Negyven éve jelent meg Yngwie J. Malmsteen debütáló lemeze, „Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force” címmel. 

Elnézést a kissé morbidnak tűnő hasonlatért, de ez a lemez kicsit olyan a már idősödő gitárbolondoknak, mint a legtöbb embernek 2001. szeptember 11.  A többség pontosan fel tudja idézni azt a napot, órát, amikor először meghallotta.

De hogy mindezt érzékeltessem is. 2008-ban készítettem interjút Alapi Istvánnal egy hódmezővásárhelyi Edda koncert előtt az öltözőben. Sok mindenről beszélgettünk, erről a lemezről a következőket mondta: „1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa ‘Lemezbörze helyett’ című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam: ‘itt a világ vége’.”

Igen, kb. ezt lehetett érezni. Az én személyes történetem is hasonló, szintén ugyanez a Göczey műsor (nem lehetünk elég hálásak a szerkesztő asszonynak) volt a megismerés alapja, bár egy rövid idő alatt rommá lapozgatott német Metal Hammerből már ezt megelőzően ismertük a gitáros nevét. A kisméretű fekete-fehér kép alapján azonban azt hittük, hogy Malmsteen egy csaj…

Tehát: vasárnap délutáni „Lemezbörze helyett” rádióműsor, kazetta bekészít, magnó-deck beállít (play+record+pause), pause felenged és elindul a Far Beyond The Sun… Uramisten, mi ez?! Ezt most hogy? Nem, ezt így nem lehet… Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a lemez végig fogja kísérni az életem. Azóta eltelt (elrohant) 40 év /1984 év végén jelent meg az album/ és a „Far Beyond The Sun” akárhol megszólal (na, nem rádióban, ott azóta sem szólalt meg) én libabőrös leszek. 

„A Rising Force Yngwie Malmsteen gitáros első stúdióalbuma, amelyet 1984 végén adtak ki a Polydor Recordsnál . Ezt eredetileg az akkori Alcatrazz zenekarának instrumentális mellékprojektjeként tervezték , de Jeff Scott Soto énekes megjelenése miatt Malmsteen úgy döntött, hogy szólóalbumként adja ki.” – Wikipedia 

Semmi nem történik a világban, tehát a gitározásban sem, ok és előzmények nélkül. Malmsteen esetében pl. Hendrix, Blackmore, és Uli Jon Roth munkássága a meghatározó. Mindezeket ötvözte a klasszikus, barokk (Bach), de méginkább a romantika (Paganini) iránti rajongásával. Az eredmény pedig zenei mérföldkő lett. 

Véleményem szerint Eddie Van Halen és Yngwie volt a két utolsó igazi gitárhős. A gitárhős itt abban az értelemben értendő, hogy nem valami meglévőt fejlesztettek tökéletesre és formáltak a saját képükre, kialakítva ezzel a teljesen egyéni, mással összetéveszthetetlen hangzásukat (pl. Steve Vai, Joe Satriani), hanem ők teremtettek: létrehoztak valami forradalmian újat. EVH technikai trükkjeinek (whammy, tapping) és Yngwie hegedűsöket idéző megszólalásának és arpeggio futamainak nem volt előzménye, legalabbis az általuk demonstrált formában. (Nincs ellentmondás a fentebb írt, okok és előzmények kapcsán, hiszen nyílván elő lehet ásni a Youtube-ról ős-tappinget és ős-arpeggiót, de a lényeg az „általuk demonstrált” szókapcsolaton van.)

 A két elementáris hatás gitárosok tömegét fordította a hangszer és zeneelmélet mélyebb megismerése felé, melynek köszönhetően a ’80-as évek második felében olyan lemezek jelentek meg, amelyek a mai napig hivatkozási alapnak számítanak a rockgitározásban.

