Láng Péter az Omega, a Strings, a Thomastic, a Pannónia és a Hungária egykori szaxofonosa. Nagy idők, nagy tanúja, aki a hőskorban a beatkorszak egyik főszereplője, aktív alakítója volt. Péter már sok-sok éve Münchenben él, ott rendezett be magának hangstúdiót, ahol az Artist Studio GmbH nevű cégével számos hangfelvételt, hanglemezt, CD-t, filmzenét, hangoskönyvet és utószinkront készített már az elmúlt évtizedek során. 2024-es hazalátogatása alkalmával ültünk le egy hosszabb beszélgetésre, hogy felidézzük a legendás múlt legendás együtteseit. Majd szép sorban végigvettük a fontosabb stációkat, a hazai beat-, pop- és rockzene első szárnypróbálgatásaitól egészen az 1968-as Ki Mit Tud?-ig.
A beszélgetés ötödik részében a Thomastic együttesről beszélgettünk. Miközben természetesen szóba került a hatvanas évek talán legjelentősebb budapesti zenei rendezvénye, a Nasville Teens dupla koncertje, és a korszak olyan ikonikus alakjai is, mint Rajnák László, Cintula vagy Máté Péter.
A legutóbb ott hagytuk abba, hogy az ex-Illés tagokból alakult Strings együttessel zenéltél, miközben elkészültek életed első rádiófelvételei is.
Mikorra a Strings-szel játszottam, már minden együttesnek voltak jó erősítői. Akkor jöttek be az 50 wattos Selmer-ek és az már óriási hangerő volt. A csehszlovák gitárok, mert akkor szinte még mindenkinek az volt, meg mind besípoltak. Úgy, mint egy mikrofon. Akkoriban kezdték előadni az első torzítós számokat is, ahol a gitár „nyávogott”. Senki nem tudott velük, mit csinálni, azokkal a gitárokkal nem lehetett az akkori slágereket eljátszani. Például az (I Can’t Get No) Satisfaction-ban a torzítós részt én fújtam a szaxival, mert nagyon sz@rul szólt az akkori szoci vagy házi készítésű gitárokon.
Nekem meg jött egy ötletem.
Mondtam Kardos Pistinek, a Strings gitárosának, hogy: idefigyelj, ha akarod, én átépítem a gitárodat és nem fog többet sípolni. Tényleg nem? – kérdezett vissza. Tényleg nem – feleltem. És úgy is volt. Kidobtam a gitárja elektronikáját és beépítettem a saját fejlesztésem, majd még a fedőlapot is kicseréltem. Attól kezdve nem fütyültek a gitárok.
Odajárt a Bercsényibe Jeszenszky István, aki Kardos Pista tanítványa volt. Valamint törzstag a koncertjeinken, mindig meghallgatta, amikor játszottunk. Egyszer csak becsöngetett hozzánk: Péter, nekem is van egy olyan gitárom, mint Pistinek. Nem építenéd át az enyémet is? Miért? – kérdeztem tőle, meglepetten. Hát mert, most már mi is profik zenészek vagyunk – felelte –, Hévízen játszottunk a Thomastic zenekarral. Képzeld, kiderült, hogy az együttesüknek akkor az a Szenczy Miklós volt a vezetője, aki Laux Józsi dobtanára is volt. Kicsi a világ. Akkor megkérdeztem, hogy: mikorra kell a gitár? Amire István az válaszolta, hogy két hét múlva, mert van egy új szerződésük. Megyünk Pécsre, hivatalosan dolgozni – újságolta. De nincs basszusgitárosunk, mert Udvarnoki Bandi, aki lelkésznek készül, egyetemre jár, így oda nem tud lejönni. Szóval, kellene nekünk egy basszusgitáros – bökte ki végül. Én akkor konstruktőrként tevékenykedtem, az Elektroakusztikai gyárban egy fejlesztési laborban, ahol nagyon szerettem dolgozni. Jó, rendben – feleltem. Két hét alatt meg tudom csinálni a gitárodat. Majd még hozzátettem viccből, hogy majd elmegyek én basszusozni. Tényleg? Jaj, de jó! Másnap is csengettek nálunk. Három ember állt az ajtó előtt: Jeszenszky Pista, Szenczy Miklós és Cserfalvi István, a Thomastic billentyűse.
Itt vagyunk és hoztuk a szerződést. Milyen szerződést? A basszusgitárosét. De hát nekem állásom van, ez nem megy ilyen egyszerűen. Ráadásul nem is tudok basszusgitározni. De hát van egy basszusgitárod, ott fekszik az ágyon, csak a húrok kellenek még rá. Igazuk volt, mert akkor sorban gyártottam a gitárokat és egy nagyon szép piros basszusgitár is pont ott feküdt a sezlonon, félig készen, krómozott fedlappal. De hát erősítő is kéne! – folytattam a kételyeimet. Hát csinálsz egyet. Két hét alatt? Meg vagytok ti szédülve.
Mire jutottál végül?
Elmondtam történetet a laborban a főnökömnek, Szele Tibornak, aki a mérnöki munkája mellett ismert harmonikaművész is volt. Aki, miután végighallgatta, azt mondta, hogy: ezt el kellene vállalnod! Ne csináld azt, amit én csináltam – folytatta -, látod, itt vagyok az irodában. Holott, akkor már, mint lemezzel és jazz rádiófelvételekkel rendelkező harmonikaművész sok országban fellépett. Ne aggódj, ha nem lesz szerződésed, mindig biztosítok neked itt egy íróasztalt! – bíztatott tovább. Mivel mellette ültem, a rajztáblám is ott volt, megbíztam benne. Gondoltam, akkor ez így életbiztosítás és így már elvállaltam a Thomastic felkérését. Nekiestem az előkészületeknek, és két hét alatt megcsináltam Pistának a gitárt, majd magamnak egy új basszusgitárt és egy basszuserősítőt is. Időre kész lettek a cuccok. Persze úgy, hogy a gyárban azért segítettek a srácok. Az utolsó nap estefelé próbaképpen ráhúztam a basszusgitárra egy szál húrt, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy működik, a Rákóczi úti hangszerboltban vettem egy húrkészletet. Aztán bekapcsoltam az erősítőt is és képzeld, aznap este tíz óra körül megszólalt.
Bevált?
Másnap, mikor jöttek a srácok, már a hangládákra szereltem kerekeket. A Vas- és Edényboltban lehetett kapni teakocsi kerekeket, olyanokat, mint most a kofferoknak, majd azokat szépen sorban beépítettem. Így aztán, amikor végül elindultunk leköltözni Pécsre, el tudtuk gurítani a felszerelést a Déli pályaudvarig. A vonatban pedig elkezdtem basszusgitározni tanulni. Aztán, ahogy lekerültünk Pécsre, ott kiderült, hogy minden nagyon bevált. Három napig még ott is gyakoroltam a basszusgitározást, a próba után, a szobában. Méghozzá a szekrényhez tolva a deszka gitárt, hogy mégis legyen rezonáns környezet, mert nem volt fent erősítő. Jeszenszky Pista pedig megmutatta, hogy mit és hogyan is kell csinálni, mik a trükkök, mert ő egy nagyon jó gitáros volt. Így lettem egy hét alatt basszusgitáros. Annyit gyakoroltam, hogy a balkéz ujjai vérhólyagosak lettek. Aztán persze meggyógyultak.
Mi a Thomastic helyes írásmódja? Csak mert láttam már fotókat és egyéb zenekari anyagokat, ahol a zenekarnév „Thomastik” formában is szerepel, a végén „k”-val.
Az első időkben mindkettőt használtuk. Le lett fotózva a pécsi felszerelésük, azon például THOMASTIK felirat szerepel.
Igen, arra is gondoltam…
De aztán később a Thomastic lett a végleges.
Miket játszottatok a pécsi időszakban?
Akkor futó nyugati slágereket adtunk elő, amiket a Luxiból és a Szabad Európa rádióból kagylóztunk le. Például a Byrds Mr. Tambourine Man, Duane Eddy Rebel Rouser, a Shadows Theme For Young Lovers, vagy a Manfred Mann Do Wah Diddy Diddy című slágereit.
Időben hol járunk?
Mindez az 1966-os amatőr zenei fesztivál után történt. Aminek érdekessége, hogy egyaránt fellépett rajta az Illés, aztán az Illés tagokból alakult a Strings, akikkel rádió-felvételi lehetőséget nyertünk, és az utánuk következő zenekarom, a Thomastic is.
Hol tudtátok a műsorotokat bemutatni?
A frissen épült Pannónia Bárban játszottunk, ami a Nádor Szálló bárja volt, ahol mi voltunk a nyitó zenekar. Abban az időben olyan sokan jöttek fiatalok – még tizenhat éven aluliak is-, hogy nem merték őket beengedni. De, hát mindig ott voltak, mert nagyon tetszett nekik a zenénk. Ezért aztán nyugodtan kijelenhető, hogy Pécsett nagyon bevált a Thomastic zenekar. Olyannyira, hogy még az igazgató, Kennedy úr is odajött hozzánk. Majd azt kérdezte, hogy nem akarunk-e átmenni a Mecsek cukrászdába is, ami a főtéren, a minarettel szemben volt. Végül aztán ott is játszottunk vasárnaponként. Úgynevezett matinét, ami délelőtt volt. Fölkeltünk korán, majd tíz órakor áttoltuk a cuccunkat és zenéltünk a fiataloknak. Hónapok teltek így el és egyre többen lettek, akik kíváncsiak voltak ránk.
Hogy kerültetek a Budai Ifiparkba?
Az is Pécshez köthető történés. Egyszer, az egyik alkalommal, mikor a vasárnapi matinéhoz készültünk, azt láttam, hogy az egyik asztalnál az ottani közönséghez képest „öregek” ülnek. Egy nő és három férfi. Csak az egyik férfit ismertem látásból, Rajnák Lacit, aki akkor a Budai Ifjúsági Parknak volt az igazgatója. A lényeg, hogy a műsorunk végeztével,odahívtak magukhoz engem. Majd elmondták, hogy reggel volt itt egy értekezlet, de mikor már készültek volna hazamenni, azt látták, hogy a cukrászda előtt marha nagy sor állt. Fiatal gyerekek, vasárnapi ruhában. Mivel elég hűvös volt, megkérdezték őket, hogy mire várnak. Jaj, hát a Thomastic játszik. Mi ez a Thomastic? Hát nem ismerik? Itt játszanak a cukrászdában. Erre fel, azt gondolták, hogy akkor ezt meg kell hallgatni.
Aztán végig is ülték a műsort, egészen egy óráig. Majd utána azt kérdezték tőlem, szinte majdnem ugyanúgy, mint annakidején az Omegánál, a Fiatal Művészek Klubjában, hogy nem akarunk-e elmenni a Budai Ifiparkba zenélni. Az Ifiparkba zenélni? De, hát ott van a Bergendy. Nem, a Bergendy már nem lesz, mert kimentek Svájcba turnézni és így nincs állandó zenekar a következő szezonra. Mint mondtam, tudtam, hogy Rajnák az Ifjúsági Park igazgatója, mert az Omegával játszottunk nála.
Az irodája volt az öltöző. A hölgy pedig Horváth Éva, a KISZ Központi Bizottságában volt a kultúros. Miután érdeklődést mutattam, még megkérdezték, hogy hová valók vagyunk. Azt feleltem, hogy budapestiek. Majd azt kérdezték, hogy mikortól vagyunk szabadok. Mondtam, hogy április végéig van szerződésünk és utána megyünk vissza Budapestre. Az nagyon jó, mert nekik május 1-től kell a zenekar. Így szinte ott helyben el is döntetett a dolog.
A többiek mit szóltak a lehetőséghez?
