Kovacsics András „Öcsi” a Ciklon, az Omega, a Decca, az Olympia, a Syconor és a Universal együttesek egykori gitárosa, basszusgitárosa. A hazai beat- és rockzene hőskorának egyik főszereplője, aki az Omega 1962 és 1967 közötti korszakának zenekarvezetőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfaj meghonosításában és elfogadtatásában. Majd évtizedekkel később, a legendás együttes későbbi archívátoraként rengeteg korabeli dokumentum, beszélgetés és forrásanyag közzétételével segítette a zenekari történet, az úgynevezett „kánon” bővítését, javítását, pontosítását, kiegészítését.
A második részben az Omega 1962 és 1967 közötti hőskorszakáról beszélgettünk.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy miután beszivárogtatok a Hess András téren játszó együttesbe, az így kibővült, megújult csapat elindult egy beatesebb, keményebb zenei világ felé. Majd hosszabb-rövidebb időkre újabb társak érkeztek. Vegyük át időrendben ezeket, kérlek! Kezdjük azzal, hogy miként emlékszel Koncz Zsuzsa omegás korszakára?
Láng Péter szerette őt, mert mind a ketten korcsolyáztak. Valahogy összetalálkoztak a műjégen és Peti rögtön ott beszélte meg vele, hogy jöjjön el hozzánk. Zsuzsa akkor még nem énekelt együttesben, csak a „két gézengúz” volt, ahogy mi hívtuk őket Gergely Ágival, az 1962-es Ki Mit Tud? után.
Péter mondta nektek, hogy miért csak az egyiküket hívta?
Nem. De igazából tényleg elég volt egy énekesnő az Omegába. Már csak azért is, mert ha jól emlékszem, Koncz Zsuzsa eleinte csak két számot énekelt nálunk.
Zsuzsa nálatok tag volt akkoriban vagy csak állandó vendég?
Szerintem vendég. Mert nem jutottunk el a tagsági állapotba. De az is igaz, hogy erről nem igazán beszéltem vele. Meg nem is maradt sokáig. Aztán eltelt egy kis idő, nagyjából egy év, amikor megint kezdett hiányozni egy női hang a zenekarba. Akkor adtunk fel hirdetést, amire Wittek Mari jelentkezett.
Miért távozott Zsuzsa?
Mikor felléptünk a Kisstadionban az 1963-es amatőr beatzenekarok találkozóján, az Illést választotta. Talán az Illésék nagyobb sikere lehetett az oka ennek. Bár van, aki úgy emlékszik, hogy Lajosék egy magnetofont ígértek neki, amivel könnyebb volt az akkoriban csak a nyugati rádiókban hallható külföldi számokat betanulni. Utána nagyjából egy évig voltunk énekesnő nélkül, de hiányzott a műsorból egy női hang.
Miként történt Mari belépése?
Kint voltunk a lőrinci Rózsa Művelődési Házban és ott jelent meg ő is, meg Somló Tomi is, mert egyidejűleg szaxofonosra is adtunk fel hirdetést. Wittek Mari megjött és úgy elénekelte Millie Small-tól a My Boy Lollipop-ot, hogy komolyan leesett az állunk. Ott helyben felvettük.
Majd Somló következett. Miután meghallottuk a hangját, gyorsan meggyőztük Tomit, hogy ő is énekeljen.
Gondolom nem kellett sokat noszogatni… Viszont az 1964-es rádiófelvételen még nem hallhatók az általad említett tagok.
Igen, mert az még egy kicsivel korábban volt, Harmat Lacival. Úgy történt, hogy meghívást kaptunk a Magyar Rádióba, hangszeres szereplésre, ahol Rockenbauer Pál rádiós műsorában, Vértessy Sándor riporter készített velünk interjút. Méghozzá szokatlan módon, tehát egyrészt becipeltük a cuccot és beszereltünk, mint egy koncertre. Másrészt viszont egyesével bemutatott minket, és egyedileg is meg kellett szólaltatnunk a hangszereinket. Tehát nem csak zenekarként, együtt, egyben játszottunk ott, mintegy koncertszerűen a stúdióban, hanem egyenként, egyedül is.
Milyen élmény volt az első rádiós szereplés?
