Vertigo/Republic/Universal
Mindjárt a legelső bekezdésben leszögezem, hogy a Volbeat karrierjében a Rob Caggiano gitáros-producerrel letolt éra messze a kedvencem. Nekem mindegy, hogy mi a stílus: AOR, hard rock, heavy metal, thrash, a kiemelkedő hangszeres kompetencia nálam elengedhetetlen föltétel (még ha nem is föltétlen kap főszerepet), és Caggiano azzá vált a Volbeatben, ami Kirk Hammett sohasem tudott lenni a Metallicában… De ez egy másik történet (lerágott csont, amit csócsáljon inkább más). A lényeg, hogy ha valakinek a Caggiano irányában érzett elfogultságommal baja van, ne is olvasson tovább, mert csak fölmegy benne a pumpa.
Félreértés ne essék, mindenki előtt teljesen világos, hogy a Volbeat nem Caggianótól jó és lett kemény munkával világhírű, hiszen itt mégiscsak Michael Poulsen gitáros/énekes géniusza viszi a prímet, viszont Caggianóval, az ő virtuóz játékával és – igen – alkalmi dalszerzői ötleteivel az egyébként is jó és egyéni hangját már régen megtalált Volbeat csak még jobb lett. Ezek után nyilván elszontyolodtam, amikor arról értesültem, hogy az Anthrax egykori gitárosa bedobozolta a gitárját és hazautazott az USÁ-ba (ezt persze csak jelképesen értem).
A full értelmetlen című június elején megjelent új Volbeat album sajnos minden aggodalmamat igazolta. Mondjuk eredetileg azt gondoltam, hogy már gitárszólók se lesznek a dalokban, de végül megnyugodtam, hiszen Flemming Clausen Lund amolyan szessön- és turnégitárosként csatlakozott a trióra soványodott bandához. Mondjuk szólók tekintetében azért – a Caggiano-érához képest – eléggé diétás lett a lemez, kb. úgy arányul közvetlen elődeihez, mint az amcsi sovány tej (1%) az osztrák vollmilch-hez (3,5%).
A 10 tételes 45 perces új lemezre Poulsenéknak alighanem még aludni kellett volna párat. Egyrészt szerintem iszonyatosan sablonos: konkrétan régi motívumok tömkelegének újrahasznosításával kell szembesülnünk, másrészt a boogie metalt most érezhetően maga alá gyűrte a thrash, és nemcsak a szokásos Metallica módra (pl. By a Monster’s Hand), de határozott Slayer-hatásokat is vélek fölfedezni. Persze a cséplés (thrash) térfoglalása nem idegen a dánoktól, és önmagában sokaknak még pozitív jellemző is lehet, de azok, akik a slágeresebb oldalukat szerették, biztosan csalódni fognak (kivéve talán az „Acid Rain” és a „Time Will Heal” című nóták hallatán).
Hogy miért pont ezt az irányt vette a csapat, nem tudom, de az biztos, hogy Poulsen mostanában föltűnően sokat legyeskedik (legyek uráskodik?) a „sötét oldalon”. 2023-ban megjelent pl. egy lemeze (Impii Hora) az Asinhell nevű death metal formációval. Innen hozta magával Flemming Clausen Lund gitárost, de valószínűleg a minden korábbinál hányadékabb sátánista szövegeket is befolyásolta a (lélek) halálos ismeretség.
Nem kétséges, hogy a lemezen azért akadnak erős pillanatok (pl. Better Be Fueled Than Tamed), de ezt a kiadványt – a magam részéről – mégis korszakváltóként értékelem, ami alatt most egészen konkrétan azt értem, hogy volt egy korszakuk, amikor megvásároltam a lemezeiket, aztán meg történt egy váltás, ami után nem. Ez a sommás, de őszinte véleményem…