Ők is nagyon örültek neki. Főleg, mikor Rajnákék azt is megkérdezték, hogy önök amúgy mit keresnek itt? Akkor bemondtuk, hogy este a szálloda klubjában játszunk, ami mellé még mi kísérjük az esti műsort is. Elmeséltük, hogy kísértünk énekest, táncosnőt, parodistát, mert hát abban az időben még nem a volt műsorokban „magnós-zene”, így aztán minden élőben ment. Nekünk meg hozták a kottát. Tudnak kottát olvasni? Persze, hogy tudunk. Nálunk is lekísérik majd a műsort az Ifiparkban? Persze, természetesen. Kiket kéne kísérni? Koós Jánost, a Záray-Vámosi párost, Sárosi Katit, Harangozó Terit – sorolták. Miért ne? Elvállaltuk, így aztán 1967 májusában annak rendje és módja szerint felkerültünk az Ifiparkba.
Kik voltak akkor az együttes tagjai?
Szenczy Miklós volt a dobos, Cserhalmi Pista a zongorista, valamint Jeszenszky István a gitáros, aki nagyon jól énekelt. Magam pedig Udvarnoki Bandi a basszusgitáros helyére kerültem be, aki az Ifiparkban már ismét a Thomastic együttesben zenélt. Gitároztam, szaxiztam, énekeltem, szájharmonikáztam, amit épp az adott számban kellett.
Mi történt?
Alapvetően csak annyi, hogy Bandinak Budapesten már ismét volt lehetősége játszani. Cserfalvi Pista azt mondta, hogy nagyon jó lesz ez így. Tetszett nekik, ahogy basszusoztam, mert a hat hónap alatt rendesen megtanultam. Azt akarták, hogy maradjak én a basszusgitáros az Ifiparkban is. Míg Udvardi Bandi, a volt basszusgitáros, meg majd addig megtanul kísérőgitározni. Szépen meg is volt beszélve. Majd Jeszenszky neki is adta a második gitárját, de amikor fenn álltunk a színpadon, Bandi szinte meg sem tudta fogni. Cserfalvi másnap beleordított a mikrofonba, nem hallod te őrült, hogy ez egy e-moll? Péter, tedd le a basszusgitárt! Add oda a Bandinak és vedd el a gitárját!
Megint hirtelen kellett váltanod…
Az már nem volt annyira durva. Részint, mert már korábban is volt gitár a kezemben. Másrészt, mert akkor már volt egy kis barna könyvem, amibe bele volt írva a Thomastic akkor játszott számainak az akkordmenete. Még a basszusgitáros időkben készítettem Pécsett, hogy be tudjam tanulni a repertoárjukat. Szóval ott álltam Jeszenszky váltógitárjával, ami egy nagyon rossz hangszer volt, amatőr készítmény, borzasztó kemény húrokkal. Másnap elmentem és vettem egy nagyon jó, modern gitárt. Egy fél-rezonáns csehszlovák Jolana Tornado-t, ami nemcsak, hogy nagyon szép volt, de főleg az volt jó benne, hogy kényelmesebb húrokkal volt felszerelve. 2700 forint volt, ami akkor egy vagyonnak számított. De ott volt mindig a szaxi, meg a szájharmonika is, amiken nagyon jól játszottam.
Közben a számaink szaporodtak, mert hetente egyszer Keresztes Tibor Cintula tartott az Ifiparkban magnós klubot. Tőle pedig megkaptuk a „zavarásmentes felvételeket”, amiket aztán minden nap elpróbáltunk, úgyhogy gyorsan gyarapodott a repertoárunk. Például az Okay! a Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich együttestől, az It’s Now Or Never Elvis Presley-től, a The Sound Of Silence a Simon & Garfunkel duótól, a Paint It, Black a Rolling Stones-tól, a Michelle vagy a Yesterday a Beatles-től és így tovább. Nagyon sok dalt énekeltünk három- vagy négy szólamban, Cserfalvi Pista jóvoltából, mert ő hangszerelte meg a számainkat.
Közben folytatódtak a fejlesztések is.
Egy nap Horváth Éva azt mondta, hogy lesz egy dupla nagykoncert a Kisstadionban, mert meghívták Angliából a Nashville Teens együttest, Ray Phillips-szel, akiknek a fő száma a Tobacco Road.
Persze mi is ott voltunk, de nem játszottunk, mert nagy volt a készülődés.
