogy ha a dalok között legalább egyetlen másodperc szünet lenne, így azonban amikor az egymást követő nóták karakterei ennyire eltérnek egymástól, a hirtelen hangulatingadozások csak rossz szájízt hagynak maguk után. Így pedig az újonnan kezdődő szerzemény eleve hendikeppel indul, és nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy elnézze az ember az éles váltásokat.

Szerencsére az Awakening of the Prophet-en nagyon jó nóták vannak. Némelyek kissé kurták (az átkötések közül még egyedüliként nem említett, a 28 nappal később-filmek zenéjét idézően hátborzongató Impact a lemez Pinokkiója, megérdemelte volna, hogy igazi dal lehessen), a vége felé pedig akad egy-két olyan is, amik nem képviselik már ugyanazt a lendületet, mint a fentebb említettek, de a kraft azért nem fogy el az egy órás játékidő alatt. A címadóban és a death metalos Death for the Damned-ben például Tasnádi Tamás basszuskiállásai csapnak oda nagyon. Külön hálás vagyok érte, hogy a lemez egy akusztikus gitáron pengetett kövér E-dúrral ér véget. Ha rajtam múlna, minden zenekar minden albuma így zárulna, és én sose tudnám megunni. S végül említsük meg a zenekar 2024-ben csatlakozott dobosát, Turcsák Bencét is, aki a nem kimondottan hasonló zenét játszó korábbi/jelenlegi zenekarai (lásd Limb For A Limb, Kill With Hate, Beneath the Void) után itt is nagyszerűeket üt.
Kevés szó esett eddig az anyag konceptalbum mivoltáról, bevallom, az első néhány hallgatás után ez nekem át sem jött igazán. A közös nevező a dalokban (ha jól értelmezem) az emberi fejlődés kiszámíthatatlansága, és az abból fakadó baljós jövőkép. A szövegek nem rágják szájba, hogy a vesztünkbe rohanunk, viszont a dalok nem is csak verbálisan sugallják ezt az üzenetet, hanem a puszta komorságukkal is… Remélem, nem a próféta szól belőlük!
Azt viszont biztosra veszem, hogy az Art of Disorder könnyedén meg fogja találni a maga közönségét, ha a jövőben is ilyen albumokat tesz le az asztalra. Felcsigázva várom részükről a következő lépéseket.

Dalcímek: