Idén 55 esztendeje, 1970-ben jelent meg az egyik legambiciózusabb fúziós album, mely úttörőként mutatott rá, merre is van az előre a tizedforduló jazz-rock és prog rock formációinak. A zömmel még a hatvanas évek végén született felvételek többsége ugyanis feldolgozás, méghozzá komoly munkát és kreatív hozzájárulást tartalmazó feldolgozás, mely miközben számos rock előadót ihletett, popbandák tucatjait állította irányba. Nem kevésbé fontos aspektusa a korongnak, hogy az elektromos rock-jazz hangszerelést kiegészítő vonós- és fúvós szólamokat olyan őstehetségek készítették, mint Chris Hughes és John Paul Jones. Ezáltal olyan hangzások alakultak ki, melyek megint csak bandák sokaságát ihlették, direktben vagy áttételesen az utánuk következő évtizedekben.
A sorozat záró részében az Affinity második korszakáról, valamint az együttes utóéletéről és Linda Hoyle szólólemezeiről esik szó.
Némi bizonytalanság és egy átmeneti felállással megvalósított koncertturné után 1971 júniusában hivatalosan is bejelentették, hogy az Affinity együttes újraalakult. Az eredeti tagok: Foster, Serpell és Jopp mellé két új művész érkezett. Vivienne McAuliffe, a Principal Edwards Magic Theatre korábbi énekesnője és Dave Watt, Geno Washington egykori orgonistája, aki már az átmeneti időszakban is kisegítette őket, mikor Linda után váratlanul Naiff is távozott. A közönség és az újságírók által csak „Affinity II”-ként aposztrofált társaság gyorsan be is vonult a stúdióba, el is készítette az Affinity második albumát, de annak kiadására egészen 2003-ig kellett várni. Mikor is az Affinity archív sorozatában végre megjelent az 1971-72 című CD, pikánsmód ismét „Lindával” a borítóján.
Az elődeihez hasonlóan csodálatos felvételeket rejtő Affinity album a maga korában állítólag azért nem került a boltok polcaira, mert a csapat kreatív magja úgy döntött, hogy elfogadja Mike d’Abo, egykori Manfred Mann énekes felkérését és Jack Lancaster fuvolista, szaxofonos társaságában inkább annak amerikai turnéját részesíti előnyben, ami hamarosan az Affinity újbóli feloszlását eredményezte. Hiszen a nemrég fedélzetre lépők joggal nehezményezték, hogy hiába dolgoztak az új albumon, ha ilyen hamar talonba kerültek. A kiadó hasonló véleménnyel volt a történtekkel kapcsolatban. Egy zenekar karrierje véget ért, de a legenda viszont tovább élt, és azóta is virágzik.
Mikor bő harminc évvel később elkezdték a fennmaradt felvételeket albummá szerkeszteni, mindent felhasználtak, amit csak lehetett: kész sávokat, demókat, próbatermi felvételeket. Majd végül Michael Jopp és Mo Foster két új szerzeményével, a Sarah’s Wardrobe és Highgate című utolsó két Affinity kompozícióval egészítették ki az archív lemezanyagot. Méltó lezárást adva a CD-nek, az LP-nek és magának a korszaknak.
A zenekar utóéletéhez tartozik, hogy 1971-ben megjelent Linda Hoyle első szólólemeze, a Vertigo egyik legritkább albumának számító Pieces Of Me. A korong egyik-másik felvétele egyértelmű visszalépés volt az US Jazz Band által kísért hagyományosabb jazz irányába. Melyben sokak szerint jóval inkább a rádióbarát country-pop és delta blues elemei jelennek meg, mint az Affinity pszichedelikus, progresszív világa. Bár a színes, változatos dalcsokorban nyilván azért az utóbbira is van példa. Így talán érthető, hogy a Vertigo vezetése nem kockáztatott, hanem egy kis példányszámú kiadvány mellett tette le a voksát. Mindenesetre, ha napjainkra már csak kevesek öröme az Affinity életmű, főleg itt a posztkommunista blokkban, Linda szólólemezei még inkább fehér foltnak számítanak.
