The Dead Daisies Pty Ltd.
Ígérem, nem fogom túlbonyolítani ezt a lemezismertetőt. A The Dead Daisies rajongókra manapság szép idők járnak, hiszen több éves kihagyás után visszatért a csapat kötelékébe John Corabi, aki – valljuk be, Glenn Hughes minden rocktörténelmi érdemének elismerése mellett – a százszorszépek igazi hangja, a tökéletes választás ehhez a projekthez. A másik ok a rajongók örvendezésére az, hogy egy éven belül a második albumot vehetik kézbe kedvencüktől.
Ha egészen őszinték (vagy talán kekecek) akarunk lenni, akkor valójában még ezt a nem egészen egy évet sem indokolta semmi, hiszen a „Lookin’ For Trouble” tíz tételét még az előző album stúdiófölvételei közben, alatt, után, mellett rögzítették. Az történt ugyanis, hogy a mindössze 36 perces új stúdiólemezt elképesztően gyorsan összerakták, a híres Fame Studiosban (Muscle Shoals, Alabamában) kibérelt stúdióidő maradékát pedig arra használták föl, hogy a blues klasszikusok közül néhány nagy kedvencet följátszanak.
Talán a „genius loci” inspirálta őket, hiszen ebben a stúdióban korábban olyan legendás muzsikusok dolgoztak, mint Aretha Franklin, Wilson Pickett és Etta James. Amikor a sorlemezre szánt dalok kidolgozása, rögzítése befejeződött, az együttes spontán módon blues-orientált örömzenélésbe kezdett, és kicsit leegyszerűsítve a dolgot, Marty Fredriksen producernek köszönhető (aki megnyomta a fölvétel gombot), hogy ezeket a jameléseket (illetve azok gyümölcsét) mi is meghallgathatjuk, élvezhetjük.
Nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos, de a „Light ‘Em Up”-hoz hasonlóan ez az anyag is tíz dalt tartalmaz – mintegy 36 percben. A blues olyan óriásainak szerzeményeit vették elő a srácok, mint Robert Johnson, Muddy Waters, B. B. King, John Lee Hooker, Howlin’ Wolf, Albert King stb. A koncepció és a stílus nagyjából az 1992-es (és nem mellesleg minden ízében mesés) L. A. Blues Authority nevű sztárparádé szellemét idézi – ha egyáltalán emlékszik még rá valaki. Ez voltaképp azt jelenti, hogy a klasszikus blues tételek feszesebb, keményebb és töményebb hangzást kaptak – vagyis jól hallhatóan hard rock és metal zenészek kezei közül kerültek ki.
Azt kell mondjam, akad a dalok között jobban sikerült: általában a The Dead Daisies tagjainak nyilván jobban fekvő rockosabb tételek (I’m Ready, Walking The Dog) és meglepő módon B. B. King örökzöldje, a „The Thrill Is Gone”, amiben mind Corabi, mind Doug Aldrich remekül szerepel (az utóbbi úgy nyűvi a húrokat, mintha Gary Moore előtt akarna tisztelegni). Viszont vannak itt minden izgalmat nélkülöző interpretációk is, mint pl. a kicsit már elcsépelt „Going Down” vagy „Crossroads”. Szerintem a leggyöngébben sikerült földolgozás egyértelműen a „Black Betty”, amely nélkülözi a klasszikussá vált Ram Jam-verzió minden nyersességét és zabolátlan energiáját.
Régi baksásan rövid és nem kimondottan figyelemre méltó produkcióval van dolgunk, de sör és Unicum-áztatta kerti partikra pazar választás, a barátok társaságában töltött meleg, nyári esték tökéletes hangulati aláfestése. (Nyilván magammal is viszem a Balatonzamárdiba tervezett hosszú hétvégére).
Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies
