Budapest Park – 2025. július 19.
Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy a könnyűzenei (és még a klasszikus) formációkban férfiuralom van. Kifejezetten hímnemű eladói túlsúly van a rock, metál szcénában. Persze vannak-voltak ikonikus női előadók is, pl. Doro, PJ Harvey, Anneke van Giersbergen, Tarja Turunen vagy akár Bíró Ica. És mintha a gondolatok találkoztak volna a végtelenben, belefutottam a So Good nevű női formációba, mint a Queens of the Stone Age előzenekarába. A So Good főleg a TikTokon szerzett népszerűséget 2022 végén a „Give Me My Presents” című szatirikus szövegű számával. Elsőre elég szkeptikus voltam, mint mindig, mert hirtelen a Baby Metal és a Spice Girls mixtúráját véltem meglátni a színpadon. Aztán néhány perc után egy egész színvonalas, vidám előadás kerekedett ki a lányok fellépéséből. A hangzás nekem legjobban a B 52’ korai zenéjére emlékeztetett. A lányok szó szerint megizzadtak a sikerét, mert az intenzív színpadi mozgást nehezítette az odatűző nap, amit a magyar(!) származású Sophie Bokor-Ingram, a zenekar szólóénekese meg is erősített. „There is a fxcking hot!” Apropó! A lányok nem szűkölködtek az angol káromkodás alapszavának minősülő „fxck” szó használatával. Ezt némi mutogatással is kiegészítették az egyik antifasiszta üzenetet megfogalmazó számukban. Na igen, kell egy kis közéleti állásfoglalás mostanság mindenbe is… A koncerten elhangzott a nekem kicsit túl erős üzenetű „I rewrote the fxcking Bible”, aminek a témája szinte kötelező elem napjainkban. Viszont a „I Hate it here” elég jól rávilágít a politikusok alkalmatlanságára, a nők helyzetére és úgy általában a társadalmi problémákra. Nem mondanám feminista csapatnak a fellépő zenekart, de ha nagyon akarom, rájuk lehetne erőltetni. De a közönség nagyra értékelte a So Good formációt, mert hatalmas tapssal jutalmazta a banda fellépését. És valóban megdolgoztak a sikerért.
Egy jó fél órás szünet után jött színpadra a Queens of the Stone Age. Éppen a pódium legtávolabbi pontján tenyésztem, amikor felcsendült az ikonikus Conan a barbár szintén ikonikus betétdala, amire Josh Homme és zenekara a felvonult a színpadra. Felkészültem a kb. 2 órás állva, sört szorongatós zenehallgatásra, mondván ez mégis egy decens, X-generációs tömegrendezvény, ahol a koncertélmény kimerül a csápolásban és a telefonos videózásban. Azonban az óriás kivetítőn megláttam, ahogy beindult a második sor a „No one knows” című második számra. Mondom, ennek fele se tréfa! Átverekedtem magam a tömegen és már ki is élhettem a túlmozgásos énem vágyait egy kis szolidnak induló lökdösődésben (pogóban). Josh Homme és zenekarát nem kell bemutatni a hazai rockzenét kedvelő közönségnek. Kiváló zenészek, jó dalok és magával ragadó zenei hangulat. Semmi kifogást nem tudok mondani a buli színvonalára. Josh hangja eleinte nehezen jött meg, kissé „nyekergős” volt, de ez hamar elmúlt. Jöttek a jobbnál jobb számok, régiek, újabbak. A legtöbbet a 2013-as „Little clockwork”-ről játszottak, az 1998-as Queens of the Stone Age lemezről csak egy szám fért bele az estébe. De a számomra és ahogy elfigyeltem mások számára is legfontosabb „Go With the Flow”, „No One Knows”, vagy „Little sister” elhangzottak. Nagyon jó volt a számok sorrendje. A sok pörgős nóta közé a legjobb pillanatban szúrták be a lassúbb tételeket, mint a „Make It Wit Chu”-t, vagy a „Carnavoyeur”-t. Jó volt néha szünetet tartani, mert ilyen zúzást legutoljára Gutalaxon tapasztalatam, ami ugye egy kicsit más műfaj. Újfent jó érzéssel töltött el, hogy húszas-harmincas fiatalok szanaszét pogózták magukat. Pontosabban átadták magukat velem együtt a kollektív mozgás elvei szerint történő mozgásnak. És a pogó kultúrája mit sem változott. Aki földre került, azonnal felrántották, az elhagyott cuccokat összegyűjtötték, visszaadták a tulajnak, vagy leadták a szervezőknek. Egy srác nekem is a nyakamba ugrott örömében, amikor visszaadtam neki a kulcscsomóját.
A gyakran kritizált hangzás szerintem megfelelő volt ez alkalommal. Talán a basszust tolták túl az ének rovására, ami kissé zavaró volt, továbbá a zeneszámokat színesítő billentyűt sem hallhattuk jól. A zenészek szokásosan hozták a profi hozzáállást. Josh minden sztárallűr nélkül kis kockás ingben nyomta a bulit. Néha-néha kiszólt a közönséghez és még kívánságműsort is tartott. A „You Think I Ain’t Worth a Dollar, but I Feel Like a Millionaire” és a „3’s & 7’s” a közönség kérésére csendült fel az est folyamán. De fókuszban a zene maradt. Troy Van Leeuwen gitáros folyamatosan cserélte a hangszereket a megfelelő hangzás elérése érdekében. Még egy legendás duplanyakú Gibson is előkerült…
A közel két órás buli, tizennyolc zeneszám előadásával szerintem senkiben nem hagyott hiányérzetet. Bennem legalábbis nem. Joshék bemutatták a legjobb darabjaikat, végig kezükben tartották az estét, nem volt üresjárat, unalmas pillanat. Tökéletes volt a „Go with the flow” hangulat.
És a fiatal közönség teljesen rácáfolt a fotós kolléga enervált megjegyzésére, mondván: úgy sem lesz itt semmi. Mármint tánc és mozgás. A záró „Song For The Dead” számnál egészen elképesztő zúzás ment, kaptam is egy nagy lángost a képembe. Hiába az évek, meg a rutin, már fogy a varázserő. De megérte. Minden szempontból. Remélem lesz még lehetőségem a kőkorszaki királynők buliján átélni a kollektív mozgás elvei szerint történő „táncélményt”!
Fotók: Dávid Zsolt
