1970-ben, idén 55 éve jelent meg a Pink Floyd egykori frontemberének első két szólólemeze, melyek mára már a pszichedelikus zene megkerülhetetlen alapműveinek számítanak. Mindkettő nehéz szülés volt, hiszen a Syd művésznevet viselő Roger Keith Barrett egyre inkább széthulló személyisége egyszerre volt színtere sziporkázóan zseniális ötleteknek és őrült mélységbe hulló sötét ürességnek. Mint minden hasonló nehéz helyzetben, ezúttal is a barátok, köztük a Pink Floyd művészei siettek a sérült lángelme segítségére. Majd nagy nehezen megszülettek a felvételek és napvilágra kerültek az őrült gyémánt utolsó értékelhető szerzeményei.
Másodszorra a The Madcap Laughs tartalmát boncolgatjuk.
David Gilmour gondos produceri és szerkesztői munkája végeredményeként végül két-két olyan felvétel maradt Barrett debütabumán, melyen Syd barátai is játszanak. Előbb a Soft Machine legénységével, vagyis Robert Wyatt, Hugh Hopper és Mike Ratledge közreműködésével rögzített No Good Trying és a Love You hangzik el az A-oldal első felében. Majd a No Man’s Land és a Here I Go, szintén az A-oldalon, melyeken két dobos, a Humble Pie és a Jokers Wild egykori ütőse, Jerry Shirley és Willie Wilson hallható. Utóbbi ezúttal basszusgitáron. Az összes többi pedig vagy Syd Barrett egyedüli előadása, vagy pedig David Gilmourral közös duó-felvétele. Tizenhárom kedves-szomorú dalocska, tizenhárom gyöngyszem, melyek pop- és rockzenészek ezreit inspirálták, hogy merjenek végre kilépni a skatulyákból, hogy felejtsék el a sablonokat és merjenek önmaguk lenni.
A Mick Rock rockfotós által készített ikonikus képek szinte adták magukat. A gatefold borító elején és hátulján látható fotók Syd akkori lakásában, annak is a narancssárga és lila színre festett padlójú hálószobájában készültek. Nem a lemezhez alakították így a környezetet, Barrett akkor ténylegesen abban és ott élt. A hátsó borítón látható meztelen csaj Syd akkori barátnője, Evelyn Rose, ismertebb nevén Iggy the Eskimo. Az ifjú pár állítólag alsógatyában, illetve meztelenül fogadta Micket, mikor az a borítófotózáshoz érkezett. A kihajtható borító belső részén található montázst pedig a Storm Thorgerson vezette Hipgnosis csoport készítette. Érdekeség, hogy egyes korai borítóverziókon 1969. novemberi dátum is szerepel, talán akkor készültek a borító elemei vagy esetleg eredetileg akkora tervezték a megjelenést.
Az albumot nyitó Terrapin egyből megadja az alaphangot. Egy fülbemászó, megragadó, melankolikus, minimalista blues, mely a lehető legközelebb áll Syd korai példaképeinek a művészetéhez, így Slim Harpo, Muddy Waters vagy a zenekar névadóiként is elhíresült Pink Anderson és Floyd Council egyszálgitáros kesergőihez. A felvétel a Malcolm Jones session egyik legsikerültebb darabja. Csak és kizárólag Syd éneke és gitárjátéka hallható. Több szólamban, de gondosan megőrizve a szerzemény egyedi hangulatát és intimitását.
A teknősbékáról elnevezett dal többszörösein is kapcsolódik Barrett életművéhez, hiszen festőművészként nemcsak egy olyan teknőst festett, mely az egyik ikonikus Barrett ábrázolássá vált az évek folyamán, de Syd igen sokszor fogalmazott ezópuszi jellegű állattörténetek által. Ezt a szép szerelmes vallomást, melyet egy olyan lány iránt érzett, akitől egyébként a haja égnek állt, egy halas-tavas hasonlattal írja körül. Valószínűleg részben erre is utal egy későbbi Pink Floyd dal, a Barrett előtt tisztelgő Wish You Were Here szövege.
