BD / DVD / 2 LP / 2 CD – Sony / Columbia 2025
2025. május 2-án ismét megjelent a Pink Floyd pompeji koncertalbuma és koncertfilmje. Az ezúttal Pink Floyd at Pompeii – MCMLXXII címet kapott kiadványcsalád részei az élő album második, illetve a legendás film ötödik és hatodik verzióját tartalmazzák, Steven Wilson új hangkeverésével és a Lana Topham által vezetett restaurátor team által feljavított képpel. Vegyes élmény volt felbontani, majd átlapozni, végignézni és végighallgatni a Sony korszak első fecskéiként érkező új DVD, Blu-ray, dupla CD és dupla LP változatokat, melyek részleteit az alábbiakban ismertetjük.
Ha azt mondanánk, hogy az új Pompeii kiadványok javarészt teljesen felesleges termékek, nem volna igaz. De az sem, hogy különösen nagy szükség lett volna rájuk. Különösen az új CD verzióra nem. Ugyanis a koncertalbum 2016-ban megjelent változata a lehető legjobb tartalommal és szerkesztésben mutatja be az 1971-ben született Live at Pompeii koncertanyagot. Ráadásul Andy Jackson és Damon Iddins akkori remixe is pompás végeredményt hozott. Ergo, zeneileg semmi szükség nem volt az anyaghoz újra hozzányúlni, csak egy vinil változatot kellett volna még belőle készíteni.
Persze mára már Wilson is van akkora márkanév, hogy már csak üzleti szempontból is érdemes hozzárendelni a brandet egy-egy ilyen újrakiadási kampányhoz. Aki szerencsére szakemberként is van annyira lelkes, alázatos és profi, hogy pontosan tudja, hogy egy ilyen, javarészt mono forrásokból összeálló anyagot nem kell túlszerkeszteni, agyoneffektezni, túlzottan szétpanorámázni. Ennek megfelelően, egyik kép- vagy hanghordozó esetében sincs nagy változás a korábbi kiadások tónusaihoz vagy arányaihoz képest. Itt-ott persze mások, de nem zavaróan.
Mivel az újramasszírozott cucc nem egy mindenáron más legyen típusú öncélú erőlködés, a 2025-ös Pompeii kiadás hangképe is megmaradt annak a nyers és természetes hangzódokumentumnak, ami jól zárja le a Pink Floyd experimentális, pszichedelikus korszakát.
Így továbbra is jól működő ellenpontja a Dark Side Of The Moon stúdiófelvételein hallható komplexebb, egyben letisztultabb hangzásvilágnak.
A dupla CD és a dupla koncertlemez
Kezdjük a felújított(?) koncertalbummal és a kapcsolódó hanghordozókkal! A legindokoltabb kétségkívül egy hivatalos vinil kiadás volt, mert ugye a Live at Pompeii 2016-ban és ’17-ben már megjelent CD-n. Valamint a film is az elmúlt évtizedekben, egyebek mellett LaserDisc-en, VHS-en, DVD-n és Blu-ray Disc-en is, melyek hangsávjaiból pompás kalózlemezek készültek. Tehát a piac eddig is alaposan ki volt szolgálva, ráadásul a Pink Floydra mindig is jellemző különféle érdekes, egyben ikonikus borító verziókkal.
És itt egyből bele is ütközünk egy érdekes, egyben fájó koncepcionális váltásba. Ugyanis a Pink Floyd mindig is nagyon ódzkodott attól, hogy a zenekari név vagy az adott album címe túlzottan is hangsúlyosan szerepeljen a kreatív grafikai anyagokon. De különösen a lemezek frontborítóiról hagyták le az ilyesmi infókat szívesen. Tehát vagy csak a borítófotó vagy grafika látható, vagy pedig ügyesen beledolgozták abba, mint például az Ummagumma esetében, esetleg annak keretébe, mint Storm Thorgerson nyolcvanas évekbeli ikonikus Floyd borítóinál (A Collection of Great Dance Songs, A Momentary Lapse of Reason, Delicate Sound of Thunder). Ehhez képest kapunk egy bántóan tolakodó új címet, mely a lehető legbumfordibb, legcélratörőbb direktséggel tolja az arcunkba a lényeget: PINK FLOYD AT POMPEII. Épp csak egy neonzöld „FREE BEER!” matrica hiányzik még róla… A Pink Floyd 60+2 éves története során még soha nem volt ennyire vásári egy albumuk tipográfiája sem. Ez a felirat annyira méltatlan a Floydhoz, hogy önmagában is képes megkérdőjelezni az egész projekt hitelességét. Ráadásul abszolút érthetetlen, hogy miért kellett ezt most így, hiszen a korábbi lemezeiket is viszik, mint a cukrot, jóval kifinomultabb csomagolásokban.