Leginkább meglepő. Már az is, hogy végre érdeklődtek utánunk. Aztán, ugye Sándor úgy mutatta be a hallgatóknak zenekar tagjait, hogy rövid szólóval mutatkozzon be. Ez nagyon érdekes volt, nem hallottam még ilyesmit a rádióban. Mindenki bemutatja a hangszereit. Majd mindezek mellé úgy játszottuk még számokat, hogy egyetlen egy mikrofon volt kirakva középre, egyszerűen. Mégis, meglepően jó lett az adás minősége.
Vértessy pedig mély nyomokat hagyott bennünk. Egy jól felkészült szpíker volt, egy talpig úriember, aki valóban kíváncsi volt rá, milyen is a fiatalok zenéje.
Körülbelül tizenöt éve volt egy komolyabb rádiós kutatás, mikor jó pénzért ugyan, de bebocsátást nyertünk a Bródy Sándor utcába, archív anyagokat keresni. Se a szalagot nem találtuk, sem a bedigitalizált iratok között nem találtuk annak az omegás adásnak a nyomát.
Sok más mellett sajnos úgy tűnik, hogy ez is elveszett. Valószínűleg letörölték, mint nem túl jelentős anyagot. Magam megőriztem a rádióműsor egy szalagos felvételét, de nyilván sokkal jobban szólt akkor, eredetiben.
A felvételen kik hallhatók, melyik Omega felállás járt akkor benn a rádióban?
A Ciklon magból Mecky, Laux Józsi, Varsányi Gergely és én. Továbbá Benkő Laci és Harmat Laci.
Harmat Laci rövid omegás időszaka, majd kilépése után mikor és hogyan érkezett vissza hozzátok Láng Péter?
Őszintén megvallom neked, hogy sokáig még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán visszatért. De mikor valamelyik honlap-bővítésnél belelapoztam az albumba, ott voltak a fotók, méghozzá a pontos dátummal, a saját kézírásommal, miszerint: „1964. nov. 21 KISKUNHALAS – Új tag, de mégis régi: Péter”.
Milyen jó, hogy anno elkészítetted és megőrizted ezeket az albumokat…
Én is örülök neki. A kiskunhalasi hakni egyébként is a legemlékezetesebb fellépéseink közé tartozik. Több szempontból is. Az örkényi omegás találkozón jót nevettünk, mikor elmeséltem a Sernevál történetét. Ugye mikor már volt annyi repertoárunk, hogy el tudtunk menni vállalati bálokra, mert simán le tudtunk játszani négy-öt órákat, egyre több felkérést kaptunk vidékről is. Egy ilyen felkérés volt az a bizonyos kiskunhalasi is. Megállapodtunk, majd jött is a szerződés és nagyon szép címe volt: Sernevál. Ugye milyen szép?
Hát, béreltünk egy Nysa mikrobuszt. Amire egy hatalmas rongy volt felerősítve. Rajta a felirat: „Let’s go OMEGA”. Majd mikor megjelentünk Kiskunhalason és elkezdtünk gurulni a megadott cím felé, ott már éreztük azt az air-t, ami egyre jobban piszkálta az orrunkat. Kellemes disznószag. Disznóság, minden értelemben. Majd amikor az épület elé érkeztünk, nem bírtuk ki röhögés nélkül. Mert az volt kiírva, hogy Sertésgondozó Nemzeti Vállalat.
De ezzel még nincs vége, mert mint később kiderült, a mikrobuszunk benne volt a tévében. Méghozzá úgy, hogy akkor adták át az újjáépített Erzsébet hidat és pont akkor mentünk át rajta, a hátul lobogó Omega felirattal, amikor a tévések felvették az újraindult közlekedésről a snitteket. Amit aztán leadtak a tévéhíradóban. Szóval, mikor valamiért a fotókat nézegettem és nosztalgiáztam erről az emlékezetes fellépésről, megláttam a feliratot, hogy: „Új tag, de mégis régi”.
Mikor múlt szeptemberben beültünk egy budai kávézóba egy nagyot beszélgetni, Láng Péter úgy mesélte, hogy mikor Harmat Laci kilépett, pont te hívtad vissza, hogy ha már meggyógyult, akkor jöjjön szaxofonozni. De szinte még meg se melegedett a szák a feneke alatt, behívták katonának.
