50 év szabadságvágy címmel adott ünnepi megakoncertet a Leslie Mandoki által vezetett nemzetközi szupergroup a Szentháromság téren. A fellépés dátuma nem volt véletlen, hiszen az államalapításunk ünnepe mellett Mándoki László idén arról is megemlékezett, hogy napra pontosan ötven évvel korábban, 1975. augusztus 21-én indultak el a barátaival, hogy a kommunista diktatúrát megunva nyugatra disszidáljanak. A bevezető videóval együtt nagyjából négyórás előadás nagyszerűen sikerült, és bár időközben az eső is rázendített, de a közönség kitartott, így végül az ünnepi est az Omega legnagyobb sikereit idéző boldog népünnepéllyé változott.

Bevezetőül gyorsan essünk túl a nyilvánvalókon! Nem kell hozzá öt diploma, hogy belássuk, hogy napjainkban egyre durvábban pusztít a Devil’s Encyclopedia, azaz korlátlanul ömlik ránk a mocsok a teljesen elszabadult közösségi médiából. Sok más egyéb mellett így arról is trollkodnak az ilyesmikben érdekeltek, hogy Mándoki szerintük mennyi és miféle állami lóvét kapott a jelenlegi kormánytól. Tegyünk itt gyorsan rendet! Egyrészt, mikor az állami hanglemezgyár önjelölt cézárja ötven éve azt mondta neki, hogy magának sosem lehet Magyarországon nagylemeze, akkor egyik mostani online vitéz sem állt oda, hogy cseppet se aggódj, Lacikám, majd én segítek…
Mert mikor Csupó Gábor, Mándoki László és Szűcs László a cseppet sem veszélytelen illegális határátlépés mellett döntöttek, mindezt ráadásul a visszatérés reménye nélkül, aközben a rendszer kegyeltjei, az aranyifjak és tisztességtelenségben megőszült apukáik kék útlevéllel jöttek-mentek a világban, jellemzően beszervezetten. Mert egy olyan világ volt, mikor azt nem feltétlen tudtad, ki a besúgó az asztalnál, de azt igen, hogy legalább egyvalaki biztosan az.
Majd mikor a vörös elnyomás elől kivándorlóknak odakinn, a kőkemény kapitalizmusban kellett megállniuk a lábukon, akkor értelemszerűen semmiféle állami lóvét nem kaptak a Magyar Népköztársaságtól. Magyarán az időközben Leslie művészévre váltó Mándokinak is magának kellett kikaparnia a gesztenyéit, mikor bárzenészként, stúdiózenészként vagy a Dschinghis Khan tagjaként dolgozott külföldön. A jelenlegi kommenthuszárok közül ugyanúgy senki sem segítette abban, hogy stúdiót építsen és visszatérjen a saját zenéjéhez, miként a kádári diktatúra utolsó éveinek egyre morózusabb állam bácsija sem. Mint „természetesen” a Man Doki, illetve People néven indított nemzetközi szupergroup projekjébe is úgy vágott bele és vitte végig konzekvensen, lépésről-lépésre sikerre, hogy senki sem küldött neki itthonról billiókat, hogy Lacikám, virágoztasd már fel a Soulmates együttesed, kérlek! Most viszont bizonyos körökben mégis megy a fogalmatlan hörgés, hogy miért is támogatja azt a kormány mikor néha hazatér és a világválogatottjával ingyenes koncerteket ad…
Mikor egyszer megkérdezték tőle, hogy mik a nézetei, melyik politikai oldalon áll, Mándoki azt felelte, hogy: mindig az áldozatok oldalán. Mindeközben a szekértábor-logika mentén gyűlölködők még mindig áldozathibáztatásban utaznak és ötven év után is az elkövetőket mentegetik. Kárpótlás? Történelmi igazságtétel? Ugyan már, elvtársak… Nem új a Nap alatt semmi sem.
De mégis, mit kellett volna tenniük? Maradtak volna itthon? Haltak volna bele a kilátástalanságba, mint szegény Radics Béla? (Mondjuk, akkor most ismét a nagyokosok, a magyar rock vámszedői vehetnék fel a megemlékezésekért járó állami gempát. Azért meg ugye nem ez a fajta minősíthetetlen fröcsögve kommentelés jár, hanem benyalós szervilis tapsvihar…)
Vagy, mikor váratlanul végre megnyíltak a határok, maradt volna végleg odakinn minden a diktatúra miatt kivándorolt magyar? Csak továbbra se zavarják a fontos elvtársaik elkényeztetett fiacskáinak spontán bizniszeit, az ügynökök, szerencselovagok, a minden rendszerrel kiegyező rutinos megalkuvók és a hasonló kétes egzisztenciák belterjes kis köreit?