A dupla LP nem szól rosszul, de nem is tud sokkal többet a CD-nél. Vagy talán pont ugyanolyan. Mindenesetre a hasonló tartalmú Ummagumma koncertlemez bármelyik korabeli nyomása keresztben lenyeli. Tehát mára már sajnos a Pink Floyd „bakelit” kiadványokat is utolérte vinyl-hype óta tapasztalható kiadványdömpinggel járó általános minőségromlás. Érdekes, hogy ezúttal az Abbey Roadon végzett félsebességes vágás sem hozott kiugró eredményt. Jónak jó, persze. Simán hozza a tőlük elvárható átlagos szintet, talán még annál is jobb egy kicsivel, de semmi extra. Elmarad az ilyenkor szokásos wow élmény. Nem ülünk s.ggre a hallottaktól és nem is rohangálunk a vájtfülű ismerőseinkhez, hogy ezt azonnal fel kell tenned a lemezjátszóra. Hasonló csalódásról számoltak be a floydos barátaim, akik Roger Waters Dark Side Of The Moon Redux Live című új koncertalbumát szerezték be valamelyik kiadásban, így mire oda jutottam, hogy magam is bele tudtam hallgatni egy RSD verzióba, már nem dőltem a kardomba. Nagyon úgy tűnik, hogy tőlük már nem várhatók a highend és a hifi világát megrengető, referenciaértékű lemezek. A 2020-as években sajnos már messze nem számítanak etalonnak a Pink Floyd családfa aktuális kiadványai. Egy korszak véget ért.
Maga a lemezváltozat egyébként egy szép és igényes kiadvány. Megfelelő nyomdai és papírminőségben, formalakkozott gatefold borítóval, poszter-melléklettel, ahogy azt kell. Miközben a softpak csomagolású CD a benzinkutakba ömlesztett olcsó, low budget dömpingkiadások szintjét sem éri el. Nem elég, hogy a kiadványból kispórolták a lemeztálcát, de még egy-egy vékonyka nylonhuzat sincs, hogy a szűk kartontok nem karcolhassa össze a korongok adatfelületeit. A leginkább egy kettéhajtott meghívóra emlékeztető kivitel sem túl bizalomgerjesztő, de legalább nem olcsó. Annyi felület sincs az élén, hogyha az ember bedugja a többi Floyd CD mellé a sorba, akkor legalább annyira kitűnjön, hogy hahó – itt is van még egy album. Ha belegondolunk, hogy mondjuk, miként néz ki egy eredeti Pulse vagy Is There Anybody Out There? dupla CD a vitrinjeinkben, szekunder szégyenérzet, hogy mégis, mivé lett a Floyd nimbusza az elmúlt években. Leginkább persze Storm halála óta. Szinte ordít, hogy mennyire nincs gazdája az életműnek.
Mindezen lemondó jellegű morgolódás után vegyük végig magukat a tételeket! Ami a film és a 2025-ös koncertalbum elején, mint Pompeii Intro elhangzik, nem koncertfelvétel és nem is Pompejiben készült. Vagy párizsi vagy londoni stúdióanyag, méghozzá a Speak To Me egy korai verziójának részlete, annak is az eleje, melyet három perc után csonkoltak. Fogalmam sincs miért kellett az úgynevezett koncertfilmre és az élő albumra feltenni, mikor egyértelműen későbbi anyag. És ha már mégis, akkor miért nem a teljes felvételt és miért nem a saját címén? Kicsit olyan az egész, mint a mi wannabe rockszakértőink fércművei, ezúttal azonban szinte biztos, hogy az újrakiadás szerkesztői valamelyik korábbi klasszikus kalózkiadványt vették alapul…
Az Echoes 2025-ben sajnos ismét ketté lett csapva, pedig a Live at Pompeii Early Years / Obfusc/ation verzióinak pont az volt a legfőbb erénye, hogy végre egyben hangzik el a remekbeszabott dalfolyam.
Hogy miért kellett újra kettétörni? Talány.
