- A cseh elnök esete a döglődő bogárral
A tavalyi pozsonyi koncert után nem hittem volna, hogy 11 hónappal később ismét látom az AC/DC-t – nem bírtam ki, hogy nem menjek el Prágába ebben a kurva melegben. Bár ma már csak ketten muzsikálnak a bandában, akik aktív részesei voltak a zenekar fénykorának, a cseh fővárosban látott produkció után kijelenhetem, még mindig oda kell figyelni rájuk.
A rockzenekarok közül az AC/DC mellett a Rolling Stones, a Metallica és talán az Iron Maiden azok az előadók, akik bárhol képesek egy stadionnyi embert összehozni egy koncertre. Nem kell rockrajongónak lenni, hogy valaki részt vegyen e bandák koncertjein, hiszen mindegyik formációnak akad néhány dala, amelyek beleférnek a kereskedelmi rádiók műsorkínálatába. És sokan e pár nóta ismeretében úgy döntenek, kifizetik a borsós árú belépőket. Másrészt, az ilyen hosszan működő zenekaroknál a családban a gyerekek megörökölhetik a szülők rajongását, így egy ilyen buli akár már családi eseménynek is számít: apák és fiúk, anyák és lányok vonulnak ki a tömegbe. Magam is ebbe a körbe tartozom.
Szétnézve a közönség berkeiben, többségben voltak az ötödik X-en túli rajongók, persze, a tinik is büszkén feszítettek a turnépólókban. Katarzis nem volt, jókedv igen és egészséges várakozás, hogy vajon mit kínálnak az öreg rock and rollerek a színpadon. Mivel tavaly Pozsonyban már volt hozzájuk szerencsém, inkább az élmény újra megélésére vártam és az eljött.
Az előzenekar esetében is, hiszen ismét a Pretty Reckless melegítette a hangulatot (Taylor Momsen – ének, ritmusgitár, Ben Phillips – gitár, vokál, Mark Damon – basszusgitár, Jamie Perkins – dob). A 2009 óta működő New York-i négyesfogat a hatvanas-hetvenes évtizedek fordulójának pszichedelikus rockzenéjét műveli nem kevés Led Zeppelin hatással. Ez különösen Ben Phillips játékára jellemző, akinek feedbackes gitárfutamai, riffjei engem sokszor Jimmy Page stílusára emlékeztettek. Különösen akkor lett ez világos, amikor egyórás műsoruk vége felé egy perceken keresztül hömpölygő hangszerszólót eresztett el. Bár jó muzsikusok alkotják a bandát, mégis a frontember, Taylor Momsen vitte a produkciót a hátán. A hölgy jól bánt a hangjával, mely nem annyira széles hangterjedelmet fogott közre, mégis, sokféle színt vitt a dalokba. Birtokba vette a nem éppen csöpp színpadot, másrészt a színpadi megjelenésre nem lehetett nem odafigyelni, különösen a férfiszemnek. Egy sudár szőke szépséget láttunk, aki egy falatka miniruhában és bakancsban grasszált fel-alá, sminkje Sid Vicious tragikus sorsú szerelme, Nancy Spungen arcfestésére emlékeztetett, előadásmódját pedig vastagon becsomagolta fülledt erotikába. Az énekesnő amúgy sem veti meg a kamerák előtti pucér huncutkodást, ezt a Pretty Reckless pár albumborítója is alátámasztja. Mielőtt végleg átlépnék a bulvár világába, javaslom, tegyük félre ezt a külsőséget és akkor is evidens, hogy egy karakteres rockbandát hallgathattunk. Lendületes műsoruk megérdemelt tetszést aratott, a zsűri többszőr is zajos tetszésnyilvánításban tört ki a dalok közben is, így talán annyira nem érezték az előzenekar hálátlan szerepét, különösen egy olyan szupersztár-kategóriába tartozó rocklegenda előtt, mint az AC/DC. A megszólalás sajnos kissé üres volt, mert basszusgitárból semmit nem lehetett hallani az egyórás műsor alatt. Kár érte, de ez természetesen nem a zenekar hibája.
Death by Rock and Roll/Since You’re Gone/Follow Me Down/Only Love Can Save Me Now/Witches Burn/Make Me Wanna Die/Going to Hell/Heaven Knows/Take Me Down
Szóval, „éjszidíszi”… Nálam ők is abba a kategóriába tartoznak, akiket a rockzene iránti rajongásom hajnalán ismertem meg, az ugye négy és fél évtizeddel ezelőtt volt. A sztori úgy kezdődött, hogy a Szabad Európa Rádión a Tinédzser Party adásban Cseke László lejátszotta a Let There Be Rockot, később a Beating Around The Busht. Aztán jött a hír, meghalt Bon Scott, de hamar találtak új énekest, kicsit később Komjáthy Gyuri Bácsi lejátszotta a Beat kedvelőinek című műsorában a ’Back In Black’ albumot. Én pedig megszerettem ezt az egyszerűségében is nagyszerű boogie-blues-rock and roll hibrid muzsikát. De be kell valljam, nekem Bon Scottal volt az igazi a csapat, noha több albumot is kedvelek Brian Johnson hangjával is.
