Barba Negra Red Stage 2022. 12. 12.
Nem panaszkodhatunk az idei koncertfelhozatalra, a brutális őszi dömping után nem sok pihenőt kaptak a koncertre járók, a december is bőven tartogatott/tartogat nekik kiváló koncerteket. Az év végi felhozatal egyik legjobban várt eseménye egyértelműen az Amorphis fellépése volt számomra, akik az Eluveitie-vel szövetkezve, a mostanában oly népszerű co-headline turnéval érkeztek a Red Stage színpadára. Ráadásul még a Dark Tranquillity-t is hozták magukkal, akik szintén plusz vonzerőt képviselnek a mezőnyben. Számomra és láthatóan sokak számára is ez a buli egy hármas co-headline rendezvényre duzzadt általuk. Egyedül a Nailed to Obscurity-t éreztem csak előzenekarnak.
Mostanra teljesen visszaállt a rend a koncertpiacon, ám a visszatérő fellépések sok változást hoztak magukkal. Sok jót, de az is látszik, hogy bizonyos bandák esetében még van mit csiszolni a helyzeten. Korábban már volt róla szó, hogy sokan úgy igyekeznek lefaragni az emelkedő turnéköltségeket, hogy egyesítve erőiket, megpróbálják eljuttatni a zenéjüket a közönségüknek és talán még új rajongókat is szerezhetnek egymás táboraiból. Az elgondolás remek, de számomra ez a koncert megmutatta a közösködés árnyoldalait is, amin szerintem mindenképpen dolgozni kellene majd a jövőben. Már csak azért is, mert már most látszik, hogy a 2023-as év is erről fog szólni, elég, ha csak a márciusi Kissin Dynamite/Dynazty közös bulira gondolunk…
Na de kezdjük az elején! A hétköznap/munkanap és a sok banda miatti korai kezdés okán totál lekéstem a Nailed to Obscurity műsorát, így érdemben nem is tudok nyilatkozni, talán majd legközelebb. A Dark Tranquillity idén tavasszal már járt nálunk az Ensiferummal egy szintén co-headline turnéval, így a hazai rajongók nagy örömére dupla dózist kaptak kedvencüktől ebben az évben. Azt a bulit nem láttam, de a mostani technikai szempontból gyalázatosra sikeredett. Számomra ez már az a szint, amikor a zenekar helyében elgondolkoznék azon, hogy megéri-e ilyen körülmények között turnézni… Az, hogy nem szóltak jól az alap, de konkrétan sötétségben tolták le a 9 nótás szettet. A színpadhoz építettek egy kis kifutót is, ami túllógott az első fényhídon. Aki oda kiment, abból tényleg semmi sem látszott. Vannak bandák, ahol ez koncepció, mint pl. a Kreator (bár megjegyzem, ott sem indokolja semmi ezt), de itt egyszerűen csak arról volt szó, hogy szemből semmi fény nem jött, mivel nem volt… Ez a probléma amúgy mindhárom banda esetében fennállt, eltérő intenzitással. Ebből a szempontból viszont Mikael Stanne és bandája volt az este vesztese. Nincs infóm arról, mennyi motyót hozott magával a turné, két oldalra raktak be plusz led lámpákat, gondolom azoknak volt a feladatuk némileg kompenzálni a szemből nem érkező fény hiányát, de sikertelenül. Nyilván nem az a legfontosabb szempont (sok banda esetében egyáltalán nem szempont), hogy fotózható legyen egy koncert, de ez a buli konkrétan fotózhatatlan volt. Láttam a kollégákon is, hogy szenvednek rendesen, az árokból engedélyezett három nóta után is élénk munka folyt már jóval messzebbről, mindenki várta a fényeket, hiába… Ezt sikerült megfejelni egy massza-szerű doboz hangzással, ami így együtt elég sokat elvett az élvezeti faktorból. Sajnos az elején megelőlegezett képzeletbeli harmadik co-headline pozíciót teljesen hazavágta a technika hiányossága és az előzenekarok mostoha körülményei közé taszította vissza a Tranquillity-t. Az sem tudta megmenteni a bulit, hogy kiváló vizuál anyagot toltak mögöttük a kivetítőn.
A helyzet sajnos az Eluveitie bulija alatt sem sokat változott, ráadásul az ő zenéjük jóval sűrűbb is, több odafigyelést igényel a sok hangszer miatt. A tavalyi Summer Hell-es fellépésükön sokkal jobban sikerült ezt a feladatot megoldani, mint most. Fényből is több jutott nekik egy kicsivel, de a helyzet még mindig nem érte el az élvezhető szintet. A Chrigel Glanzmann által vezetett Eluveitie esetében mindig is azt gondoltam, hogy a kevesebb néha több elvet nem ártana alkalmazni, de valamiért a főnök azt tartja jó útnak, hogy egy hadseregnyi zenésszel veszi körbe magát. A gondolatmenet akár még jó is lehet, hiszen tény, hogy van mit nézni, ráadásul mindkét nem talál magának néznivalót bőségesen. Viszont a nagy számok törvénye alapján elvesznek az igazi karakterek is a tömegben. Senkinek sem tűnne fel, ha hirtelen más lenne a gitáros vagy a dobos, a basszeros. Totálisan lényegtelen ki áll ezeken a posztokon. Lefogadom, sokaknak az sem tűnt fel, hogy a tekerőlantot már nem Michanila kezelte, hanem egy Annie nevű szőke lány. Turnéztatni is jóval bonyolultabb egy ilyen népes galerit, de ez már így marad, az biztos, hiszen ez az egyik fő attrakciója a bandának.