Vélhetően pont az előbbi ellensúlyozására, a Live at Pompeii Early Years / Obfusc/ation CD kiadása két verzióban is felvonultatja a megunhatatlan Careful With That Axe, Eugene-t. Egyszer a koncertalbum elején a filmben is hallható változatot, majd a program végén az első variációt (take 1). Így az a koncertlemez is keretbe foglalva mutatja be a Pink Floyd 1971-es produkcióját, miközben az Echoes is egyben maradt. Mindenesetre, most a második Careful With That Axe, Eugene a második korongra került, ami az LP kiadás esetén terjedelmi okokból nyilván indokolt. Viszont a CD-re ugyanúgy simán felfért volna, mint korábban.
Mint közismert –gondolom én barom-, a Live at Pompeii koncertfilmben A Saucerful Of Secrets szvit egy rövidített verziója szerepel, melynek első, Something Else című tételéből nagyjából két percet kivágtak, illetve lehagytak. Ezt a korábban is nyilvánvaló hiányt a 2016-os/2017-es CD kiadások orvosolták. Így merőben furcsa és egyben felesleges volt mesterségesen dupla CD-re hizlalni az anyagot, mikor az a bónusz Eugene felvétellel együtt sincs több 73 percnél. Az, hogy az első CD-n egy csonka A Saucerful Of Secrets szerepel, a másodikon meg a két perccel hosszabb teljes verzió, teljesen indokolatlan. Mi több, egyenesen torzítja a koncertélményt.
Valamiért a One Of These Days I’m Going To Cut You Into Little Pieces dalcím sem maradhatott, pedig a filmben továbbra is így szerepel. A 2025-ös verziókban rövidítve olvasható, így a dupla LP-n és dupla CD-n is. Kár érte, mert az eredeti cím jobban érthetővé teszi a jobbára instrumentális zenei kompozíció mondanivalóját.
Ezek után szinte már furcsa megélni, de Set The Controls For The Heart Of The Sun az első és egyetlen kompozíció, mely a felújított koncertalbumon is ott és úgy szerepel, ahogy annak lennie kell.
Mert sajnos a Mademoiselle Nobs beemelése megint csak erősen ront az összképen. Nem elég, hogy teljes egészében párizsi a filmfelvétel, de részben még ott is playback vagy overdub a hangsávja, mert a basszusgitár csak szól, csak szól, miközben a képkockákon senki sem pengeti… Sosem fogom megérteni, miért kell ilyesmivel terhelni egy koncertlemezt. Főleg azután, hogy Nick Masonék a 2016-os Early Years kiadásra olyan szépen letisztázták az anyagot…
Szerencsére nem igazán hallható érdemi különbség a 2016-os / 2017-es kiadásokhoz képest, amiért nem lehetünk eléggé hálásak. Korábban sem értettem, hogy az EMI és a Warner újrakiadások idején miért piszkáltak bele újra és újra az anyagokba, mikor az áldott emlékű Daug Sax ihletett masztereinél azóta sem tudok jobbat elképzelni, mióta először hallottam A Saucerful Of Secrets 1992-es remaszter verzióját, majd a többi hasonló remekmű, hasonlóan csodás Sax verzióit.
A Blu-ray és DVD, vagyis a duplán felújított koncertfilm
Ezt a blokkot kezdjük egyből a címmel: Pink Floyd at Pompeii – MCMLXXII, azaz az újrakiadás elkövetői az 1972-es esztendőt emelték ki. De vajon miért? A pompeji koncertsorozat 1971 októberében volt, a lemezeken is hallható és a filmben is látható párizsi utófelvételek pedig 1971 decemberében. Ez az anyag képezi a koncertfilm és a koncertalbum alapját. Majd az új verzióhoz rögzített londoni stúdiófelvételek 1973 elején készültek, a kész anyagot, kis kivétellel, jobbára csak 1974-ben mutatták be a mozikban. Egyetlen árva filmfesztiválos bemutatót leszámítva minden van, csak épp 1972 nincs. Arról már nem is beszélve, hogy a Pink Floyd életművet felvásárló Sony még azt sem bírta kivárni, hogy legalább valami évfordulóhoz lehessen kötni az újrakiadást. A nagy üzlet után azonnal beindult a pénzgyártás. Ez így együttesen nagyjából minden, amit a Dark Side Of The Moon vagy a Wish You Were Here dalszövegei, mint társadalmilag káros folyamatokat mélyen elítélnek.
Az új filmváltozatok elé, íme: egy kis Live at Pompeii gyorstalpaló. Mivel az októberi felvételi napokon nem sikerült a tervezett anyag egészének a rögzítése, decemberen párizsi utóforgatás következett. Bootlegeken „kiiskolázott füllel” még a hanganyagokon is érezhető a különbség, mert eltérő a két felvételsorozat tónusa. Lásd a 2016-os, 2017-es és 2025-ös CD kiadások bónusz felvételét!