Sajnos nem emlékszem, már nem tudom, hogy volt. Ha nincsenek meg az albumok és a kiskunhalasi fotók, még az sem jött volna vissza, hogy Péter akkor visszajött.
Ez egyik akkori fénykép alatt egy drága jó mikrofontól is búcsúzkodtok…
Ismerős a szöveg, de nem emlékszem. Valószínűleg eldőlt az állvány és a mikrofon pofára esett.
Ha már fotóalbum, egy másik sorozatban jól látszik a Gergely által épített Omega cucc egyik ékköve, az úgynevezett Ergyaphon. Arra emlékszel, honnan jött a vicces márkanév?
Úgy, hogy annakidején az „ergya” volt a zenészek egyik szavajárása, arra, ha valami nem tetszik. Aztán, amikor valakik megszóltak, hogy miért saját építésű cuccot használunk, miért nem inkább valamelyik drága külföldi felszerelést, hát azt mondjuk, hogy legyen akkor Ergyaphon. Ha már úgyis megszólnak, vegyük poénra!
Egy másik képen egy „Sicc úr” nevezetű sráccal pózoltok…
Mi neveztük el így, levakarhatatlan rajongó volt.
Szintén régi fotókon láttam, többek között a te albumodban is, ami szintén szét fogja feszíteni a kánont, hogy a szintén visszatérő Laux nemcsak „Blaireau” néven szerepel, hanem mind „Doki” is.
A Blaireau ugye a filmből jött. De valóban volt Doki, mert szintén szerepel az albumaimban, ráadásul a saját írásommal. (nevet) Tudod, ennyi idő után már megkopik az emlékezet. Ezért sem olyan nagy baj, ha vannak apróbb eltérések.
Honnan jöhetett a Doki?
Erre sem emlékszem, de szerintem azért mondhattuk neki, mert mindig jött-ment, szervezkedett. Mind egy vállalati doki.
Közben gondolkodtam a múltkori beszélgetésen és arra jutottam, hogy mikor Laux érkezésekor a Próféta távozott, nem sokra rá Künstler Tomi új zenekart alapított Halász Karcsival, Kadosa Lehellel és a Demjén fivérekkel, Vates néven. Mivel a „vátesz” prófétát jelent, Tamás halálakor pedig leginkább ezt a két zenekart emlegették, talán így folyhatott egybe, utólag a Próféta, vagyis a Vates az Omegával. Már csak azért is, mert ugye csak a kilencvenes években került elő a vonatkozó sztori…
Nem tudom, lehetséges, de nekem erről semmi konkrét információm sincsen. Miután Tamás távozott, eltűnt a köreinkből. Aztán már csak azt hallottuk, hogy külföldön játszik.
Szerencsére a korabeli fotókról és plakátokról nem csak a névsor rekonstruálható, de az is nagy biztonsággal beazonosítható, hogy hol, mikor melyik Omega felállás játszott.
Igen, novemberben Kiskunhalason rajtam kívül Mecky, Benkő Laci, Láng Péter, Varsányi és Laux zenélt. Majd jött Somló és Wittek Mari, akikkel decemberben léptünk fel először, majd kialakult egy hosszabb távon is stabil felállás. Egyébként a Doki onnan is jöhetett, hogy bár én voltam a zenekarvezető és főszervező, de attól még Lauxnak is megvoltak a maga ambíciói. Mert ugye mégiscsak volt már egy másik zenekarban, a Benkő Dixieland Band tagjaként pedig több világot látott, mint mi.
Milyen volt a ’64 decemberi, kvázi újraindulás?
Jól sikerültnek gondolom. Lett pluszban két jó énekesünk. Somló pedig mindent lejátszott a szaxofonon, amit az elődei. Bár akkortájt már kezdett a szaxofon is kikopni a beatzenéből, így is remekül tudtuk alkalmazni. Ha pedig mennie kellett az artista csapatával, változtattunk egy kicsit a műsoron. 1964-ben és 1965-ben többnyire már az Egyetemi Színpadon játszottunk, de nem koncert volt, inkább hangversenynek hívták. Azt a sajtót kaptuk az egyik szám miatt, az Omegának már akkor elindult a színpadképe.
