1970-ben, idén 55 éve jelent meg a Pink Floyd egykori frontemberének első két szólólemeze, melyek mára már a pszichedelikus zene megkerülhetetlen alapműveinek számítanak. Mindkettő nehéz szülés volt, hiszen a Syd művésznevet viselő Roger Keith Barrett egyre inkább széthulló személyisége egyszerre volt színtere sziporkázóan zseniális ötleteknek és őrült mélységbe hulló sötét ürességnek. Mint minden hasonló nehéz helyzetben, ezúttal is a barátok, köztük a Pink Floyd művészei siettek a sérült lángelme segítségére. Majd nagy nehezen megszülettek a felvételek és napvilágra kerültek az őrült gyémánt utolsó értékelhető szerzeményei.
A harmadik körben a The Madcap Laughs utóéletét követjük nyomon.
Syd első nagylemeze elég jól fogyott, már az első hónapban elérte az albumlista 40. helyét, ami nem kis teljesítmény volt az akkori, 1969-es, illetve ’70-es rendkívül erős lemezdömpingben. Még nagyobb elismerés volt, hogy a szakma és a kritikusok is szerették, csupa jókat nyilatkoztak róla. Így aztán semmi akadálya nem volt, hogy a Harvest zöld utat adjon a folytatásnak. A szimplán Barrett című album el is készült, meg is jelent, majd az elődjéhez hasonló pozitív kritikai fogadtatásban részesült. A harmadik album viszont már nem jött össze. Ugyanis 1972-ben Syd ismét kiborult, ezúttal véglegesen és soha többé nem került olyan állapotba, hogy akár koncertképes legyen, vagy értelmezhető stúdiófelvételeket készíthessen.
Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a Madcap Laughs pillanatok alatt legendás státuszba került. Elsősorban a zenészek favorizálták, de általuk áttételesen újabb és újabb nemzedékek is megszerették. Az első Barrett albumot mások mellett kedvenc lemezei közé sorolta, sorolja David Bowie, Graham Coxon, Robyn Hitchcock vagy John Frusciante is. Az elmúlt évtizedek során Syd első nagylemezének mind a tizenhárom dalát sokszorosan feldolgozták már. Összességében ezer fölötti átdolgozást rögzítettek már a kompozícióiból az évek folyamán. Többek között egy olyan albumot is, melyen számról-számra a legjobbak vezetik elő újra a Madcap Laughs tételeit.
A Dark Side Of The Moon világhódító megasikerét követő tömeghisztéria a Pink Floyd régebbi alkotásait is magával húzta a magasba. Az EMI vezetése vette a lapot és a Harvest Heritage sorozatban két dupla újrakiadással újra elérhetővé tette a Piper At The Gates Of Dawn és A Sacuerful Of Secrets párosát, majd egy hasonló közös albumon az első két Syd Barrett anyagot is. Az újrakiadások kereskedelmi sikere messze nagyobb volt, mint amire előzetesen számítani lehetett, így Syd Barrett kult státusza végleg nyugvópontra került. Amit aztán végképp bebetonozott a róla szóló 1975-ös Wish You Were Here LP világszerte tapasztalható egyöntetű pozitív fogadtatása.
A legendává érett zenészként visszavonult Syd Barrett munkássága így részint befejeződött, kerek egésszé vált. Részint viszont a rajongói milliói szűnni nem akaró kíváncsisággal ostromolták az zenekar és az EMI illetékeseit, hogy nyissák már fel végre a régi szalagos dobozokat is és tegyék közzé a maradék használható felvételeket.
Minderre egészen 1988-ig, az első Syd szólófelvételek huszadik évfordulójáig kellett várni, mikor is október 17-én Opel címmel piacra került Barrett „harmadik” stúdiólemeze is. Mely nem más, mint az első két album addig kiadatlan felvételeiből mazsolázó speciális válogatás.
A kiadást „természetesen” parázs viták előzték meg. Hiszen a projekt elsősorban arról szólt – volna, hogy a kiadatlan Syd Barrett szerzeményeket kösse csokorba és tárja a nagyérdemű elé. Egyebek mellett a Scream Thy Last Scream és Vegetable Man című dalokat is, melyeket Malcolm Jones akkor frissen remixelt is az albumhoz, de valaki a Pink Floydból visszavonatta az engedélyeket, máig sem tudni miért. Az új mixek ennek ellenére kiszivárogtak és számos kiváló minőségű kalózlemeznek adták az alapját, további demókkal és bootlegekkel összefésülve. Akkori iparági pletykák szerint Pete Jenner unta meg a banánt és szivárogtatta ki a mesterszalagokat. Áldassék érte a neve!
Végül az Opel műsorába csak Syd szólófelvételek kerültek. Melyben a Madcap Laughs outtake-jei közül az címadó, a Swan Lee (Silas Lang) és a Lanky part 1 kapott helyett. Utóbbi második része sajnos azóta is kiadatlan.