A másodikként és harmadikként elhangzó No Good Trying, eredeti címén It’s No Good Trying és Love You párosan szintén a Jones időszakban kerültek rögzítésre. A Soft Machine hangszerelése pedig kellően pszichedelikus és egyben garázszenekaros hangulatot ad ennek a blokknak. Míg a Nem jó próbálkozás egy őszinte önvallomás, hogy hiába minden, valójában senki sem értheti meg az egyre inkább a saját világába merülő Sydet, addig a Szeretlek egy újabb őszinte szép költemény a szerelemről.
A szintén a Malcolm ülésekről származó No Man’s Land már jóval súlyosabb képet mutat. Egy olyan garázszenekarét, akik még csak mostanában kezdtek a hangszereikkel ismerkedni. Vagy egy olyan csapatét, ahol a főhős megy a maga feje után, a többiek meg alig bírják követni, nemhogy alaposan kidolgozva lekísérni. Állítólag a hibákat szándékosan hagyták benne, minként a végén alig érthető szöveg is azért maradt úgy, mert Barrett-nek tetszett a végeredmény. Mindenesetre bár a Senki földje valóban próbára teszi a hallgatót, valóban szinkronban van a kaotikus zajongás a szöveg még érthető részének a mondanivalójával. Két évtizeddel később a Nirvana és egyéb grunge bandák utaztak hasonló dalokban. Ahol messze nem a sebészi tökéletesség volt a cél, hanem a punkos attitűd minél nyersebb megjelenítése.
A szinte tökéletes szerkesztés folytán a No Man’s Land után a Dark Globe következik, melynek eredeti Wouldn’t You Miss Me címe önmagában is mindent elmond. Barrett elveszettnek érzi magát, elárultnak és magányosnak. Akit nemcsak, hogy nem értenek, de cserben is hagytak. Majd a jövőjében egy olyan állapotot lát, ahol már nem fognak egymásnak hiányozni. Talán nem tévedünk nagyot, ha mindezt a Pink Floydból való kikerülése is ihlette, leginkább az a számára sokkoló stáció, mikor a többiek már meg sem próbálták magukkal vinni a koncertekre. Talán Gilmourék lelkiismeretét is ez mozgatta, mikor a szólólemezei kapcsán mégis a segítségére siettek. A Waters és Gilmour producelte korszakban készült felvételen csak és kizárólag Syd hallható, egy egyszálgitáros folkdalban, mely egyfajta végső segítségkiáltásnak is felfogható. A kissé hamiskás és kendőzetlenül őszinte dalból három felvétel is készült, egyformán torokszorító végeredménnyel.
A No Mans’s Land párja, a Here I Go zárja az A-oldalt. Kevesen tudják, hogy az eredetije egy 1967-es Pink Floyd dal, a Boon Tune, melyet a zenekar akkor elutasított, viszont a The Purple Gang két változatban is rögzítette.
A varieté hangulatú Itt vagyok megint egy sokatmondó történet, melyben Sydet kikosarazza egy lány, mert nem szereti a dalait, inkább a big bandet kedveli. Mikor a még mindig szerelmes fiú vissza akar menni a csajhoz, hogy elfelejtse a régi zenekart –vagyis a Pink Floydot- nem találja otthon. Viszont a lány testvére –húga vagy nővére- behívja, hogy játsszon neki egy dalt, amiből happy end, szerelem és házasság lesz. Szegény Syd akkor még hitt abban, hogy másodszor is sikerülhet. A Wilsonékkal előadott szám Barrett az egyik legpozitívabb szerzeménye, melyet szólóban valaha is lemezre rögzített. A lehető legtalálóbb lezárása az A-oldalnak. Mi több, ha a Madcap Laughs csak ennyi dalt tartalmazna, mondjuk egy hatszámos szóló EP-ként, talán a jelenleginél is többen tudnák élvezni és értelmezni.
