LP, Grunt / RCA 1975
Idén 50 éve, 1975-ben jelent meg az egykori Jefferson Airplane tagok alkotta Jefferson Starship második albuma, mely új korszakot nyitott mind a banda, mind az igényes populáris rockzene történetében. A Red Octopus kompozíciói azóta sem vesztettek fényükből. Kifinomult hangzásuk és hangszerelésük, progresszív, mégis populáris felépítésük modell értékű, mely még ma is modernnek hat.
A második részben magát a nagy művek járjuk körül.
Miután 1975 februárjában elkészültek a felvételek, egy hónapra rá a Miracles már kislemezen és a rádiójátszásokat tekintve is a sikerlistákat ostromolta. Ráadásul nemcsak a Miracles robbantott, hanem a komplett Red Octopus album is. Úgy tűnik, csak ennyi, egy utolsó impulzus kellett az alkotógárdának, hogy félrerúgja az addigi korlátait és korábban sosem látott tájakra is el kezdjenek merészkedni. Így történt, hogy az elődjénél is befogadhatóbb második Jefferson Starship album, mint roppant igényes popzene, oly annyira összetalálkozott az észak-amerikai közönség akkori igényével, ami egy új aranykort nyitott a banda életében és az amerikai pop, rock történetében is.
Ugyanis addigra Amerika már ráunt az állandó feszültségre, a folytonos tüntetésekre. Miközben az emberek döntő többsége az addigi társadalmi berendezkedés módszeres lebontását is egyre nehezebben viselte. Elegük volt a folyamatos stresszből, a vég nélküli protestálásból, a dekadenciából, a diszharmóniából. Inkább nyugalomra, békességre és harmóniára vágytak. A zenében is. Az inga már csak ilyen. Ha valamit túltolnak, visszaüt. Ugyanis a hetvenes évek közepére nemcsak az addigi politikai üzenetek koptak meg, de a hallgatók már a maguktól túlságosan is elszállt progresszív rock zenekarokat sem tudták vagy akarták az elefántcsonttornyok magasságába követni. Hát jött egyfajta összkultúrális hátraarc, mely leginkább az ötvenes évek nosztalgiájára hajazott. Miközben az alkotók mégis a legmodernebb hangzásokkal és stúdiótechnikával felvértezve keresték a művészi önkifejezés arra az időszakra is érvényes és aktuális formuláit.
A két áramlat látszólag kibékíthetetlen ellentétéből született szintézis iskolapéldája a Miracles, mely úgy maradt pikáns és lázadó, hogy közben végtelenül nyugodt, őszinte, érzelmes és a giccs határáig elmerészkedően romantikus is lett. Az egyebek mellett az ókori perzsa szerelmi költészet ihlette dal abban megmaradt a Jefferson örökség mellett, hogy a majd hétperces hossza kellő szerkesztési és hangszerelési fifikát tartalmaz, valamint egyértelmű utalást a szerelmesek közötti orális szexre, miközben a természet szépségeit valóban ihletett költői formában hasonlítja az igaz szerelem gyönyörűségéhez. Viszont harmonikus nyugodtsága már az új idők nyitánya volt. Amivel megszületett az a Starship sláger, amivel a legegyszerűbb átlagember is azonnal be tudta azonosítani a csapatot. Az, ami mondjuk a Black Sabbath Paranoid-jához hasonlóan aztán mindenhová elkísérte a zenekar tagjait, bármilyen formációban is zenéltek éppen a későbbiekben.
A korongot az a Grund Records adta ki, melyet annakidején még a Jefferson Airplane tagjai alapítottak, majd amelyik a változások után a Hot Tuna, a Starship albumokat és a tagok szólóprojekjeit is gondozta. Mely lemezeket aztán az RCA terjesztette, aminek a vezetése állítólag egy kicsit azért betojt a Moracles szövegétől. Így a kislemezekre és a rádiónak szánt promóciós változatokra nagyjából a felére rövidítették a dalt, majd annak rendje és módja szerint cenzúra áldozatául esett a vitatott szövegrész is. Úgy tudni, maga Larry Cox producer végezte a vágást és a végső szerkesztést, mely rövid verzió aztán hetek alatt meghódította Amerikát, majd a világ többi részén is komoly sikereket aratott.