Kapcsolódó műveltség hiányában viszont viták sem alakulnak ki, mondjuk az olyan ellentmondásos történetek és dalszövegek kapcsán, mint a Hymn To Valerie Solanas. Vagyis, hogy tényleg kell-e himnuszt írni egy szerencsétlen sorsú nőhöz, aki aztán úgy reagált az általa elszenvedett sérelmekre, mellyel még tovább bomlasztotta az őt bántalmazó beteg társadalmi szövetet…
A legendás Affinity LP utóéletéhez tartozik, hogy feloszlásuk után sokakkal vontak párhuzamot az akkori rockszíntérből a zenei újságírók illetve rajongói véleményvezérek. Az egyik gyakran emlegetett album, a szintén egylemezes Tonton Macoute 1971-es alkotása. De az Affinity kompozíciók és feldolgozások intenzitása, illetve a női ének és a változatos műfaji elemek miatt akkoriban gyakran hozták még fel velük kapcsolatban a Twenty Sixty Six and Then, a Frumpy és a Renaissance albumokkal való vélt vagy valós párhuzamokat is. Mindez utólag viszont már másfajta megítélést és egyben egy másfajta fókuszt kapott. Ugyanis a nyolcvanas évektől kezdve már sokkal inkább a jazz-rock és a populáris fúziós jazz úttörőiként tartották őket számon. Kiemelve a korai felvételeik jelentőségét, sőt az US Jazz Trio zenei hagyatékának értékeit is. Így aztán nem csoda, hogy a szűnni nem akaró hozsannázás, illetve a beavatott szakírók által egyre inkább felértékelt archívum anyagait idővel a szélesebb nagyközönség részére is elkezdték kiadogatni. De persze azért az Affinity név vonzását és az Affinity lemez borítójának ismertségét is figyelembe véve.
Maga a zenekar csak néhányszor adott életjelet. Elsőként a már említett 1980-as rögtönzés alkalmával, Linda Hoyle ének, Nick Nicholas bőgő és Mo Foster felállásban. Majd 2006-ban egy szintén zártkörű rendezvény következett, melyen az Affinity klasszikus felállásából Linda, Mo, Mike Jopp és Grant Serpell vett részt, Lynton helyén pedig Geoff Castle billentyűzött. A zenekar utolsó, 2011-es megmozdulásán pedig Gary Husband ült be az orgona és a zongora mögé, hogy egy, a Baskervilles-szel közös bulin köszönjenek el a közönségüktől.
Ugyanis 2011. szeptember 10-én még egyszer utoljára összejöttek a Baskervilles tagjai, hogy egy nosztalgiakoncert keretében idézzék fel a fiatalságukat, a hőskorszakot. Bár a 2012-es The Baskervilles Reunion: 2011 CD is Affinity néven jött ki és a szokásos Affinity dizájnnal, valójában nem sok köze van a későbbi Affinity progresszív, fúziós világához. Inkább olyan, mintha egy Old Boys, Classic Beat Band vagy Party Dance Band koncertet vett volna fel valaki. Rázzák az öregfiúk, miközben a szüleink nemzedéke vidáman táncol.
Az Affinity családfa mindenesetre komoly létszámban képviseltette magát. Színpadra lépett Andy Brentnall gitáros, énekes, Brian Davis gitáros, Mike Jopp gitáros, Ray Russell gitáros, Helen Carter Descant furulyás, Gary Husband billentyűs, Linda Hoyle énekes, Glyn James énekes, Grant Serpell dobos, ütőhangszeres és Mo Foster gitáros, basszusgitáros, furulyás, ütőhangszeres, tehát gyakorlatilag mindenki jelen volt, aki a különböző Baskervilles és az utód formációkban komolyabb szerepet játszott.
Szintén az Affinity utóéletéhez tartozik Linda Hoyle második szólóalbuma, a 2015-ös The Fetch, melynek elkészítésében Foster, Nickolas és Husband is közreműködött. Egy újabb majdnem Affinity album, ezúttal Roger Dean csodás borítójával. Egy újabb gyöngyszem, mely sajnos csak kevesek öröméül szolgál és ez sajnos már így is marad. Felgyorsult és felszínes, hazug és képmutató világunk nagyon nem kedvez az efféle érzékeny, kifinomult művészi alkotásoknak. Hát marad azoké, akik hajlandók újra és újra, állhatatosan a szeméthegyek által betakart gyöngyök után kutatni.
Az Úr 2025. esztendejében járunk. 55 éve jelent meg az Affinity LP, ez az ismeretlen ismerős. Egy, a sok hasonló, feledésre ítélt remekmű közül, melyet idehaza sajnos valóban kevesen ismernek, de annál magasabb polcra helyezik. Külföldön egy fokkal jobb a helyzet, a japánok például 2006-ban ötkorongos CD boxba gyűjtötték össze a kapcsolódó felvételekkel együtt. Az angol Cherry Red Records pedig 2021-ben készített egy négy CD-s Affinity dobozkát, miután egy évvel korábban Linda Hoyle szólóanyagait is újra piacra dobták egy dupla CD-s kiadványban. Mindenesetre a remény hal meg utoljára. Addig hallgassatok jó zenéket, jó minőségben, amíg lehet!
Valami egészen elképesztő élmény időrendben végighallgatni az Affinity és előzményei életművét. Azt a folyamatot, hogy miként jutottak el a lehető legkonvencionálisabb akusztikus trió jazztől az elektromos rock-jazz, latin és egyéb fúziók különféle stációin át a lehető legelőremutatóbb és legvirtuózabb prog rockig, miközben a kortárs popzenében is kipróbálták magukat. Hogy aztán végül a legendás nagylemezre mindez összeálljon és egy olyan egyéni szintézisben egyesülve mutasson előre, ami aztán sok-sok évtizedeken át fejtette ki jótékony hatását.