A B-oldalt nyitó Octopus Barrett egyik legkorábbi szóló szerzeménye, melynek eredeti, Clown and Jugglers című változatát egyedül, a Soft Machine kíséretében és végül David Gilmourral duóban is rögzítette. Ez utóbbi verzió került végül az első Syd Barrett kislemezre, illetve a The Madcap Laughs nagylemezre. Magának az albumnak a címét is ez a szerzemény ihlette, ugyanis Gilmour állítólag félrehallott egy sort: Well, the mad cat laughed at the man on the border. Ami viszont annyira megtetszett neki, hogy az lett a korong címe.
Maga a dalszöveg egy vidámparki jelenet leírása, amikor is az Octopus, vagyis Polip-körhintáról körbenézve láthatjuk a többi játékot, a vásári forgatagot, a bohócokat, zsonglőröket és a többieket. Érdekes módon, ami miatt sokan Syd elmeállapotára, illetve a füvezésre próbálták ráhúzni az egész szöveg értelmezését, az egy Sir Henry John Newbolt versidézet, méghozzá a Rilloby-Rill című tündérmese-vers szó szerinti átvétele: The Old Original Favourite Grand Grasshopper’s Green Herbarian Band. Ennyit a rockszakértőkről és kritikusokról. Sajnos az idiotizmusnak semmi sem szabhat határt, még az sem, hogy a Piper At The Gates Of Dawn album szinte minden dalszövegét és magát a címét is hasonló tündérmesék ihlették: a kis Roger Keith Barrett gyermekkori olvasmányai. Mi több, ha 1968-ban sikerül együtt maradniuk, akkor az Octopus akár valamelyik későbbi Pink Floyd lemezen is simán szerepelhetett volna.
Mindemellett ez az egyetlen eset a Madcap műsorában, melyben talán jobb választás lett volna egy másik verziót: a Soft Machine kísérte Clown and Jugglers-t lemezre tenni. Persze azt is értem, hogy a B-oldalon már nincs garage beat, meg hogy a végleges verzió jóval összeszedettebb, de azért annak a zenekari verziónak is megvan a maga sajátos hangulata, a szétesni készülő darabos előadásmódjával, mely remekül passzol az álomszerű gyerekmesés dalszöveghez.
A B-oldal második tétele a Golden Hair újragondolása, melyet Barrett és Gilmur közösen producelt, a Madcap felvételek utolsó fázisában. Aranyhaj mesés szépségének megéneklésének ez a változata 1907-ben jelent meg, Lean Out Of The Window címmel, James Joyce Chamber Music, azaz Kamarazene című kötetében, melyet a kis Barrett anno szintén előszeretettel forgatott. A címadás mellett James szóban is megfogalmazta, hogy szeretné, ha megzenésítenék ezeket a verseit: „…némelyikük elég szép ahhoz, hogy megzenésítsék. Remélem, valaki megteszi, valaki, aki ismeri a régi angol zenét, mint amilyeneket én is szeretek!”
Syd megtette. Majd a tizenegyedik, lemezre került változattal sikerült visszaadnia azt az egyszerre éteri, egyszerre hátborzongató érzést, ami a korai Floydot oly naggyá tette. Némelyek oly erősnek érzik a hasonlóságot, hogy a hangszerelés, a vibrafon, a cinek és a gong okán Rick Wright és Roger Waters esetleges részvételét sem zárják ki.
A Golden Hair után következő négy dal, a Waters-Gilmour session-ök eredménye. Mindegyik ’69. július 6-án készült. A Long Gone egy soksávos, többszólamú vokálos, billentyűs felvétel, mely nagyban magán hordozza David Gilmour keze nyomát. A Rég eltűnt egy letargikus, mélyen depressziós darab, melynek elveszettséget árasztó szövegét igen jól ellenpontozza a hangszerelés és a zene dinamikája. A szerelmes dalnak is felfogható Barrett dráma simán szólhat a Pink Floyd tagjairól is, akik otthagyták őt és hiába várt az ablakban, soha nem tértek vissza. Egy újabb csodás metaforában pedig egy ketrecbe zárt leopárdra utal Syd.
