Lady Gaga – Mayhem

2025- Interscope Records/UMH

 Az élet akkor kezdődik, amikor elhagyjuk a komfortzónánkat, mondta egyszer Paolo Coelho, esetleg a felesége, már nem emlékszem pontosan. Valahogy így éreztem én is, amikor rám talált a lehetőség, hogy Lady Gaga legújabb, a sorban a nyolcadik lemezéről írhatok. A Universal Music Hungary jóvoltából CD formátumban került a kezeim közé, de napokig csak nézegettem, mint az öreg székely a sündisznót, mert manapság már nem szeretek semmilyen előzetes információhoz jutni az új lemezekkel kapcsolatban. Sokkal jobb, ha a zene beszél önmagáról, önmagáért. Ezért aztán az autóban egy ideig más sem szólt, mint a Mayhem, persze nem a Csihar Attila, hanem a Gaga féle. (Vajon csak véletlen, vagy apró huncutság, hogy a két logó erősen hasonlít egymáshoz?)

Szóval hallgattam folyton-folyvást, és úgy éreztem, az amerikai-olasz hölgy egyfajta kapj el, ha tudsz játékot játszik velem, ugyanis dalaiban olyan könnyedén ugrik át egyik stílusból a másikba, mint Pókember tette azt a legjobb pillanataiban. Persze nem véletlen ez, hiszen Gaga éppen olyan kaméleon, mint David Bowie volt, isten nyugosztalja, számomra annyi különbséggel, hogy amíg Bowie-t bármilyen maszk mögött felismertem, addig Germanotta kisasszony, smink nélkül simán elsétálhatna mellettem az utcán.

A zenéje azonban továbbra is gondolkodóba ejtett, egészen addig a pillanatig, amíg a Disease-t hallgatva elképzeltem, milyen jó lesz majd ez a koncerteken élő dobokkal. Azután rájöttem, a fejemben a gitárokat is hallom, bár egy szál sincs belőlük a nóták nagy részében.

Akkor már tudtam, a játéknak vége. Elkaptam, megfejtettem. Gaga rockzenei gyökerei (pl.: Queen, Iron Maiden, Black Sabbath) szerencsére nem múltak el nyomtalanul. Fellapoztam a CD füzetecskéjét, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy a lemez dalain dolgozó producer/dalszerző társak között a legmeghatározóbb egy bizonyos Andrew Watt. Nincs meg? Ő az agyontetovált srác, aki Miley Cyrus-tól a Rolling Stones-ig, Post Malone-tól Ozzy-ig és Justin Biebertől a Pearl Jam-ig mindenkinek be tudott segíteni, ha egy kis zenei vérfrissítésre volt szükség. Úgy is mondhatjuk, az utóbbi tíz év Desmond Child-ja vagy Max Martinja ez az ember, ha úgy tetszik. Egy biztos, Watt, Gaga és a szintén neves Gesaffelstein (huncut, mert ez nem egy német várost, hanem egy francia DJ/producert, bizonyos Mike Levy-t takarja) erősen érzik egymás stílusát. Persze ne feledkezzünk meg Michael Polansky-ról sem, aki nem mellesleg Gaga vőlegénye, és szintén társszerző a dalok nagyobbik részében. Azt már csak a velem született cinizmusom miatt „vetem papírra”, hogy az úriember neve talán inkább amiatt került oda, hogy a dalok jogaival később se legyen probléma.

Egy biztos, nagyon erős lemezt kaptunk, tele finom utalásokkal a korai Gaga albumokra. Gyakran előkerülnek a Fame és a Born this way apró részletei, de sokkal zajosabb, indusztriálisabb verzióban. Olyasmi ez a lemez 2025-ben, mint a Queen The Game-je vagy éppen a Genesis ABACAB lemeze volt a nyolcvanas évek elején. Lady Gaga megtartotta jólismert dallamérzékenységét, ugyanakkor teljesen új köntösbe csomagolta melódiáit. Ezt hallhatjuk a fentebb említett Disease-ben, vagy az azt követő Abracadabra-ban is. Utóbbi azért ügyesen folytatja az ismerős dadogós refrén stílust, á la Poker Face.

Rendkívül érdekes az album felépítése is, és milyen jó, hogy még lehet egyáltalán albumról beszélni manapság! Az első öt dal feszes, ugyanakkor slágeres, izgalmas refrénekkel operáló kombóját, szintén öt-hat, kifejezetten a táncparkettre való nóta követi. Néha olyan érzésem van, mintha egy kilencvenes évekbeli, kiadatlan Madonna lemezt hallanék. Amikor pedig azt hisszük, itt az ideje, hogy leüljünk végre, Gaga még nagyobb fokozatra kapcsol, és zárásként három bivalyerős nótát rak le elénk.

Az első, a Beast, amely úgy építkezik, mint a Skunk Anansie (mekkora banda volt, emlékeztek?) lassú dalai, de a végére tényleg előkerül a hölgyben rejtőző vadállat, és itt valódi (?) gitárok is megdörrennek.

Ugyanilyen libabőr a Blade of Grass, csak inkább a Grammy-díjas Shallow modorában. A dinamikai felépítés itt is egyértelművé teszi mekkora pontenciál van ebben csajban. Ilyet tényleg csak a legnagyobbak tudnak.

Egy ilyen dal csodás befejezés lenne minden albumon, de Gaga-nak még ez sem elég. Jön a valódi meglepetés, a duó, általam a 21. század egyik legnagyobb popzenei tehetségének tartott Bruno Mars-szal. Die with your Smile. Bruno selymes, feminin tenorja és Gaga szikár, „szőrösebb” altja, úgy simul össze, mint whiskey a kólával, annyi különbséggel, hogy ettől az előadástól még Charlie poharában is megolvadna a jég. Újabb rikító példa a legnagyobb sztereotípiák egyikére, mégpedig, hogy csak jó és rossz zene létezik. Ez a dal pedig tényleg nagybetűs muzsika. Olyan, aminek, ha vége van, azonnal kezded elölről.

A lemez hangzása bődületes, minden befektetett dollár hallatszik, és a szövegek sem olyan bugyuták ám, mint ahogy a címek alapján gondolhatnánk. Gaga úgy tud jelenség lenni, és ikonná válni, hogy közben a zeneiségét sem engedi el, nem beszélve arról, bármennyit is ad a külsőségekre, mégis minden frázisa arról árulkodik, tényleg nem a pénzért csinálja. Valójában csak nevében „gügye”, mint a névadó Queen dalban a rádió, ahol még remélhetőleg sokáig hallgathatjuk a Mayhem slágereit.