Másrészt viszont, megfordítva a kérdést, akármennyi is az aktuális Soulmates produkciókban az állami szerepvállalás, ha rajtam múlna, százszor annyit adnék nekik. Ugyanis, míg a kisebb-nagyobb popmaffiákként működő brancsok nemritkán igencsak alávaló-, hitvány- és kamu-produkciókra hordják el a közpénzt hűvös kis halmokba, hogy még úgy is szégyent érezhetünk, ha semmi közünk sincs a mutyi mechanizmusokhoz, addig a Mandoki Soulmates olyan nagy tudású művészekből áll, akikkel még akkor is megtiszteltetés egy légtérben tartózkodni, ha nem játszanak. Nagyon nem mindegy.
Mert, míg sokan mások az alterpop brancsok ál-entellektüel, ál-alternatív narkós nyavalygását propagálják, megint mások meg bűnrossz felvételekből készítenek bűnrossz kiadványokat „rocktörténet” címszó alatt, addig Leslie Mandoki idehozza nekünk a világ legjobbjait és olyan, minőségi kiadványokkal népszerűsíti a magyar kultúrát, melyek a világ vezető hifi és high end rendszerein sem vallanak szégyent. Biztosan tudom. Részint mert magam is végighallgattam, részint pedig mert a saját szememmel láttam A Memory Of Our Future dupla nagylemez fogadtatását a 2024-es HIGH END Munich világkiállításon. Félreértés ne essék, nyilván ő sem szent, miként nekünk mindannyiunknak is kivétel nélkül megvannak a magunk kisebb-nagyobb vétkei, stiklijei, hibái, bogarai, gyengeségei, de azért a teljesítmény az teljesítmény. Amit kultúremberek között illik megsüvegelni. Márpedig nála minden vitán felül álló, világraszóló, kimagasló teljesítmény van. Évtizedek óta, stabilan.
Továbbmegyek. Ha Leslie Mandoki soha, egy dalt sem ír volna, soha egy hangot sem énekelt volna és soha, egyetlen ütést sem ejtett volna a dobra, épp „csak” annyit csinál, hogy rendszeresen idehozza nekünk a világ legjobb pop, rock, funk, blues és jazz művészeit, olyanokat, mint mondjuk Al Di Meola, Chris Thompson, Nick Van Eede, Till Brönner, Ian Anderson, Steve Lukather, John Lord, Greg Lake vagy Jack Bruce, önmagában már ezért is megérdemelne minden tiszteletet és állami segítséget. Úgyhogy innen is üzenem a fotelszakértőknek és az egyéb túlokos kritikusoknak, majd ha idehozzátok egy, a közönség számára ingyenes ünnepi nagykoncertre David Gilmourt, Geezer Butlert, Ian Paice-t, Mel Collinst, Mark Clarke-ot, Don Aireyt, Thijs van Leert, Gary Kempet, Peter Gabrielt, Andreas Schaerert, Geoff Downest, David Ellefsont, Ian Hillt, Ralf Hüttert, Robert Frippet, Ted Nugentet, Carl Palmert, Hellmut Hattlert, Tony Martint, Mike Oldfield-et, Annie Haslamet, Mark Knopflert, Steve Harrist, Ringo Starrt és John Fogertyt, hogy aztán együtt játszhassanak Kaszás Petivel, Nagy Zsolt Liszivel, Muck Évával, Dudinszky Zolival és Szebelédi Zsoltival, akkor majd esetleg összehasonlíthatjuk, ki csinálja jobban… Addig meg jobb a csend és még jobb a csöndebb.
Szóval csak vissza az agyarakkal, inkább adjatok hálát! Mert akinek a zenekarában Mike Stern, Tony Carey, Bill Evans, John Helliwell és más, hasonló kaliberű, felsőkategóriás nagyágyúk játszanak Bartók Bélát, Varga Miklóst vagy Seress Rezsőt, akinél Richard Bona magyarul(!) énekli a Kis kece lányom című népdalt, az minden támogatást megérdemel. Mégis, mi másra szolgálna a magyar állam kulturális költségvetése, mint a magyar kultúra értékeinek ilyen és ehhez hasonló nagyszabású, világraszóló bemutatása? Menjen inkább újra és újra szétszívott agyú, tehetségtelen kocsmafilozófusok napi adagjainak előteremtésére?