A She Took A Long Cold Look ismét egy egyszálgitáros szerenád, mely remekül ellensúlyozza a lemezoldal súlyosabb darabjait. Egy hölgyről szól, aki Hosszú, hideg tekintetett vetett rá, mielőtt elmosolyodott. Az elérhetetlen, vagy csak annak tűnni akaró dáma emléke szintén egy álomszerű darab, melyet modern folk dalként sokan mások is maguknak érezhetnek. Kell is egy-egy ilyen szerzemény a sok másik, mentálisan megterhelő súlyos vallomás mellé.
A Feel leginkább a Jugband Blues és a Vegetable Man egy újabb kistestvéreként értékelhető. Egy olyan érzést énekel meg, kétségbeesetten, melyet egyikünk sem szeretne átélni. Egy olyan társas magányt, amikor a mentálisan beteg férfi hiába keresi az utat a mellette lévő szerelméhez, lelkileg, szellemileg már annyira külön ösvényen járnak, hogy lehetetlen a beteljesülés.
Az If It’s In You ismét egy olyan darab, mely alaposan próbára teszi a hallgatóját. Már csak azzal is, hogy a rossz kezdést és a rossz hangnemben elkezdett nyekergést is megtartották, egyfajta beszédes intróként. Miként nyilván a „…last one was diamond actually. Alright!” stúdiós beszélgetés részletének meghagyása és beszerkesztése is szándékos volt. Itt jól tetten érhető, hogy a floydos fiúk között a diamond, azaz a gyémánt melléknévként való használata egyfajta szuperlatívusz, vagyis a felsőfokú dicséret kifejezése volt. Ez már önmagában is segít a maga helyén kezelni a Wish You Were Here album kilenctételes hosszú szvitjét, illetve annak Shine On You Crazy Diamond címét, mely többszörösen is Sydre, illetve Barrettnek a Madcap albumon megfogalmazott érzéseire utal. Mindenesetre a Ha benned van egyfajta végállomás. Ahol már szinte mindegy is, hogy betegség, vagy drog, vagy megszállottság a rossz állapot oka, hiába a lányok szerelme, sehol nem látszik kiút.
Yes I’m thinking of this, yes I am
Puddletown Tom was the underground
Hold you tighter so close, yes you are
Please hold on to the steel rail
Colonel with gloves drops leeches
He isn’t love on ‘Sunday’s Mail’
All the fives crock Henrietta
She’s a mean go-getter
Gotta write her a letter
Did I winking of this, I am
Yum, yammy, yam, don’t, yummy, yam, yum, yam
Yes, I’m thinking of this, in steam
Skeleton kissed to the steel rail
Fleas in Pamela gloves drops leeches
Chugging along with a funnel of steam
All the fives crock Henrietta
She’s mean go-getter
Gotta write her a letter
Miként szinte az is biztos, hogy Roger Waters az If It’s In You szövegére reflektálva írta meg a Wish You Were Here egyik kulcsmondatát: „Can you tell a green field from a cold steel rail?”
A B-oldalt és egyben az albumot záró Late Night az egyetlen, ami állva maradt a Jenner producelte, első ’68-as felvételekből. A dal Jenny Spiresről szól, pontosabban Syd időközben Amerikába távozott szerelmének hiányáról. Barrett egy igazi Késő esti, magányos hangulatról énekel. Mikor az ember bánatában bárokat látogat, vagy csak otthon csendben issza le magát. Miközben az esti élet fényei és a késő éjszaka különös hangulatait visszhangzó dalok szólnak. Egy újabb remek kompozíció, melyből kiváló Pink Floyd dal válhatott volna. Bizonyos elméletek szerint a felvételen Norman Smith dobol, míg mások Gilmourt sejtik a hangszerelés mögött, megint mások pedig ragaszkodnak hozzá, hogy az összes sáv Barretté. Végeredményben mindegy. A szerzemény adott, akárcsak az összes többi, másképp felöltöztetni és jól eljátszani már messze nem akkora kunszt, mint mindezt a sokféle érzést átszűrni és hiteles dalokba önteni.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
