Hitte valaki, hogy Charlie – röpke tizennégy év után – dob még egy hatost nekünk? Ő maga bizonyára, hiszen alaposan rákoncentrált, és laza csuklóval kigurigázta.
Holott magas kockázata volt a játéknak, hiszen a csapata egyik fontos láncszeme, a zeneszerző, billentyűs Lerch István hosszú betegség következtében nem volt hadra fogható. Mondjuk a másik komponista, László Attila emberesen odatette magát, és persze további szerzőkre is szükség volt ahhoz, hogy ilyen: bivaly-erős anyag kerekedjen ki. Az utóbbi személyeket fellelni, felfedezni alighanem szintén a művészet határát súrolja, hiszen kevéssé ismert alkotókról van szó, általában. De hát egy jó(fej) zenésznek számos barátja akad, akiknek szintén vannak barátai…
Akkor hát, hogy is van ez az egész, egy olyan, tekintélyt parancsoló életkorban, amelyben a művészi pálya már ritkásan aktív, az ember pedig mindenen, leginkább az élet megpróbáltatásain is képes volt túllépni?
Nos, úgy alakultak a dolgok, hogy ehhez a lemezhez Charlie összerántotta a régi bandáját, a kemény magot! Külön öröm, hogy a külföldi karriert (eredményesen) építgető dobost, Borlai Gergőt is sikerült beintegrálnia a csapatba, aki a legegyszerűbb ritmusképletet is képes rendesen „megbolondítani”. Melléjük pedig annyi vendég-zenészt hívott (minimálisan egy-egy számhoz), hogy a szimpla név-sorolásuk is egy teljes oldalt tesz ki a CD belső borítóján, Horváth Misitől kezdve Tóth Verán át Tátrai Tiborig. (A „ki kicsoda” megfejtéseitől most nagyvonalúan eltekintek.)
A prológ, a lemezcím-adó szám jóféle funk-rock. Charlie új, EmeRTon-díjas szövegírója, Valla Attila keze nyomán és általa egyfajta nosztalgikus életút összegzéses koncepcióra számíthatnánk a továbbiakban, amely – részben – össze is áll. (Ha emlékeztek, korábban azzal a Horváth Attilával dolgozott, aki hajdan pl. a Piramis-nótákat írta.)
Az elmúlt évben elhunyt, a vízilabdához sokáig kötődő Gém Zoltán kvázi búcsúdala, a Leszek-e én mintegy a lemezanyagot jelentősen meghatározó lírai vonulatot képviseli. Középpontban a régebb óta fiatal nemzedékeket foglalkoztató nagy kérdéssel, hogy mi marad utánam, ha…
És – némi, de mindenképpen kellemes meglepetésre – Charlie ablakán is befigyelnek költők! Előbb a már önálló CD-vel is rendelkező Karafiáth Orsolya, négy trackkel később pedig az egyre szélesebb körben népszerű Grecsó Krisztián. Utóbbi Kettőből a fél című versére a „band” gitárosa, László Attila írt gyönyörűséges zenét. Az első, komolynak tűnő randevú élményét Krisztián olyan mélységben volt képes megragadni, hogy ebből a dalból akár időtlen, többgenerációs himnusz is lehet, és persze igazi, régi vágású sláger, a rádiós-tévés szerkesztő-istenek félkegyelméből! Vádolhattok elfogultsággal, vállalom: szerintem ez a szám az album egyik csúcspontja!
A két költői szöveg között ott található – egyebek mellett – a Földobott kő (Tomi dala), amely Somló Tamás számára állít méltó, hangzó emléket.
Fontos daloknak vélem az És most ne rontsuk el és a Hazavárt című, bluesba hajló, múltidéző nosztalgiázásokat, érdekesnek a két angol nyelvű Kristóf Gábor-nótát. A bónusz záró darab, az Akkor szólok címet viselő pedig nem pusztán Tátrai Tibusz gitár-soundja és szólója miatt marad emlékezetes.
Lassan ocsúdok. Nehéz elszakadni ettől a jazzes díszítésű funk-rock, a lírai forróság égöve, és az olykor lélek-emelő pontossággal megformált szövegek szentháromsága által behatárolt tartománytól.
Azt azért mégsem merném leszögezni teljes felelősséggel, hogy ez a lemezanyag Charlie kő-gazdag életművének a megkoronázása, de csak azért nem, mert abban bízom ezek után, hogy további „gyémántok” csiszolására folyik még a műhelyében. Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy aki ismeri és szereti Charlie-t, bátran keresheti ezt a lemezét is, mert ha utólag jón rá, hogy mit veszített, talán késő lesz. Mindenesetre, én időben szóltam!
Olasz Sándor