Inkább csak a fiatalabb olvasóink kedvéért kérdezem, hogy mely dalról volt szó?
A Yardbirds Still I’m Sad dalát adtuk elő, a nagy színpadkép pedig az volt, hogy az elején valaki leoltotta a villanyt, előttünk volt egy csomó gyertya és féltérdre ereszkedve énekeltük el a számot.
Mint Boney M. feldolgozást… (nevetés)
Egyébként abból az időszakból leginkább az 1966-os alsóörsi nyári szereplésünk jut még eszembe. Ugyanis kaptunk egy visszautasíthatatlan munkát az OSZK-tól. Akkoriban az Országos Szórakoztatózenei Központ rendszeresen kiközvetített zenekarokat bizonyos játszóhelyekre. Így minket is kiközvetítettek Alsóörsre, a nyári szezonra, egy nagyjából kéthónapos időtartamra. Viszont nekem azon a nyáron kellett letöltenem, szintén kötelezően, az egyetemhez tartozó szakmai gyakorlatot.
Na most, a nyár minden napján játszott a zenekar, 18-tól 22 óráig. Én meg dolgoztam Budapesten reggel 8-tól. Gondolj bele, egy csoda volt, hogy egyáltalán túléltem. Mivel a vonat délután fél 4-kor indult, 3-kor már el kellett jönnöm a gyakorlatról. Majd 17:30-ra értem Alsóőrsre. Éppen csak át tudtam öltözni és már kezdődött is a játék.
Milyen műsort kellett Alsóőrsön abszolválnotok?
Táncos buli volt, négy óra, 15 perc szünetekkel. Az első óra gitárzene volt, majd utána jöttek az éneklések. A helyen, a Sirály étteremben, délután elrakták az edényeket és egyéb éttermi dolgokat, hogy mostantól tánczene van és onnantól ott nyomulnunk kellett.
Amivel kapcsolatban az volt a problémám, hogy a nyári gyakorlat miatt ugye minden nap le kellett utaznom. Majd minden nap föl is kellett jönni, hogy folytathassam a szakmai gyakorlatot. A vonat, amelyik levitt, elment a végállomásra, majd onnan visszaindult Budapestre. Éjszakánként fél kettőkor szálltam fel, majd mikor reggel megérkeztem, szinte azonnal mehettem a munkába, szakmai gyakorlatra. Az volt a szerencsém, hogy voltak benn hosszú, nagy fekvőszekrények és az egyik ráadásul üres volt. Így be tudtam mászni és ott aludtam. Mikor pedig valami gond volt, a többiek fölkeltettek. De még ezzel együtt is, a harmadik hétre annyira kimerültem, hogy az egyik úton nem ébredtem föl. Majd csak arra, mikor a kalauz a végállomásánál elkiáltotta magát, hogy: leszállás!
Meddig tartott számodra ez a horror?
Nagyjából két és fél hónapig, míg párhuzamosan mindkét helyszínen teljesítenem kellett. Nyári program volt, szombat-vasárnap is lenn voltam, akkor nagyjából kipihentem magam. Majd hétfőn kezdődött elölről az erőpróba. Okulva a kínos esetből, megkértem a kalauzt, hogy keltsen fel engem, nehogy még egyszer elaludjak és lekéssem az előadásunkat. Végül nagyon legyengültem, még bőröm is rossz lett, annyira le voltam terhelve. Hát, gondolj bele, szinte non-stop végigdolgozni és végigjátszani egy nyarat! Szinte csak a vonaton aludtam.
Ezzel kapcsolatban beugrott egy másik sztori. Vujicsics Tihamér egy nagyon jó zeneszerző és hangszerelő volt, de mellette nagyon szétszórt is. Aki nem tudja betartani a határidőket. Itt is az történt és kapott egy meghívást, mégpedig Varsóba, Lengyelországba. Előtte viszont a Halló fiúk, halló lányok című műsor indító szignáljának megírásával is megbízták. Egy nagyzenekar és az Omega részére hangszerelte meg ezt. Mivel nem készült el a határidőig a partitúrával, azt találta ki, hogy a vonaton megírja és visszaküldi a vonatvezetővel a Magyar Rádióba. Úgy is lett.
