Iron Maiden, Papp László Sportaréna, 2025. május 27-28.
Majdnem napokra pontosan húsz évvel ezelőtt, 2005. május 28-án és 31-én, Prágában és Grazban is láttam az Iron Maident. Akkor az ’Early Days’ turnéján az első négy albumról játszottak dalokat és bizony túlsúlyban volt a Paul Di’Anno-korszak, hiszen az előadott 17 szerzeményből 10 az első két lemezről (’Iron Maiden’ 1980, ’Killers’ 1981) származott. 2025. május 27-én és 28-án megismételtem a duplázást, mindkét budapesti koncerten részt vettem, melyek a félévszázados jubileumot ünneplő ’Run For Your Lives’ koncertkőrút nyitófellépései voltak. 2005-ben a prágai buli szintén megnyitotta a turnét, aztán a hatosfogat egy lengyel fellépés után vette az irányt Stájerország fővárosa felé. Egy barátom szarkasztikusan megjegyezte, hogy a Maiden tekintetében úgy látszik, 20 évenként elkap a gépszíj.
Előzenekar a Halestorm volt
Szerencsések a magyar Maiden-rajongók, nincs koncert-ínség, a banda 2-3 évenként útba ejti hazánkat. Sőt 2003-ban kétszer is itt voltak, egyszer a Kisstadionban, egyszer a debreceni Főnix-Arénában. Bruce Dickinson szólóban is tiszteletét tette: eljött dumálni 2019-ben a Kongresszusi Központba – a könyve kapcsán tartott standup előadáson-, 2021-ben Győrben, az Audi Arénában énekelt a Jon Lord-emlékkoncerten, tavaly pedig a saját csapatával mutatta meg magát a Barba Negrában.
Több mint négy évtized után még mindig volt bennem némi izgalom a koncert milyenségével kapcsolatban. Egyrészt ez a csapat már Nicko McBrain nélkül játszik, másrészt turnényitó buli révén semmit nem tudtunk a dalösszeállításról. Harmadrészt számomra még mindig nagy dolog, ha elmehetek egy Maiden-koncertre. Katarzis már rég nincs, nagyrészt tudom, mire számítsak. A mainstream-sajtóban már olvashattunk koncertelemzéseket, melyek gyermeki rajongással születtek, megfűszerezve súlyos tárgyi tévedésekkel. 15 koncerttel a hátam mögött és Eddie-vel való 45 éves ismeretségünk alapján megpróbálom tárgyilagosan szemlélni a látottakat.
Tudtuk, hogy az első kilenc albumról állítják össze a műsort és nagy meglepetés nem érte a publikumot. Ugyanúgy kezdődött, mint az ’Early Days’-sorozat: bejátszották a ’Killers’ bevezetőjét, a The Ides Of March-ot, majd következett a Murders In The Rue Morgue. Aztán jött a Wrathchild, a Killers, ez utóbbit 25 éve játszották utoljára az ’Ed Hunter’-turnén, végül a Phantom Of The Opera zárta le a blokkot, mellyel a tavaly elhunyt korábbi frontemberre, Paul Di’Annora is emlékeztek, igaz, a nevét nem mondták ki. Utána már csak egy Di’Anno-dal dal szólt bele a Dickinson-érába, a névadó. Ebben a részben kaptunk pár csemegét, de a zenekar jobbára a jól bevált koncertstandardokhoz ragaszkodott. Jó volt hallani a Coleridge-ihlette Rime Of The Ancient Mariner majd negyedórás, többtételes művét (számomra ez volt a koncertek csúcsa) és a ’Seventh Son Of A Seventh Son’ címadójának tízperces zenefolyamát. Más számoknál nem szökött fel a pulzusom, meg kellett értenem, hogy egy félévszázados jubileumi turnén a legszélesebb közönségnek játszanak, akik közül sokan nem mélyedtek bele a sorlemezek műsoraiba.
Az elmúlt napokban sok véleményt elolvastam és hozzám hasonlóan mások is több meglepetést vártak. Számos hozzászóló teljesen jogosan tette szóvá, a ’No Prayer For Dying’ – album teljes figyelmen kívül hagyását. Bár a lemez a Maiden leggyengébb produktuma az 1980-1992-es korszakban, de ha már aranylakodalmat ülünk és kilenc albumot ígértek, valamit kiválaszthattak volna róla.
A zenekar teljesítményére viszont semmilyen panasz nem lehet, óriási erőbedobással játszottak ezúttal is. Mindkét előadás után úgy mentem haza, hogy zakatoltak a dalok a fülemben, úgy zuhantam álomba. Steve Harris jövőre lesz 70, igaz, ma már nem szántja fel a színpadot, megjelenésén nem látszik a kor, ha kellett néhány rövidvágtát levágott Ian Gillan egykori gitárosával, Janick Gers-szel közösen, néha helycserés támadásokat is csináltak. Közben hallatlan lazasággal tolta káprázatos basszustémáit. Dave Murray és Adrian Smith negyven éve sem vitték túlzásba a színpadi mozgást, ez most sem változott. Az eltelt huszonöt évben viszont nem tudtam rájönni, miért a háromgitáros a felállás. Értem, hogy Janicket nem akarták kitenni a bandából Adrian visszatértekor 1999-ben és fontos dalszerzője a Maidennek, ám három gitárral nem hallom annyira másnak a zenét, mint korábban.