Az eltérő, alternatív változatok közül pedig a Clowns And Jugglers (Ocpotus) Soft Machine által kísért korai verziója, a Wouldn’t You Miss Me (Dark Globe) egy kései, Gilmour session korabeli változata, valamint a Golden Hair egy Gilmour korszakos alternatív és egy instrumentális verziója. Utóbbi amolyan igazi korai floydos hangulattal zárja a kompilációt. Bár Roger Keith Barrett addigra már teljesen visszavonult a zenei élettől, a festészetnek szentelte az életét, a Syd művésznevét is rég elhagyta, ezt a kiadványt személyesen hagyta jóvá.
Öt évvel később egy még nagyobb merítést kaptunk Syd munkásságából. Az 1993. április 26-án érkezett Crazy Diamond boxot annakidején úgy is hirdették, mint Syd Barrett összes felvételét tartalmazó gyűjteményt, de aztán hamar kiderült, hogy erről sajnos szó sincs. Komplett kimaradtak az 1970-es és ’71-es BBC felvételek, miként az 1974-es balul sikerült stúdiófelvételek is, de még a Madcap további outtake-jeit sem voltak képesek CD-re szerkeszteni, pedig bőven elég hely állt volna rendelkezésre hozzá a három CD-s életmű antológián.
A dolog pozitív hozadéka viszont az volt, hogy a gyönyörű és informatív díszdoboz mindhárom Barrett albumához hozzácsaptak egy-egy adag, addig kiadatlan ritkaságot és érdekességet. Nevezetesen az 1993-es Madcap CD-re felkerült az Octopus, az It’s No Good Trying, a Love You, a She Took A Long Cold Look At Me és a Golden Hair egy-két alternatív felvétele. Utóbbi például az eredeti 1968-as Peter Jenner sessionből. Az új Opel CD pedig szintén egy Jenner korabeli Clowns And Jugglers, illetve instrumentális Late Night verzióval lett gazdagabb. Így utólag is igazságot téve a projektet elindító szakember akkori éleslátásának.
Roger Keith Barrett 2006. július 7-i halálhírét követően David Gilmour előadta a Dark Globe-ot, melynek felvételét az Arnold Layne maxi CD-re, illetve a Remember That Night című 2007-es dupla DVD- és Blu-ray kiadványára is feltette.
A két klasszikus Barrett album 30. évfordulójára, 2010-ben egy válogatás érkezett. Az An Introduction To Syd Barrett címet viselő albumon szintén számos érdekesség kapott helyet. Így például az Apples And Oranges sztereó verziója vagy a Matilda Mother alternatív változatának 2010-es mixe. A Madcap dalokat érintő változás, hogy szintén új mixet kapott az Octopus, a Here I Go és a She Took A Long Cool Look. Utóbbi címén is módosítottak egy kicsit, hiszen a csaj már nem cold, hanem cool pillantást vetett rá. Valamint David Gilmour újrajátszotta és lecserélte a Here I Go basszussávját.
Továbbá az album vásárlói egy ideid letölthették a Rhamadan című, régóta dobozban maradt dal 2010-es keverését is. Aztán ahogy lenni szokott, a digitális mocsár ezt is benyelte, most már hiába is próbálkoznánk a drága kiadványhoz kapott kóddal hozzáférni az érdekes extrához. Szerencsére a japánok ezúttal is voltak olyan igényesek, hogy nem érték be az igénytelen félmunkával. Így a Syd Barrett életmű 2015-ös SHM-CD újrakiadásaira nemcsak a Crazy Diamond hanem az An Introduction To Syd Barrett érdekességeit is szép sorban felpakolták extraként, így lett a Rhamadan végül mégis méltó módon kiadva, a The Madcap Laughs első megjelenése után harmincöt évvel, egy audiofil újrakiadáson.
Mindemellett az An Introduction nemcsak a tartalmával, hanem a Pink Floyd és Syd Barrett pályafutására gazdagon reflektáló esztétikus képi világával is képes hosszabban lekötni a floyderek figyelmét. Már csak a frontborítón is annyi floydos utalás található, ami garantáltan a felfedezés izgalmával és a rátalálás örömével szerez kellemes perceket a Pink Floyd rajongóinak. Még úgy is, hogy valakinek ezúttal is sikerült letiltatnia a kiadványról a Scream Thy Last Scream és a Vegetable Man párosát, pedig azoknak is elkészült a 2010-es mixe…
Szintén a korszakhoz tartozó fontos archív kiadvány még az Octopus single 2011-es újrakiadása, mely nem csak a vinil élénksárga színével hívja fel magára a figyelmet, de a fémdobozos exkluzív kiadvány szerves része még Mick Rock fotóalbuma is, mely a Madcap Laughs borítójához és promóciójához készült teljes fotósorozattal örvendezteti meg újra és újra a floyderek szívét. Nincs mese, van, ami annyira jó és annyira igényes, hogy századszor is élmény belelapozni.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