Majd, mikor a karmester beszámolt a stúdióban egy-két-há’…, akkor valami hamis kavalkád szólalt meg, hát odavágta a pálcáját, hogy jöjjön ide a szerző, Vujicsics Tihamér, és vezényelje le. Mint kiderült, mivel rázott a vonat, a hangjegyek félrecsúsztak, nem lehetett pontosan látni, hogy egy-egy hangjegy a vonalon vagy a vonalközben van.
A partitúra bekerült a rádióba, ahol minden hangszerre -gitárok, hegedűk, fúvósok, dobok- külön-külön szét kellet írni, no, de hova? A kottaírók nem voltak zenei szakértők, tőlük telhetően beírták valahova. Így fulladt botrányba, illetve röhögésbe a vonatos partitúra feljátszása…
A honlapodon is szerepel egy akkori újsághír, hogy az Omega két filmen is dolgozik, Mari is mesélt róla, hogy felkérték A múmia közbeszól betétdalára, de aztán a hangját lecserélték, és a zenekar tagjai sem ismerték fel magukat a zenei kíséretben. Viszont a film stáblistájában máig az szerepel, hogy „Omega Együttes – Wittek Mari”…
Nem emlékszem ilyesmire.
Ami azért is furcsa, mert Elefánt sem hallja magát. Tehát valamelyik későbbi felállás sem lehet.
Nem, ezen biztosan nem én játszom. Most hallom először, teljesen ismeretlen nekem.
Íme, hát az „Omega”, ami úgy tűnik, hogy mégsem Omega. Egy újabb omegás rejtély…
1965-ben, illetve ’66-ban rögzítettetek néhány angol nyelvű felvételt, külföldi slágereket, amelyekből később kislemezek készültek. Az a munka teljesen hanglemezgyári felkérésre zajlott, vagy ti magatok is akartátok ezeket a nyugati slágerfeldolgozásokat? Milyen megfontolásból születtek meg az angolszász sikerdalok omegás verziói?
Mivel magyar dalunk akkor még nem volt, angol slágereket játszottunk. A kislemez-sorozat nem a mi ötletünk volt. Ezeket a dalokat kiválasztották, hogy játsszuk fel.
Kik?
Nem tudom pontosan. Én nem voltam benne. A hanglemezgyári illetékesek, talán a fő énekesekkel közösen, hogy az adott énekesnek jól álljon. De még ebben sem vagyok biztos. Két-három dal van, ami emlékezetesebb maradt, mindegyik Wittek Mari miatt. A Bus Stop, a Little Man és a What Now My Love. Utóbbibanolyan vokál van, hogy örülhetett Mari a lehetőségnek. Nagyon jól sikerült.
Mit gondolsz arról a teóriáról, amit apámék nemzedékében pedzegettek az értelmesebb srácok, hogy ezt az egészet egyfajta szelepnek szánták az elvtársak? Mivel a beat, a soul, a gospel, a blues és a rock beáramlását nem tudták megakadályozni, akkor már inkább a magyar zenekarokat hallgassák a fiatalok a Szabad Európa, a Luxi, meg a csempészett lemezek helyett…
Lehetséges, hogy így történt. Viszont mi semmibe sem voltunk beavatva. Csak bementünk, feljátszottuk és le volt tudva.
Milyen érzés volt az első kislemezt a kezedbe fogni, amin már te magad is hallható vagy?
Nem számított különösképpen. Nem a saját szerzeményeinket játszottuk és szerintem nem is sikerültek túl jól, mert kevés időnk volt a zenei alapokra. Ráadásul az egyenborítók miatt elsikkadtak, mert akkor már az Illésék vagy Zoránék saját borítókat kaptak, ami hatalmas előny volt abban a helyzetben.
Mennyire volt beleszólásod ezekbe a dolgokba? Mecky mindig mindenhol azt mondta, hogy azokban az években te voltál a zenekarvezető.