Ami csak ezen az egy, világszerte élőben közvetített augusztus 21-i Mandoki Soulmates koncerten kaphattunk a hattagú fúvós-szekciótól, az maga volt a csoda. Randy Brecker, Bill Evans, John Helliwell, Alkalmas, Zolbert és Koós-Hutás Áron produkciójáról együtt és külön-külön is csak szuperlatívuszokban szabad megnyilatkozni. Mindezért ráadásul senkinek sem kellett horror pénzeket kifizetni, mint napjaink egynyári sztárocskáinak kétes értékű produkcióinál, hanem bárki szabadon megnézhette-meghallgathatta ezeket a köztünk élő zseniket, aki csak vette az esőkabátját és kisétált a főváros egyik legszebb részére, a Halászbástyához, Szent István király lovasszobra elé. Mert ez a szépség, ez a méltó ünneplés, ez a normalitás. Aki mást mond, hazudik.
Még mindig tisztán emlékszem, mikor néhány éve a Rocktörténeti Intézet egyik projekt-tervező értekezletén Benkő Laci épp azt vezette elő egyik fő célként, hogy az új struktúrákkal majd olyan organikus lehetőségeket is lehet teremteni, hogy a fiatalabb tehetségek élőben, nagy közönség előtt, élesben tanulhassanak a szakma nagy öregjeitől, a hangszereik már nem is olyan ifjú mestereitől. A nagy derültséget kiváltó fogalmazás persze csak a szellemes tálalás volt, a lényegben az akkori brainstormingok minden egyes tagja mélyen egyetértett, Balázs Fecótól Boldog Ildiig, Csiga Sanyitól Gidóig, Monostori Petitől Török Ádámig. Sajnos az aranycsapat egy része azóta már előrement. A nemes célokat álmodók terveit pedig kétségívül ügyesen fúrta meg, illetve nyúlta le a tisztességtelen, de annál jobban törtető középszer. De a cél változatlan: az utánpótlás nevelésnél és a felhalmozott nagy tudások átadásánál ma sincs fontosabb, egyik szegmensben sem. És pontosan ez az, amit most Leslie Mandoki ország-világ előtt, élőben prezentált. Bill és Zolbert, Huti és Randy, együtt, egy színpadon.
Ezért ismétlem, ha rajtam múlna, akármennyi is az annyi, viccen kívül százszor annyit adnék Mándokinak, a zenésztársainak és a vérprofikból álló stábjának is. A lehető legkomolyabban. Sőt, ha tehetném, ha az ilyesmi egyszercsak csodamód rajtam is múlna, ameddig csak lehetséges, minden héten felléptetném kétszer Tony Careyt vagy Randy Breckert Magyarország legkülönfélébb településein. Igen, itt van minden, ami kell. Íme, az erre a szolgálatra tartott államtitkár, a nagyvonalú gázsi, a kedves művész úr- és a produkció minden igényét kielégítő professzionális stáb. Kérlek, kedves Randy, jöjj és játssz nekünk! Kérünk, mutasd meg még egyszer a mérhetetlen tudásod! Kérünk szépen, mutasd meg mi is a valódi zene, Karcag, Cegléd, Biharkeresztes, Nagyszénás, Abony, Dudar, Celldömölk, Kőszeg, Kápolnásnyék, Szabadkígyós, Poroszló, Kaskantyú, Velem, Orgovány, Bátaszék, Lajosmizse, Zalaszentgrót, Harkány, Kozármisleny, Maklár, Hernád, Tokaj, Szigetvár, Pusztaszabolcs, Kunmadaras, Siklós, Győrszentiván, Salgótarján, Csesznek, Dunaharaszti, Jánoshalma, Keszthely, Visegrád, Imrehegy, Berettyóújfalu, Hódmezővásárhely, Soltvadkert, Csány, Hort, Sáta, Kecel, Hajdúszoboszló, Sopronkőhida, Baja, Inárcs, Sümeg, Fehérgyarmat, Herend, Orosháza, Vörs, Pesthidegkút, Pomáz, Komló, Pusztazámor, Vecsés, Balatonfenyves, Hajdúböszörmény, Nyírbátor, Tapolca, Dunakeszi, Kazincbarcika, Fertőd, Kiskőrös, Mosonmagyaróvár, Kulcs, Szigetszentmiklós, Barcs, Dunavarsány, Tököl, Fót, Agárd, Eger, Tatabánya, Veszprém, Diósgyőr, Tiszaújváros, Körösladány, Szalkszentmárton, Jászfényszaru, Révfülöp, Kiskunmajsa, Recsk, Kaposvár, Rákosszentmihály, Soroksárpéteri, Nagykovácsi, Gyöngyös, Érd, Hévíz, Mezőnagymihály, Kecel, Pusztadobos, Sárvár, Ajka, Nagykanizsa, Nemesvámos, Csanádapáca és a többi magyar település hálás közönségének is!
