Home Studio, 2025

Igen sokszor meg kellett hallgatnom ezt a lemezt.

Eleinte úgy éreztem: nem fogom tudni magamban tartani. Kikívánkozott, mint gőz a túlhevített kazánból. Nem is akartam mást, mint megírni, hogy elegem van Mr. Steven Wilsonból. Elegem van a sznob gitárutálatából, a progresszivitásnak hazudott bárgyú szintiprüntyögésből, meg a túlművészkedett, az érthetőség határát öncélúan ostromló lemezeiből. Elegem van abból a csalódott érzésből, hogy a zseniális 2022-es Porcupine-visszatérőt nem egy következő PT-album követte, hanem a Harmony Codex.

Meg ez.

Ez a két 20 perc körüli részre osztott lemez ugyanis, egészen addig, míg el nem olvasod, meg nem emészted a szövegeket és nem váltasz perspektívát, elképesztően unalmas. Organikus folytatása lehetne a Harmony Codex-nek, hiszen a második részben percek telnek el azzal, hogy Wilson felesége monoton hangon távoli űrobjektumok méreteit szavalja valami elborult szintialapra. Ugyanakkor mégsem, mert a muzsikába visszatértek a gitárok, méghozzá amolyan rush-os felhanggal, ismerős és minőségi harmónia-alapokkal. Azért nehogy azt gondold, hogy ez itt a tőle régen várt vérbeli progresszív rock lenne, mert nem igazán az – bár, ha úgy vesszük, az Endless River-t is kiadták Pink Floyd név alatt. Lassú, néhol enervált, meditatív és igencsak elvont zene ez, amiben leginkább a meghökkentő harmóniaváltások okoznak örömöt. Nekem ezzel együtt szövegismeret nélkül sokadszorra sem működött; egyszerűen elaludtam rajta.

Amint azonban a hallgató hajlandó megismerkedni a mondanivalóval, mindez, ha nem is gyökeresen, de egyértelműen megváltozik. Az album témája az ember és az univerzum perspektívája között elterülő, elképzelhetetlen mértékű különbség. A Földön zajló bolhacirkusz képtelen, felfoghatatlan jelentéktelensége, amint a fókuszt elvonjuk ügyes-bajos dolgainkról, és „kizoomolunk”. Az első rész, ami Objects Outlive Us név alatt fut, elsősorban a földi perspektívával foglalkozik. Hétköznapi jelenetek, átlagemberek, átlagsorsok jelennek meg a dalokban, akik azonban mintha a földi siralomvölgy fölött lebegnének a kvázi végtelen téridő pórázán. Mindez keveredik egy még Wilsontól is sötét, könyörtelen társadalomkritikával, amit a disszonanciáig túlépített harmónia-vokálok, illetve széttördelt ritmikával megénekelt sorok erősítenek föl.

A második részben, az Overview-ban fókuszunk a világegyetem nagyságrendjére vált. Megelevenednek a legendás csillagok: a haldokló Antares, Betelgeuse és a Pistol Star, amikhez képest a mi Napunk csupán légüres térben sodródó pingponglabda. És ezek az óriások is jelentéktelenségbe süllyednek – mondjuk a Virgo Superclaster méretei mellett. Átérezhetjük Einstein relativitás-elméletét, a nyomasztó valóságot: a tér egyben idő is – az univerzum mélységeit vizsgálva a régmúltba tekintünk, ha viszont hirtelen odautazhatnánk, a Földön akár évmilliók is eltelhetnek azalatt, ami számunkra néhány napnak tűnik. A gondolatot, hogy a 93 milliárd fényév átmérőjű, általunk vizsgált univerzumban a Föld létezéséről csupán egy 120 fényév sugarú gömbön belül lehet bárkinek tudomása. 120 éve indultak el ugyanis a Földről az első rádióhullámok, amik bár fénysebességgel haladnak, ám az univerzum igen jelentős része ennél gyorsabban tágul. Vagyis a világegyetem legnagyobb részében a Földről soha senki nem fog sejteni semmit; a hírünket hordozó fénysebességű üzenetek sosem érkeznek el oda.

Elnézést a tudományos kitérőért, de az album eme második részének befogadásához a fenti gondolatmenethez hasonló okfejtések megértése, az ezekre való rácsodálkozás képessége elengedhetetlen. Perspektívát kell váltanunk. Így már értelmet nyer az a trance-ambient-altern szintihangszerelés is, ami jelentős részben uralja az Overview részt – így, a világűrből szemlélve egyszerűen a helyén van. Nincs virtuozitás, helyette a zenei tudatosság, a hatásos aláfestésre való törekvés a jellemző.

Wilson tehát egy olyan korongot tett le az asztalra, ami látványosan, nagy lézersugarakkal szeleteli törpe minoritássá azon hallgatók körét, akik képesek lesznek ezt a maga teljességében befogadni. Hozzávalók: magabiztos angoltudás, eligazodás a „Csillagászat laikusoknak” első és második kötetében, reménytelen sajnálkozás a magáról komikusan sokat gondoló emberi faj iránt, és persze nagyon nem árt, ha még érdekel is valamennyire ez az egész témakör, mert enélkül bizony mondom néktek, hogy nehéz dolgotok lesz ezzel az anyaggal. Valahogyan túl kell lépnünk azon, hogy az első két Wilson-szólóalbum világa már soha nem tér vissza – vagy legalábbis a következő ősrobbanásig.