A képanyagon meg végképp egyértelmű a helyzet. Borostás Rick: Pompeii, borotvált Rick: Párizs. Félmeztelen vagy mezítláb David: Pompeii, felöltözött David: Párizs. Meg hát ugye, akinek egy csöpp esze van, az magától is vágja, hogy a római amfiteátrum közepén nincs hajópadló…
Az első vágást, mely csak a Pompejiben és Párizsban készült anyagokból válogatott, ami a gyakorlatban egy egyórás koncertfilmet jelentett, mindösszesen egyszer mutatták be, 1972. szeptember 2-án az edinburghi filmfesztiválon. Hívjuk ezt a Pompeii 1.0-ás verziójának! Ami aztán az évek során videokazettán és lézerlemezen is napvilágot látott, majd a 2003-as DVD kiadás extrájaként is kiadásra került.
1973-ban újabb utóforgatásra került sor, ezúttal Londonban, a Dark Side Of The Moon stúdiómunkálatai közben, melyből egy második Live az Pompeii szerkesztés készült, nagyjából nyolcvan percben. Ezen, Pompeii 2.0 film abban is különbözik az elődjétől, hogy többet is kicseréltek a fiúk játéka alá bevágott illusztrációkból, illetve a vulkanikus tevékenységet bemutató képsorok közül.
Az új verziót már 1973 őszén, telén is vetítették, de akkor annyira beárnyékolta a Dark Side Of The Moon LP hisztérikus sikere, hogy többnyire csak 1974-ben kezdték észrevenni és felfedezni. Eme második verzió a mozivetítések után számos változatban megjelent, így például LaserDisc, VHS, Betamax vagy SelectaVision formában is.
A végeláthatatlan mennyiségű kalóz LP-ről, CD-ről és audiókazettáról pedig azért érdemes megemlékezni, mert legalább három nemzedék nőtt fel azokon. Így aki manapság Live at Pompeii filmről vagy filmzenéről beszél, jellemzően ezt, a második verziót érti alatta.
A 2002-ben készült és 2003-ban DVD-n is megjelent Live At Pompeii – The Director’s Cut egy rövidebb Speak To Me, azaz Pompeii Intro-verzival indít, majd jól láthatóan ismét sok cserét eszközölt az ókori romokat, lávafolyamokat, égitesteket ábrázoló illusztrációs képsorokban az ötletgazda, rendező, Adrian Maben. Valamint ebben a változatban a londoni metró is szerepel, hanggal! További fontos különbség, hogy a Live at Pompeii rendezői változatába további ’71-es filmrészletek is bekerültek, méghozzá az Echoes áprilisi londoni énekfelvételeiről. Ha ezt a filmverziót tekintjük a Pompeii 3.0-ás változatának, akkor az Early Years dobozba került szerkesztését pedig mondjuk 3.5-nek.
A 2016-os dobozolt, majd 2017-es önálló Obfusc/ation kiadások DVD és BD műsorai a sztereó mellett már tartalmaznak 5.1-es keverést is. Mivel azonban továbbra is csak ugyanaz a nyolccsatornás hangfelvétel állt rendelkezésre, meg még némi párizsi rájátszások, nincs nagy különbség a CD-n is hallható mixhez képest. Szerencsére a londoni metrót ezúttal már hang nélkül láthatjuk, így nem rondít bele a zenébe. Mivel az összes stúdiófelvétel is kikerült, valamint egyéb képi módosításokat is eszközöltek, az Echoes egybefűzésével pedig végképp egy teljesen más dinamika alakult ki, sok tekintetben máig az Early Years Live at Pompeii anyaga számít a legkompaktabb, egyben legdirektebb Pompeii élménynek.
A Pompeii 3.5-ben tehát nincs Pompeii Intro / Speak To Me, nincs Mademoiselle Nobs, nincs Dark Side Of The Moon, van viszont öt megkerülhetetlen alapmű, a pompeji és párizsi felvételek legjobb pillanataiból, sztereó és 5.1 DTS Master Audio hanggal. Viszont a felskálázott kép és a már készítésükkor is elavultnak számító, gagyi, pixeles CGI űrképsorok sokat rontanak a mű élvezeti értékén.
Mindezt alapjaiban változtatta meg a Lana Topham és munkatársai által elvégzett restaurációs munka. Mely hosszadalmas lelkiismeretes tevékenység során egyesével digitalizálták be, majd javították ki a 35 milliméteres film képkockáit. Mindezt összeszinkronizálták a Steven Wilson új keverésével, majd a 2025-ös BD és DVD kiadványokra kétféle vágást is készítettek.