A kislemezek ügyében semmi. Amit a hanglemezgyár eldöntött, az lett. Egyébként viszont sok mindent együtt határoztunk el. Én elsősorban a bulikat intéztem. Csináltam radírból egy omega-jelet és azzal pecsételtem le a szerződéseket. Ugyanis, ha bármerre kellett koncertügyben intézkedni, én mentem el. Ha valaki eljött velem, annak örültem. A rádióban például Benkő Laci volt nagy segítség, mert jól beszélt, az adásidőn kívül is jó volt a mondókája. Ha rádiófelvétel vagy koncert volt, Gergely véleménye is nagyon számított, hogy mikor mit hozzunk-vigyünk. Mert nagyon nem volt mindegy, hogyha valahova az egész cuccot el kellett vinni, majd becipelni, vagy elég volt annak egy része is. Mert mondjuk a rádió- vagy a hanglemezgyár stúdiójában volt felszerelés. Míg egy vállalati buli kisebb színpadán úgysem fért volna el minden.
Miből állt még a zenekarvezetői szerepkör?
Eleve felkészülten, a gitárdalokat megtanulva mentem a próbákra és vittem magammal a kottát, benne a számozott akkordokkal. Jól haladtunk, mert nemritkán hármat is megtanultunk egy próbán, annyira lelkes volt a társaság.
Mi volt Mecky szerepe azokban a korai omegás években?
Eleinte csak kísérő gitáros volt. Amíg nem kezdett el énekelni, én voltam a frontember a szólógitárral, miként a zenekarvezető és a szervező is.
De persze ő már a kezdetektől fogva egy szuggesztív előadó volt. Még a Ciklon időkben történt, mikor a Könyvklubban Mecky lejátszott egy egyszerű, háromakkordos boogie menetet, az ott lévő barátaink felkiáltottak, hogy: Jaj, de jó! Játszd még!
Ez némileg előrevetítette a jövőt. Mennyire lehetett azt az akkori lelkes hangulatot vinilre préselve is megörökíteni?
Mikor az általad említett korai kislemezeink készültek, beleértve az első sajátdalos, magyar nyelvű kislemezt is, akkor egyszerűen eljátszottuk a számokat. De nem úgy, mint a próbán vagy a koncerten, hanem éltünk a hangszerekkel jól ellátott stúdió adta lehetőségekkel.
Mert például volt benn egy eredeti Les Paul szólógitár is. Persze, hogy mindenki azt akarta pengetni. Még úgy is, hogy más volt a soundja, mint amit megszokott, vagy amit az adott szerzemény igényelt volna. Aztán ott voltak még a szuper erősítők is, ugye majdnem mindenki azokat használta, mert sokkal jobbak voltak, mint a sajátja. Ezt elvileg a zenekarvezetőnek le lehetett volna beszélnie, de nem sok értelme lett volna, mert annyira egyértelműen adták magukat a dolgok. Az egésznek meg ugye az volt a hátulütője, hogy pont ezért olyan egyformák hangzásilag az akkori magyar beat felvételek.
Visszatérve még az előző kérdésedre, hogy milyen érzés volt, először kézbe fogni a saját kislemezeinket: Igazság szerint nem jelentett sokat. Sok-sok ilyen összetevő rontotta a végeredményt, amire semmi ráhatásunk nem volt, mert több szempontból sem lehetett. Haladtak a dolgok a maguk útján, mint egy-egy vonat, ugyanoda, ugyanazon a kötött pályán. Nekem sokkal többet jelentett, amikor a könyvem elkészült és az elsőt átlapozva, letettem a kezemből.
Miért?
Mert egyedül én írtam, én készítettem össze, én szerkesztettem és az szerepel benne, amit én szerettem volna. Nem úgy született, hogy valaki összehordott mindent, a tudtunk, akaratunk és beleegyezésünk nélkül. Nem is megrendelésre, szűk keretek közt, mint a kislemezek. De még csak nem is úgy, hogy eldöntöttem, hogy leírok egy könyvet, hanem már előtte tíz évig ment az adatgyűjtés és a zenék, plakátok, cikkek, interjúk, levelezések közreadása a kovacsics.hu oldalon. Ahol folyamatosan bővült minden egyes téma, illetve minden egykori zenekari tag anyaga.
Ahogy az elmúlt két évtizedben nyomon követtem, azóta is bővült, bővül az anyag, hogy az abból készült könyvet 2016-ban közreadtad. Esetleg gondolkodsz egy bővített újrakiadásban?
Igen, ott mindig bővül minden bőven. Ennek ellenére úgy gondolom, a Kovacsics-könyv egy egyszeri dolog volt.