Tegyük hozzá gyorsan, napjainkban sem volna könnyebb egy hétperces dalt és a Miracles szövegét rádiókba szerkesztetni. Bár most már kevésbé a szexualitás megéneklése volna a cenzorok baja, mint inkább mindenféle woke agymenések és egyéb feminista idétlenségek. Pedig Balin egyáltalán nem „tárgyiasította” a szerelmét, nagyon is azt a fajta ősrégi, elsöprő erejű szerelemérzést fogalmazta meg, költői formában, mely egyszerre reményhozó és mámorító. A Miracles nagyon is az őszinte és mély kapcsolat csodájáról szól, minthogy a hippizmus szabad szerelmének felszínességét vagy az emberi önzésből származó különféle kihasználásokat propagálná.
Mindenesetre a Miracles tarolt, a hetvenes évek egyetemes nyugati soundtrackjének fix elemeként varázsolta el az embereket. Ráadásul a Red Octocus többi felvétele is bivalyerősre sikeredett, így akik a világsláger miatt ruháztak be a nagylemezre, hirtelen további kilenc hasonlóan erős, mégis könnyen hallgatható számot kaptak, melyek aztán lassan, de biztosan, szintén közönség-kedvenccé váltak. A Jefferson Starship hirtelen az élmezőnybe került és négymillió eladott korong után nemcsak a Billboard albumlistájának első helyét nyerte el, hanem előbb arany, majd platina, majd dupla platina-minősítést is kapott. Ezáltal az 1975. június 13-án megjelent Red Octopus LP már a kiadása évében bekerült a hetvenes évek legjelentősebb albumai közé, hogy aztán egy-két év elkeltével már klasszikusként emlegessék. Méghozzá konszenzussal, érdemi ellenvetés nélkül.
Külön kiemelendő, hogy a Red Octopus úgy lett az amerikai rocktörténet egyik legnépszerűbb korongja, hogy az igényes pop-rockja továbbra is tartalmaz pszichedelikus és progresszív elemeket. De közben azt a bravúrt is felmutatja, hogy a country és funk házasításával egy újfajta fúziót is felmutata, a komolyzenei minőség megtartásával és egyéb folk elemek bevonásával. Elképesztő teljesítmény, melyre azóta sincs sok példa.
A második kislemezként kiadott Play On Love szintén hatalmas sikert aratott, de nyilván nem tudta megismételni a Miracles hatását. Olyan csak egyszer van egy zenekar életében, jó esetben. Mindenesetre a harmadikként érkező Ai Garimasu (There Is Love)-val együtt remekül megágyazott a Jefferson Starship későbbi ultrasikeres pop felvételeinek.
Persze a progerek és hard rockerek is megkapták a maguk kedvencét, hiszen a Sandalphon és a Sweeter Than Honey a maguk műfajának maradandó ékkövei.
Míg végül a B-oldalt záró mestermű tényleg olyan hatást kelt, hogy még sokáig nem akarunk megmozdulni vagy megszólalni. Esetleg csak annyi kevéskét, hogy There Will Be Love lecsengése után megfordítva a lemezt, újra az A-oldal elejére tegyük a tűt.
A Red Octopus minden egyes felvétele egy-egy remekmű, melyek nemcsak magukkal az alapkompozíciókkal tűnnek ki, hanem a megvalósítással is. A Starship akkori nyolcasából mindenki énekelt és kimagaslóan vokálozott. Az eleve színes hangszerparkjukat pedig még tovább bővítették, két művész, Bobbye Hall perkás és Irv Cox szaxofonos bevonásával. A Dave Roberts fémjelezte gazdag vonós és fúvós hangszerelés pedig már tényleg csak a hab azon a bizonyos tortán. A második Jefferson Starship LP egy olyan etalon, ahol az igényes és intelligens megszólalás remekül adja vissza a szellős, változatos zenei világ minden apró elemét.
Sok tekintetben eme fülbemászó soft rock világ indította útjára a később yacht rock, AOR, westcoast rock vagy épp West Coast Sound néven elhíresült új amerikai stílust. Tíz évvel a San Francisco Sound után Marty Balin és az aktuális Jefferson társulat ismét történelmet írt, ismét egy egész nemzedéknek mutattak utat.