Valamennyire a koncert dalkínálata is ilyen ízlésről árulkodott, hiszen 1981-ig bezárólag az összes albumról játszottak dalokat, ebben döntő részt ölelt át a Bon Scott-korszak. Utána szigorúan szelektáltak, például a nyolcvanas években alkotott, valljuk be, gyengébb lemezeket teljesen átugrották, később is gondos válogatás alapján került be egy-egy szerzemény a repertoárba. A lassan öt éve megjelent ’Pwr/Up’, melyet a turné hivatalosan igyekszik népszerűsíteni, csak két szerzeménnyel járult hozzá a végeredményhez. A műsor háromnegyed részét a 74-81 közti időszak tette ki és azt gondolom, a közönség ezt is várta, pedig a ’Pwr/Up’ nagyon jól sikerült, megkockáztatom, hogy a 90-es ’The Razors Edge’ óta a legjobb LP-jük.
Bár a srácok az utóbbi több, mint három évtizedben rendszeresen több tízezer embernek játszanak a koncertjeiken, zenéjük semmit nem változott a kezdetek óta, csak hatványozottan több ember hallgatja őket, mint korábban. Nem lettek fogyaszthatóbbak vagy közérthetőbbek, a szélesebb ismertség nem befolyásolta a stílust, a megszólalást vagy a szándékot a zenealkotást illetően. Az nem AC/DC lenne, ha öregkorukra nekiállnának „megvalósítani önmagukat” újabb albumaikon. A reklámgépezet viszont felerősödött, mire odaértek egy helyszínre, mindenki AC/DC egyenpólóban feszített, (nekem Bon Scott virított a mellkasomon, ezzel egyedül maradtam), vagy ördögszarvval súlyosbított baseballsapkában. A színpadi látvány pedig pazar volt.
A zenekar jó teljesítményt nyújtott, ez nem is okozott meglepetést. Sokan megkérdőjelezik, hogy beszélhetünk-e AC/DC-ről, hiszen csak Angus Young és Brian Johnson vannak jelen a régiek közül. Malcolm Young már nyolc éve Bon Scottal tolja a boogie-t odaát, Cliff Williams visszavonult, Phil Rudd rovott múltja miatt vállalhatatlan lett, igaz, a legutóbbi lemezen mindketten játszanak. Jöttek új muzsikusok (Angus unokaöccse, Stevie Young – ritmusgitár, Matt Laug – dob, Chris Chaney – basszusgitár), ők halálpontosan lenyomták a bulit, mégis hiányérzete maradt az embernek. Felrémlett az első AC/DC-koncert emléke 1991-ből, amikor az egykori Népstadionban lezajlott Monsters Of Rock fő attrakciójaként játszottak Cliff Williams-szel és Malcolm Younggal, a dobokat Chris Slade ütötte. Manapság a showbusiness még durvább lett, mint korábban, ha egy láncszem elveszik, a lehető legrövidebb időn belül pótolják, mert a gépezet nem állhat le, érzelmek kizárva. Nem csak az AC/DC esetében, más formációknál is hozhatjuk ezt a példát. A két frontember tette a dolgát, bár Brian szerepe öt évvel ezelőtt még kérdéses volt egészségügyi problémái miatt. Elvitték a bulit, azért Brian esetében szuggesztív egyénisége sokat segített, amikor megkopott hangja cserben hagyta. Angus viszont gyilkos tempóban tekerte a nótákat, jó, nem úgy ugrált, mint ahogy láttuk a ’Let There Be Rock’ koncertfilmben a mozikban anno, de hetvenéves kora ellenére rendesen végigmozogta a két és negyedórát. A showból ugyan kimaradt a valószínűtlen sztriptíz (ennyi idősen talán nem is baj), viszont a kisember ezúttal is hozta a döglődő bogár földön fetrengő figuráját a Let There Be Rock húszperces folyamában, gitárfutamai végig nagyot szóltak. Kaptunk egy kis égi áldást is a buli közben, de nem Thunderstruck, hanem a Sin City alatt. Ez is majdnem passzolt.
Nyilvánvaló, a csendrendelet miatt a Pretty Reckless már hatkor a színpadon volt és az AC/DC is félnyolckor vágott bele a If You Want Bloodba. Háromnegyed tízkor, amikor még a szürkület a végsőket rúgta, az utolsó tűzijátékpetárda is eldurrant, a színpad elcsendesedett, a délutáni matinénak így vége szakadt.
Az AC/DC ma is hiteles rockbanda, bármennyire is beépült a fő zenei sodorba pár rádióslágerré avanzsált nótával és ezt nem befolyásolja az sem, hogy más zenészek játszanak egyes posztokon. A zenekarvezető, Malcolm Young halála óta sokan érzelmi alapon úgy gondolják, ez már nem az igazi banda, azonban a tálalt műsor és a közönség reakciója azt mutatta, hogy igenis, igénylik őket megváltozott formában is. Így gondolta a Cseh Köztársaság elnöke, Petr Pavel is, aki nagy rockrajongó révén eljött a koncertre és nem a VIP-páholy biztonságos kényelméből szemlélte a színpadi eseményeket, hanem velünk együtt a küzdőtérről nyomta végig a bulit. Más világ…
If You Want Blood (You’ve Got It)/Back In Black/Demon Fire/Shot Down In Flames/Thunderstruck /Have A Drink On Me /Hells Bells /Shot In The Dark/Stiff Upper Lip /Highway To Hell /Shoot To Thrill /Sin City /Rock ‘N’ Roll Train /Dirty Deeds Done Dirt Cheap /High Voltage /Riff Raff /You Shook Me All Night Long /Whole Lotta Rosie /Let There Be Rock (Angus Young guitar solo)
T.N.T./For Those About To Rock (We Salute You)