Az idén 67 éves Bruce Dickinson egy energiabomba, akárcsak négy évtizede. Két órán keresztül egy pillanatra nem bírt megállni, nem is számoltam hányszor öltözött át egyes dalok előadásához. Mert Bruce nem énekli, hanem előadja a számokat. A halálraítélt balladáját, a Hallowed Be Thy Name-et a rácsok mögül prezentálta, a Fear Of The Darkhoz egy tizenkilencedik századi temetkezési vállalkozó jelmezét öltötte magára, az Aces High alatt pilótaegyenruhát viselt. Énekelt, színészkedett, vezényelte a publikumot – azt csinált 12 000 emberrel, amit akart. Amúgy az előzetes hírek ellenére nem volt teltház egyik bulin sem, hiszen, jócskán láttunk a nézőtéren üresen pirosló székeket, a küzdőtér hátsó felében is igen szellősen állt a publikum.
Ki ne felejtsem Simon Dawsont, aki Steve Harris British Lion csapatából érkezett és nálunk mutatkozott be a közönségnek! Elődje Nicko McBrainnel ellentétben őt végig láttuk a dobok mögött. Lényegesen kisebb cuccon játszott, mint Nicko, Bruce meg is jegyezte, Simon vizuális élményt is ad a dobolás mellett. Feszes, kemény játéka más, mint Nickoé és tetszett az is, hogy a dalokba sok esetben másféle pörgetéseket tett bele. Abban másolta elődjét, hogy ő ment le utoljára a színpadról, egy kicsit még elbohóckodott a közönséggel.
Ami még szembetűnő változás volt, hogy a látványos díszleteket, molinókat felváltotta a digitális technika, így Eddie különféle reinkarnációi e szellem jegyében jelentek meg a háttérben, sőt, a színpadi erősítőkre is különböző díszleteket vetítettek. Üdv srácok a 21. században! Azért kedvenc szörnyünk kétszer is megjelent személyesen a színpadon: a Killers alatt egy szekercével hadonászott, épp olyan cuki módon, mint az album borítóján, a The Trooper előadása közben, mialatt Dickinson a magyar trikolort is lengette, leharcolt brit katonaként borzolta a kedélyeket.
Amikor nem készül új album, a Maiden akkor is talál indokot a turnézásra. A mostani is ilyen, igaz, ez a félévszázados jubileum nyomos indok, a koncertekre. Mi láthattuk először az új felállást és az ünnepi programot, ugyanakkor egy még nem kiforrott előadást kaptunk. Az első koncerten előfordultak hibák a zenészek és a technika részéről. Például furcsa mellékzörejekkel kezdődött a 2 Minutes To Midnight, aztán a hangszeres részben sem találták egymást a gitárosok, lehet, nem hallották egymást rendesen. Más dalokban is előfordultak bakik, ám ez a debütáló fellépés mégsem bizonyult olyan fiaskónak, mint húsz éve az ’Early Days’ indító-koncertje Prágában, ahol ipari mennyiséget hibáztak a zenészek. A második buli már gördülékenyen ment le, kevesebb hiba csúszott be, ám a Marinerben nehezen indult újra a harmadik rész a misztikus, árbócrecsegéssel fűszerezett második után.
A hangzás egyik bulin sem jött össze 100%-ban. Az elsőt a nézőtér jobboldaláról figyeltem és ott kifejezetten rosszul szólt. A másodikat a küzdőtérről hallgattam, ez már jobban hangzott, de nem tisztult ki a megszólalás itt sem, a koncert utolsó harmadára jobb lett a hangszerek aránya. Ugyanazt a programot hallottuk mindkétszer, egyelőre nem változtattak a szetlistán, lehet, hogy később kikristályosodik, mit kellene újra tervezni.
Az elmúlt napokban a kritikátlan rajongással és a „Régen minden jobb volt”–hozzáállással is találkoztam különféle felületeken. Azt gondolom, bátrabban is belenyúlhattak volna az életművükbe, elengedhetnének pár kötelező koncertnótát, ám a szélesebb réteg meg ezt várja tőlük… Viszont a produkció még mindig üt és nem kicsit: ha egy banda, melynek minden tagja a hetven felé ballag és ilyet tud durrantani, nem gondolom, hogy agyalni kellene a visszavonuláson. Egy olyan fellépésen, ahol már a bevezetőként bejátszott UFO-sláger, a Doctor Doctor hallatán elkezd villázni a közönség és a végén felhangzó legendás Monty Python-dal, az Always Look On The Bright Side Of Life hallatán sokan tánclépésekben és fütyülve hagyják el a helyszínt, ott semmi baj nincs. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára láttuk a Maident.
Fotók: Polgár Péter /május 27./
Intro: Doctor Doctor (UFO) / The Ides of March
Murders in the Rue Morgue / Wrathchild / Killers / Phantom of the Opera / The Number of the Beast / The Clairvoyant / Powerslave / 2 Minutes to Midnight / Rime of the Ancient Mariner / Run to the Hills / Seventh Son of a Seventh Son / The Trooper / Hallowed Be Thy Name / Iron Maiden
Churchill’s Speech / Aces High / Fear of the Dark / Wasted Years
Outro: Always Look on the Bright Side of Life (Monty Python)
