Provogue/Mascot Label Group
Úgy harangozták be Joe Bonamassa új albumát, hogy ez lesz eddigi pályafutásnak legkalandosabb lemeze. Van benne valami, mert az album három földrészen – Afrikában, Európában, Amerikában – készült. Ezek után azt várnánk, hogy valamiféle világzenei elemekkel fűszerezett anyagot fogunk hallani, ám erről szó sincs.
Zavarba ejtő a cím, ugyanis áttörésről Joe esetében már nem beszélhetünk, tudjuk,régen megtörtént. A címadó szerzemény szövegét olvasgatva inkább valami eszmélésről van szó, arra utal a cím.
A zenészgárda ismerős a hazai hallgatóságnak, hiszen ezt a csapatot láthattuk az idei Veszprémfesten is. Mindjárt az elején tisztázzuk le, hogy nagyon változatos zenei albummal van dolgunk, de a fő csapásirány a blues aztán ebből az origóból elindulnak a zenei kalandozások. Az soulos íz eltűnt, ugyanis fúvósokat nem hallunk, a zene egyértelműen rockosabb, keményebb.
A kezdés, a címadó úgy kezdődik, mint egy erősteljes gospel, a folytatás egész populáris, de a karcos megszólalás, amit Jimi Hendrix-ízt kölcsönöz a nótának, fazont ad az egésznek. A Trigger Finger nem blues, egy dallamos rocknóta a southern rock környékéről. Az I’ll Take The Blame már blues, de a gyorsabb fajtából, Joe rohadtul érti, hogy kell feltölteni az alapokat az elképesztő gitártudásával. A Broken Record, a Shake This Ground és a Life After Dark a ballada kategóriájába tartoznak. Aki ismeri Boanamassa albumait, nem talál bennük újdonságot, mégis jól eltalál melódiák.
Szerintem legjobb a húzós tempójú You Don’t Owe Me. Már a dal címe sem finomkodik, ehhez képest a zene sem. Valahogy úgy kezdődik, mint a Zep How Many More Times középrészében Jimmy Page válaszriffjei Robert Plant énekére. Aztán beindul egy másik, egy zaklatott riff az AC/DC modorában, mint azt Angusék nyomják a Safe In New York City-ben vagy a Demon Fire-ben, aztán Joe egy nagyon változatos szólót rak a nótába mely egyáltalán nem csak a húrok gyilkolásáról szól.
És jó a zárás is. A Pain’s On Me egy gyorsabb blues, a hangszerek is felpörgetve szólnak, de benne van az a bonamassai érzés.
A szövegek nem filozofálnak nem cukorédes sztorikat mesélnek – bluesosak. A nemek harcáról, a szakításról az országútról, vágyakról elmúlásról regélnek. Íme egy részlet a You Don’t Own Me-ből, amiben Joe egy vágyat fogalmaz meg: „Azt álmodtam, Jimmy Page a bandámban játszott, mert a lelkét már a markomban tartom. Azt szívok, amit akarok, azt iszok, amit választok, senki ne mondja nekem, hogy játsszam a bluest.” A Led Zeppelin így nem csak a zenében jelenik meg.
Felesleges túlgondolni az albumot. Joe Bonamassa is azok közé a rocksztárokközé tartozik, akiknek már nem kell a világon semmit bizonyítani. A rá jellemző szokásos igényességgel készült ez a lemez is, aprólékosan kidolgozva, egyenletes a színvonal, nem tudnék töltelékdalt mondani róla. Ne is emeljünk ki, egy-egy szerzeményt róla, úgy élvezetes, ha egyhuzamban letoljuk a 45 percet, megéri. A legtöbb előadó esetében el tudjuk dönteni, hogy a stúdióban vagy a koncerteken nyújtanak jobb teljesítmény. Joe esetében nehéz, mindkét fajta muzsikálást a tökélyre fejlesztette. Pár hete a veszprémi közönség meggyőződhetett, mit alakít élőben a lemezen muzsikáló alakulat.
Joe egy olyan albumot vett fel, amin nincs újdonság, forradalmi újítás, maradt a saját kaptafájánál, mégis, a korlátait nem ledöntve mindent kihozott a zenei lehetőségekből és egy pillanatig sem unalmas albumot hozott össze, ami visít az után, hogy újra és újra feltegyük.
Dallista:
01, Breakthrough
02, Trigger Finger
03, I’ll Take The Blame
04, Drive By the Exit Sign
05, Broken Record
06, Shake This Ground
07, Still Walking With Me
08, Life After Dark
09, You Don’t Own Me
10, Pain’s On Me
Zenészek:
Joe Bonamassa- gitár, ének
Josh Smith – gitár
Calvin Turner – basszusgitár
Lamar Carter – dob
Reese Wynans – billentyűsök
Jade McCray – vokál
Danielle De Andrea – vokál