Miért?
Hát nézd! Megcsináltam, a kiadásra is rákötöttem, amit kell. De ez nem üzlet. Nagy nehezen visszajött talán a 90%-a, amit a nyomtatásra és a gyártási előkészítésre költöttem.
Nem gondolkodtál pályázati pénzek megcélzására vagy esetleg direkt miniszteri alapokra és egyéb állami segítségű társ-finanszírozásra?
Nem. De amúgy, ahogy elnézem a dolgokat, az ilyesmit nem is nagyon nekünk, egykori zenekari tagoknak szokták adni…
Mondjuk, ha már itt tartunk, máig nem értem, hogy miért nem kaptátok meg ti is a megosztott Kossuth-díjat. Mecky és Laci mélyen egyetértettek abban, hogy ha nincs Gergely, nincs Laux, nincs Harmat Laci és ti többiek, akkor Omega sem lett volna. Legalábbis nem az a hosszú évtizedeken át működő profi együttes, amivé tettétek. Wittek Mari hangja és előadásmódja pedig sosem volt a maga helyén kezelve, pedig szakmai közmegegyezés, hogy a legeslegfelső polcra való csúcsteljesítmény volt az övé.
Nézd, nekem megfelel az a könyv, ami tőlem megjelent. Akiket érint, tudnak róla, hogy írtam egy ilyet. Annyira érdekelt a dolog, hogy ami nekem fontos, benne van. Ott voltam, benne van a könyvben. Ott vannak olyanok is, akik már eltávoztak. Ez az én történetem. Ahogy én éltem meg a zenei életet az Omegától az Universalig. Nekem ennyi elég.
Akkor ide zárásként még meséld el, kérlek, a te verziód, hogy miként kerültél ki az Omega együttesből?
A ’67-es Táncdalfesztiválon kísértük a Nem várok holnapig című dalt, amit Zalatnay Cini énekelt. Ők nem szívesen emlékeztek erre, miként én sem, mert az történt, hogy a próbán valamelyikünk elrontotta a dalt.
Meckyvel ketten egy kánont játszottunk gitáron és valamelyikük elrontotta, máig nem tudom, hogy vajon melyikünk lehetett. Persze egyből nekem támadtak, mert úgymond én vagyok a vezető gitáros. Amire bizony megsértődtem. Hát dühösen bemondtam, hogy jól van, gyerekek, akkor csináljátok és elviharzottam. Fontos kiemelni, hogy nem azt mondtam, hogy kilépek, csak annyit, hogy csináljátok. Egyébként ilyen már többször előfordult, többünkkel, másokkal is…
Aztán persze úgy jöttem vissza az előadásra, hogy csináljuk, meg fogjuk oldani, miként korábban máskor is. De akkor már megvoltak, mással és azt mondták, hogy nekem már nem kell játszani…
„Veszekedtünk már mi máskor is, százszor is, sose volt nagy vész…”
Ez az egész több kérdést is felvet, amire persze sejthetők a válaszok, de azért érdekelne a te véleményed is. Azt, hogy hirtelen leakasztották valahonnét, talán a szomszéd öltözőből Szabó György Manót, hogy megmentsék az estét, még csak-csak érthető. De aztán hamar ott volt a zenekarban Molnár György Elefánt is. Ráadásul akkor és ott a nem sokkal korábban szintén menesztett Varsányi helyére érkező Mihály Tamás gitározott, miközben Manó bőgőzött. Vajon miért kellett neked és Gergelynek is olyan furcsán, kurtán, sietősen, szinte sürgősen távoznia? Meg egyáltalán, mit keresett egy olyan beat-együttes a Táncdalfesztiválon, melynek korábban minden hangszeres zenésze mereven elzárkózott az általuk mindenhol giccsesnek tartott és cikinek aposztrofált seregszemlétől?
Azt hiszem az egész mögött Laux azon ambíciói álltak, hogy profi zenekart csinál az Omegából. Amibe az az amatőr barkácsolás és az az örömzene már nem igazán fért bele, ami a mi időnket jellemezte.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Benkő Laci archívuma, Kovacsics Öcsi archívuma, Varsányi Gergely archívuma, Wittek Mari archívuma, Fortepan, TTT Nemzeti Rockarchívum