Felültünk a legjobb helyre, pont a színpad elé. Majd még a soundcheck-en is ott lehettünk. Akkor láttunk olyat először, hogy két technikus segítette őket és nem tehertaxival, hanem egy két és féltonnás teherautóval hozták a cuccukat. Úgy pakolták fel a Marshall erősítőket, hogy a ládákat egymás fölé helyezték el. Sose láttunk még olyat korábban. Aztán ami végképp lekötötte a figyelmünket, hogy mivel a mi zongoránkat használták, azzal kapcsolatban is láthattuk az előkészületeket.
Először egy zongorahangoló próbálta helyrehozni a hangszert. Aztán a zongorista, John Hawken aláfeküdt és valamit alulról felcsavarozott, majd a drótját bedugta az egyik Marshallba. Másnap én is építettem Cserfalvi Pistának egy zongoramikrofont. Egy öreg lemezjátszónak a cserélhető tűjéből alakítottam ki a szerkentyűt, ami tényleg úgy szólt, mint a Nashville Teens koncertjén és soha nem sípolt!
A koncert műsort a This Little Bird-del kezdték el, két szólamban! Mi meg csak ültünk velük szemben és faltuk az élményeket! Óriási hatást gyakorolt ránk is az a koncert. A Nashville Teens előadása megváltoztatta a magyar beatzene arculatát. És nem csak zeneileg. Fantasztikus színes ruháik voltak. Hát mi is átöltöztünk. Miután a farmer tilos volt, fehér nadrágot vettünk és nagygalléros színes ingeket.
Aztán ismét egy legendás időszak következett. Meséld el, kérlek, miként jött össze Máté Péter a Thomastic-kal?
Úgy, hogy amikor fellépett nálunk a Parkban, őt is kísérni kellett. Szóval az egyik délután, mikor Péter sorra került és jött fellépésre, gyorsan összeismerkedtünk, majd a koncerten jól lekísértük, ami nagyon tetszett neki. Ráadásul nekem volt egy saját készítésű szuper visszhangosítóm, ami az ő hangján istenien szólt.
Megtiszteltetésnek éreztük a közös előadást. Számunkra Máté Péter volt a magyar Elvis. Csodálatosan énekelt. Nagyon jól zongorázott. Majd az előadás végeztével azt mondta, hogy szívesen belépne a zenekarba. Máté Péter a mi zenekarunkban? Ez aztán a megtiszteltetés.
Aztán tényleg jött, még egyszer és még egyszer. Miként lejött a próbákra is. A lényeg, hogy velünk akart haknizni. Hozott is egy Matador orgonának nevezett szörnyű hangszert. Ami úgy szólt, mint egy nyenyere. Szerencsére meg tudtuk győzni, hogy a mi felszerelésünk is megfelel.
Vajon miért nem lett tartós az együttműködés?
Mert sajnos közben rájöttem, hogy Péter nagyon szereti a piát. Miként Cserfalvi Pista is szívesen megivott egy-két korsó sört. Mondtam is némi áthallással, hogy gyerekek, a Thomastic meg fog szűnni, ha mi leszünk a Máté Péter „kísérő” zenekara. De nem vették a poént. Így aztán egy idő után én vettem a kalapom… és kiléptem. Ugyanis az egyik közös vidéki hakninkon nagyon lejáratódott a banda a szesz miatt, ami nekem sok volt, hát csendben távoztam.
Egyébként milyen embernek ismerted meg Máté Pétert?
Egy nagyon tehetséges, nagyon rendes srác volt. Jött Dékány Saroltával, a feleségével, aki szintén nagyon jól énekelt és pillanatok alatt az ujja köré tudta csavarni a közönséget. Ritka karizmatikus jelenség voltak, akik bármilyen stílusú számot elő tudtak adni.
Készült valamilyen felvétel a Thomastic-kal, akár Máté Pétert kísérve is, a te idődben?
Nem, amíg én velük játszottam, a Thomastic nem volt stúdióban.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Láng Péter Archívuma, Urbán Tamás, Fortepan, Főfotó, TTT Nemzeti Rockarchívum