Ráadásul a Starship nemcsak az akkori néplélek rezdülésére érzett rá tökéletesen, de színes formációjuk okán gyakorlatilag támadhatatlannak is bizonyultak. Ugyanis egy olyan nyolctagú társulat szállította az új idők új zenéit, melyben sokféle hátterű, származású, vallású, meggyőződésű, bőrszínű és életkorú művész vett részt. Így az ilyenkor szokásos karaktergyilkosságokra még akkor sem lehetett volna gondolni, ha esetleg akadt volna valaki a konkurencia oldalán, hogy felbéreljen egy-két ilyesmire mindig kapható sajtómunkást. Miként a lemezcímbe csomagolt vörös elkötelezettségük miatt sem támadta őket senki. Amerika belefáradt a hadakozásba. Pedig akkor sem volt nehéz az aranyozott vörös borítót és a Red Octopus címet dekódolni. A nyolckarú polip nyilván adta magát a nyolcas felállás okán. A vörös ideológiával, azon belül is a kínai modellel való szimpátiájukat pedig sosem rejtette véka alá Grace és Paul párosa. Mi több, a kora hetvenes évek számos felvételében meg is vallották ez irányú nézeteiket, gondolataikat.
Akkoriban valóban volt egy hullám, mely a szovjet rendszer addigra már teljesen nyilvánvaló vállalhatatlansága okán egyfajta romantikus alternatívaként tekintett Pekingre. Tegyük hozzá, a kommunista Kínában hamar hullazsákban vagy átnevelő táborban találta volna magát az összes akkori maoista, akik az óceán túlpartján élték hangos, hedonista mindennapjaikat, vagy épp a vasfüggöny ezen oldalán szamizdatozgattak negédesen – hagymázas álmaikat egyaránt a kommunista tömeggyilkosra vetítve. De ez, akkor és ott, a vietnami trauma után már egyáltalán nem érdekelte az amerikaiakat.
A Kínával való szimpatizálás érdekes mód inkább az egykori KGST és Varsói Szerződés országaiban számított botránykőnek. Ugyanis a moszkvai uraikhoz hű elvtársak szinte maguktól is igazodtak ahhoz az elváráshoz, hogy a maoista elhajlást nem szabad tolerálni. Különösen a kultúra területén nem. Így aztán az a furcsa helyzet alakult ki, hogy nálunk idehaza, a Magyar Rádióban például előbb szerkesztettek komoly rotációba egy-egy Scorpions, KISS vagy Iron Maiden dalt, minthogy a Starship diadalmenetét és évről évre érkező világslágereit a maguk helyén kezelték volna. Pedig a Red Octopus után valóban egy Starship aranykor érkezett, olyan megkerülhetetlen alapműveknek számító előremutató nagylemezekkel, mint a Spitfire, az Earth, a Freedom At Point Zero vagy a Modern Times.
Az sem véletlen, hogy pont a Jefferson Starship aktuális legénységét kérték fel a Star Wars 1978-as ünnepi különkiadásához. Bár a Star Wars Holiday Special végül elég véleményesre sikeredett, de ténykérdés, hogy az akkori USA egyik legsikeresebb együttesét szerződtették, hogy hologramként adja elő a Light The Sky On Fire című slágerét. Melynek ráadásul a neve is passzolt a Star Wars filmek témájához.
Jó pár évvel később, amikor a hazánkba is elért a VHS-korszak, igen sokan méltatlankodtak, hogy ha már mindenképp egy rockzenekar kellett a Skywalker saga idétlen különkiadásába, akkor miért nem inkább a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Uriah Heep, a Black Sabbath, az Iron Maiden, a Judas Priest, a Saxon, a Motörhead, a Running Wild, a Twisted Sister vagy a KISS került az amúgy bűnrossz tévéfilmbe. Ennyire nem voltak képben a vasfüggönyön túli erőviszonyokkal az akkori fiatalok. Ismét eltelt másfél évtized, mikor már a szélessávú internet hazai elterjedése okán szembesültek ismét sokan itthon a Holiday Special-lel. Addigra a Starship viszont már oly annyira kikopott a köztudatból, hogy voltak, akik sokkal jobban fel voltak háborodva egy „ismeretlen”, „noname” zenekar Star Wars-béli szereplésén, mint mondjuk azon, hogy hosszas jelenetekben kellett elszenvedniük a wookie család építő jellegű és emelkedett anyanyelvi diskurzusát…
Pont ezért van az is, hogy bár egy szűk vájfűlű, gyűjtői kör idehaza is kellően képben van, de attól még egy hungarian Jefferson Airplane, Happy The Man vagy Iron Butterfly tribute show sajnos továbbra is elképzelhetetlen.