Az Amorphis, ahogy a két előbb említett banda is, szinte hazajárnak Magyarországra, rengeteg bulijuk volt már. Jártak már mindenféle verzióban nálunk, de talán ez volt a legnagyobb szabású önálló bulijuk (persze ha eltekintünk a co-headline minőségtől). A méretekhez alakítva a megjelenésüket csak annyi változott náluk, hogy erre a turnéra is a nyári fesztiválos hatalmas háttérvásznat lógatták fel. A banda sosem szólt a látványról, a dalokat helyezték mindig is a központba, de pont ez a buli mutatta meg, hogy a megváltozott helyzethez igazodva némileg változtatni kellene nekik is – szerintem.
A műsor tekintetében viszont merész volt a csapat. Ami változatosra sikeredett, több sikernóta is kikerült a műsorból, amiket én simán vártam volna, ebből a szempontból nem a járhatóbb utat választották. Ráadásul a rövidített műsorba három friss dal is bekerült, így nem is csoda, hogy rengeteg húzó nóta kimaradt a műsorból. A srácok hozták a megszokott színpadi megjelenésüket is, még mindig Tomi Joutsen viszi a hátán a show-t, még így rasta haj nélkül is látványos frontember, karizmatikus fazon.
Összegezve azt gondolom, hogy tök jó ez a co-headline formáció, több ember, nagyobb színpad, de azoknak a bandáknak, akik nem ekkora színpadokhoz szoktak korábban, azoknak fel kell nőniük a feladathoz. Gondoljunk csak a nemrég ugyanezen a helyszínen megrendezett eseményekre, mint például a Powerwolf, az Amon Amarth, vagy a Machine Head produkciói, de mondhatnánk a Sabatont is példaként. Mind pőrén, show nélkül tolták anno, de mára mindannyian óriási látvánnyal turnéznak, folyamatosan fejlesztenek, odafigyelve a produkció minden szegletére. Ezen az estén ezt nem tapasztaltam. És igen, lehet mondani, hogy nem lehet mindenki KISS, már ami a látványt illeti, és ez igaz is, de akkor viszont a technikai dolgok többi részére kell több figyelmet fordítani. Számtalan példa van arra, hogy kisebb bandák esetében (lásd pl. a Beyond The Black) is lehet profin, ötletesen extra élményt nyújtani a rajongóknak. Lehet magyarázkodni, hogy nincs elég idő a soundcheckre, pénz az extra lámpákra, de a mai koncertárak mellett azt hiszem jogos igény a közönség részéről, hogy egy koncert jól szóljon, és a rajongók lássák is kedvenceiket, ne csak egy sötét sziluett jelezze, hogy hősei a színpadon vannak. Meggyőződésem, hogy egy kicsit több odafigyeléssel, egy kicsit átgondoltabb tematikával jelentősen lehetne javítani az ilyen típusú produkciókon is.
Ezeknek a mini fesztiváloknak van egy másik negatív hozadéka is. Mivel sok banda van, ezért mindenki kevesebbet játszik. Emlékszem, idén is több veterán előadó kapcsán (pl. Scorpions) is felmerült, hogy jó-jó, de nem játszottak valami sokat… A „valami sok” pedig nettó másfél óra. Elmondom, ezen a koncerten jó, ha 70 percet nyomtak a bandák… Én magam is visszaszívom, amikor a 67 éves Billy Idol-nak felróttam, hogy még másfél órát sem játszott. Ezen az estén főként 30-as 40-es éveikben járó, erejük teljében lévő zenészek toltak 70 percet és senki sem háborodik fel ezen. Ha mindegyikük külön-külön, a saját közegében játszana, sokkal többet zenéltek volna. Lehet, hogy kisebb helyen, de az elért vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a bebiztosított piaci pozíciójának megfelelően. Ugyanis nem mindenki akar feljebb lépni azon a bizonyos létrán, mint a korábban említett Powerwolf, Sabaton, Amon Amarth stb. A bandák nagy részének elég az, amiben évek óta el van, és amikor kizökkentik a megszokott közegből őket, nem tudnak megfelelően reagálni a változásra. Nyilván e mögött kiadói/menedzsmenti tényezők is jelentősen szerepet játszanak, de akarni is kell, hogy minél jobbat és jobbat kapjon a közönség a pénzéért.
Fotók: Polgár Péter