Ezek a lemezek ugyanakkor bizonyos értelemben alapvetően eltértek még a két stílusteremtő zenei gondolkodásmódjától is. Az új elem pedig a megkomponáltság és klasszikus zenei forma lett az instrumentális gitárzenén keresztül. A gitárművészet soha nem látott magasságokba jutott. Ez a hangszer addig alapvetően a rock és blues stílus jellemző eszközeként, főként improvizációs hangszer volt. Még a Jon Lord által partitúrában megírt, azaz kötött formában előadandó „Concerto For Group and Orchestra” (1969) zeneműben is jórészt szabad kezet kap a gitár, Blackmore hosszú szólója meglehetősen improvizatív. De a virtuóz instrumentális gitárzene (shred) alfájaként jegyzett első Yngwie lemez is hagy teret a rögtönzésnek, hiszen maga Malmsteen sem játssza kétszer egyformán a dalokat/témákat. Ez természetesen nem baj, ettől se nem több, se nem kevesebb a zene, mindössze arról van szó, hogy megjelenik párhuzamosan egy új felfogás és érték, egy más típusú, a klasszikus zenére jellemző gondolkodásmód a rockgitárosok részéről.

Malmsteen korszakos és ösztönös zseni, tanulhatatlan képességekkel. Azok többnyire csak kinevettetik magukat, akik a gyorsasága okán gépies, zenét a sebességnek alárendelő futóbolondnak tartják. A gitározás alfája és omegája a megfogott hang, a hangképzés, a vibrato. Nem véletlen, hogy a legtöbb komolyan vehető zenész (Tátrai Tibusz pl. ezt mondta róla egy interjúban: „Azért a Malmsteent nem hagyom bántani. Ő az összes hülyeségével együtt egy olyan új színt hozott a gitározásba, hogy jó napot kívánok…”) elismeri a muzikalitását, még akkor is, ha egyébként nem igazán kedveli személyét és dalait/szerzeményeit.

A ’84-ben megjelent album új korszakot nyitott a gitározásban. Innentől kezdve jelentek meg egyre másra az instrumentális gitáralbumok. Manapság egy stílus mellett lándzsát törni, majd azon idővel változtatni a keresleti igényekhez igazodva, gyakran csak egyszerű zenekari megbeszélés és elhatározás kérdése. Az úgynevezett neoklasszikus rock/metal nem tiszavirág életű fellángolás és divatirányzat volt, mint ahogy lényegénél fogva nem is lehetett az.  Aki ebbe a sorba kívánt beállni, annak már belépő szinten is minimum mindent alá kellett rendelni a végtelen gyakorlásnak. És ez még önmagában nem is volt elég. Nem véletlen, hogy Yngwie és a közvetlen nyomában érkező kortársak (Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert, Chris Impellitteri, Joey Tafolla stb.) mai napig aktívak, a szakma kiválóságai, kimeríthetetlen, folyamatos inspirációt jelentenek évtizedek óta a következő nemzedékeknek. Mondhatjuk talán azt is, hogy a heavy metal zene, részben Malmsteennak köszönhetően, a klasszikus zenei megközelítéssel, értékes művészeti ággá fejlődött a ’80-as években.

Yngwie J. Malmsteen  első lemeze(i) ragyogó ékköve(i) a rocktörténelemnek, amit az azóta történtek sem homályosítanak el; Yngwie ugyanis hosszú évek óta töretlenül dolgozik nevének megtépázásán. Legutóbbi megjelenései egy bezárkozó, párhuzamos valóságban alkotó művészt mutatnak, aki nem nagyon akar tudomást venni a realitásokról. Mára talán csak egyedül ő hallja a zeneileg lapos, tompán és rosszul megszólaló anyagait fantasztikusnak. 

De ahogy megfogja a hangokat, az a mai napig egyedülálló és utánozhatatlan.

A svéd albumlistán a 14. helyezést érte el a lemez, Japánban 19. lett és a 60. az amerikai Billboard 200-ban – az 1986-os Grammy-díjátadón a legjobb rock instrumentális előadás kategóriában jelölték.