A Feature Film címen futó első új változat, hívjuk Pompeii 1.5-nek, egy érdekes hibrid, mert miközben már tartalmazza a ’73-as londoni képsorokat, addig a pompeji-párizsi koncertfilm esetében ragaszkodik az első változathoz, a vágóképeket illetően is. A Concert címen futó második új variáció, ami majdnem megegyezik a 1972-es első vágással, viszont valamiért kihagyta a Mademoiselle Nobs kutya blues-át. Így amolyan csonka, Pompeii 0.9-ként funkcionál.
Mindenesetre a Pink Floyd at Pompeii – MCMLXXII mindkét filmváltozata egy teljesen megújult élményt kínál, mert ilyen tiszta, részletes és szép képpel még sosem láthattuk a klasszikus képsorokat. Tényleg öröm újraélni a mélyen belénk égett, sokat látott legendás jeleneteket. A Wilson mixek pedig 24/96-os tömörítetlen sztereó és 5.1 surround hangsávokkal támogatják meg az élményt.
Illetve a BD esetében választható még Atmos is, de sokat nem ad hozzá. De tényleg, egy nyolcsávos koncertfelvételből minek Atmost bindzsizni? A feliratok között magyar ezúttal sajnos nincs, viszont nyelvtanulóknak ideális lehet a választható portugál, német, francia, olasz, holland és a kétféle spanyol feliratozás.
Az évek során felhalmozódott filmverziók számos hibája közül a legfurcsább, hogy sem a borítón nincs feltűntetve az On The Run, sem pedig a Blu-ray vagy DVD menüjéből nem választható. Ennyire nincs senki a fedélzeten a döntéshozóknál, aki legalább alapszinten képben lenne a Pink Floyddal kapcsolatban?
A csomagolásokat sajnos a dupla CD-hez hasonló mélyigénytelenség jellemzi. Esetünkben annyi különbséggel, hogy míg a nagyobb felületű DVD-tok, illetve booklet több képet tartalmaz, addig a Blu-ray viszont kapott még egy belső, második kartontokot is. Egy CD méretű, önálló grafikával rendelkező második réteget, ami olyan, mint mondjuk egy régebbi Rockinform CD-melléklet. A semminél több, de valahogy többet, mást várnék egy Pink Floyd kiadványtól. Nem is annyira a borsos ár zavar, legyen csak továbbra is prémiumtermék a Pink Floyd és vidéke, de akkor adjuk már meg a módját! Mégiscsak ők voltak annak egyik úttörői, hogy az igényes zenei tartalom mellé tegyük a csomagolást is művészetté. Ha egymás mellé tesszük a Pompeii film 2003-as és 2025-ös DVD kiadásait, minden további kommentár nélkül is ordít a különbség. Az extrák, illetve azok hiánya is egy eltérő korszakról regélnek. Sosem hittem volna, hogy eljön az idő, amikor a kétezres évek már erősen lejtmenetben lévő kép- és hanghordozó kiadása is egyfajta aranykornak fog tűnni…
Szóval 2025-ös Pompeii kiadásokkal kapcsolatban eléggé vegyesek az érzéseim. Nagyon nem vagyok elragadtatva. Jó volna, ha az új tulajdonos nem csak a fejőstehenet látná a Pink Floyd katalógusban, hanem az ápolást igénylő kultúrkincset is. Ennél azért még a Warner korszak is többet nyújtott, pedig akkor sem törték össze magukat az illetékesek, hogy a lehető legtöbbet és legjobbat hozzák ki a rájuk bízott értékes anyagokból.
A jövőre nézve mégis jó jel lehet Steven Wilson floydos aktiválódása. Ugyanis WiIson közismerten nagy tisztelője a korai Pink Floyd lemezeknek, ezen beül is az Ummagumma stúdióalbumnak. Ráadásul a térhatású keverések értő és elkötelezett művelőjeként számos hőskorszakbeli remekművet újított már fel. Így talán most eljött az idő és lesöpörve a kiadói víz- és fafejek eddigi ellenkezéseit, érkezhet végre egy-egy hivatalos SACD vagy BD-A surround kiadás A Saucerful Of Secrets, a More vagy az Ummagumma anyagából is. A már unalomig nyúzott, mégis menetrendszerűen érkező Dark Side Of The Moon, Wish You Were Here, The Wall és The Division Bell verziók mellé.
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
