- 2025. június 19.
Velem van a baj. Öreg vagyok. Vagy túlgondolom az X-generation mivoltomat. Szóval világsztárok, színvonal, tökéletes hangzás, sodró erejű lendület, rajongók tömege és siker. Fény. Csillogás. De nekem mégis valahogy nem volt az igazi. Tényleg, egy tökéletes színvonalú produkciónak voltunk szemtanúi, de valahogy számomra nem volt egy felkavaró élmény. Lássuk, mi minden volt a legjobb!
Az előzenekar Palaye Royale tökéletesen megágyazott a hangulatnak. Dübörögtek a slágerszámok, főleg a legújabb, Death or Glory albumról zenéltek, a kilenc számból négy erről a lemezről szólt. Ez szerintem egy fontos utalás és némi irányváltás, mert a zenekar legtöbb albuma sötét és nyomasztó, de ez a lemez inkább a szórakozásról szól. Mindezt a srácok is megerősítették egy nyilatkozatukban, amit a címadó dal, a Death or Glory szövegvilága is megerősít. Azonban elég nyomasztó és aktuális üzeneteket kommunikált a Showbiz, amely talán a legfontosabb mű volt a koncert aznapi palettáján, mind zeneileg, mind szövegileg. A Palaye Royale nemcsak a színpadon ragadtatta el a közönséget, hanem egyszer csak az énekesük beugrott a közönség által tartott gumicsónakba, és azon „szörfözött” végig a rajongókon keresztül. Végül is hozta a mostanában szokásos „soft” stage diving-ot. Csak úgy kulturáltan, nehogy bárki is megsérüljön. A záró szám a nekem banális szövegű és erősen érzelgős For you volt, aminek befejeztével átadta a banda a színpadot a várva várt nagyágyúnak, az Avenged Sevenfoldnak.
Szóval, volt itt sok minden audiovizuális inger – a 21. századi igényeknek megfelelően. Számomra elfogadható volt a hangzás, bár az énekes hangja néha összecsúszott a gitárral, némi akusztikai diszkomfortot okozva ezzel. De sebaj. A buli ettől függetlenül tökéletes volt, ezt a közönségen is jól le lehetett mérni. Ja, a lényeg, hogy telt házas buli volt, ami arra enged következtetni, hogy a „metál” – bár metálnak nevezni ezt a zenét erős túlzás szerintem – nem halt ki és ma is nagy rajongótábora van ennek a fajta hangszeres-énekes zenei produkciónak. Ez jó. A többiről később.
A banda hozta a profizmust és maradandó élményt adott a közönségnek. Ha nem is kiemelkedő, de profi hangszeres tudást kaptunk, élőben is átütő erejű éneklést, tökéletes zenei összhangot, meg még a koreográfia, dobszóló és társai nyűgözték le a Park látogatóit.
Erős nyitás volt a Game over, majd a középtájon felcsendülő himnikus – számomra némi „Manowaros” áthallású – Hail to the King kellően fokozta az amúgy sem lapos hangulatot. A vége felé kiemelném a dobszólóval színesített Unholy Confessions-t, vagy a Bat County-t. És a legvégén felcsendült a talán legepikusabb szám, a „A Little Piece of Heaven”. Ez személyes kedvencem, mert ez a szám bármelyik Tim Burton film zenéje is lehetne. Elég csak a Karácsonyi lidércnyomásra, vagy a Halott Menyasszonyra gondolni. És talán itt részemről véget is ér az Avenged Sevenfold méltatása. Szerintem ezzel az egy számmal ki is merült a zenekar újszerűsége a számomra. Ez a nóta tényleg egy érdekes, pszichedelikus, funk jellegű darab, némi hardcore-punk beütéssel. Fenomenális. Viszont a zenekar többi alkotása egy teljesen sztenderd, fantáziátlan metál-szerű egyveleg. Értékelendő a gyakori Iron Maident utánzó gitármegoldások, sőt a koncerten kiemelkedően jó volt hallani, amikor gitárosok egymástól vették át a szólókat. Ahogy azt a nagy elődök szokták. Jópofa a Dream Theaterre hajazó hangzás, némi hard core beütéssel, és a helyenkénti letisztult heavy metal, glam hangzás, de számomra a 26 éves „metál” banda produkciója nem több, mint egy igényesen, jól összerakott iparosmunka. Színvonalas, ügyes zenészekkel, magával ragadó személyiségű frontemberrel, profi előadással és színpadképpel. Mondhatnám, hogy ez ma a metál a hipsztereknek. Se nem forró, se nem hideg, olyan langyos. Innen is, onnan is. Sajnos a Palaye Royale-ról még ennyit sem tudok mondani, mert annyira jellegtelen, fel sem tűnő rádióbarát háttérzenét játszanak, ami tizenkettő egy tucat. Teljesen megfelel a 21. századi igényeknek. Persze tény, hogy fényévekkel jobb, mint az autotune-nal széteffektezett macskanyávogások, amiket zenei produkcióként merészelnek aposztrofálni.
A két zenekarról alkotott sommás véleményt a Leander Kills/Beerzebub fanatikus gyerekem fogalmazta meg: „Egynek elmegy, pénzt nem adnék ki érte”.
Fotók: Dávid Zsolt