Mert erre való a közpénz. Nem pedig neveletlen és tehetségtelen buta tahók kocsmabölcsességeinek bemindenezve történő tiszteletlen haknielőadásaira, főleg nem playbackről. Félreértés ne essék, az igazi vétkesek azok, akik a közösből pénzelik az alávalóságokat és az állami, önkormányzati rendezvényeken teret is adnak nekik. Ahelyett, hogy az igazi tudást vinnék el az emberek közé.
Szerencsére a 2025-ös budapesti Mandoki Soulmates nagyjából mindennek az ellentéte volt, ami az elmúlt évtizedekben tönkretette az úgynevezett könnyűzenét. Végre ismét egy olyan produkció kapott támogatást, amelyik abszolút megérdemelte. Mert, tegyük hozzá, nemcsak a fellépők névsora és az előadott program volt impozáns, hanem a kivitelezés is. Tessenek csak visszanézni! A színpad, a színpadkép, a háttérvetítés, a világítás és hangosítás egyaránt világszínvonalú. Annak is a felsőkategóriás prémium része. Lám-lám, pedig szabadtér, itt-ott visszhangzó épületekkel, a program egy része alatt szakadó esővel, mégsem torzult a hang. A mikrofonok sem recsegtek, sípoltak, nem hagytak ki. Miként a koncerthez használt ezerféle instrumentum sem gerjedt össze. Meg ugye ez nem egy észak-balkáni „jól van az úgy” hakni volt… Itt senki sem állt fel a színpadra felkészületlenül, mindenféle kamu kifogással vagy csak úgy, magasról mindenbe beletojva, összevissza énekelni vagy játszani. Egyszer sem tört le a fülünk a színpadot nem tisztelő hozzáállástól, a vérciki félrenyúlásoktól. A kivetítők is mindig azt mutatták, amit kell. Mikor annak volt helye, a kapcsolódó illusztrációt, máskor meg azt, aki éppen szólózott vagy énekelt. Ki érti ezt? Ugye milyen furcsának tűnik az arénákba exportált fapados falunapos felvattázott félplayback gagyiprodukciók után, mikor valakik tényleg értenek is ahhoz, amit csinálnak? Mikor valakik alaposan begyakorolják a maguk részét.
Legalább ennyire fontos, hogy a Soulmates koncertjén egyáltalán nem volt trágárság, sem gyűlöletkeltés, sem árokásás, sem alpári őrjöngés. Miként nem volt drogozásra, erőszakra vagy egyéb önsorsrontó hőbörgésre való buzdítás sem. Leslie az elfogadásra, szeretetre, összefogásra, az emberek közötti hídépítésre buzdította népes hallgatóságát. Ami azért nagyban különbözik napjaink kártékony celebjeinek destruktív színpadi megnyilvánulásaitól.
A program értelemszerűen a Mandoki Soulmates utolsó két sikerlemezére, A Memory Of Our Future és a Hungarian Pictures anyagára épült. Melyeket szépen egészítettek ki az együttes további sikerdalai, valamint a világsztárokból álló szupergroup egytől-egyig zseniális tagjainak egyéb kompozíciói. A feldolgozások közül ezúttal is kiemelkedett Tony Carey 1988-as csodás remekműve, a Room With A View.
Ha 21-én este semmi más nem történt volna, csak annyi, hogy néhányan ismét felkapták a fejüket az itthon sajnos gyakorlatilag teljesen ismeretlen Tony Carey életmű ezen pompás darabjánál és esetleg utána még rá is kerestek, már megérte volna a felhajtás. Mert ugye az íróasztalt elért, rangot kapott botcsinálta „rockszakíróinknak” arra persze van esze, hogy a Mandoki Soulmates aranylemezén gúnyolódjanak, de hogy teszem azt, a Rainbow Rising lemeze után is volt élet és azt esetleg a hazai közönség elé is kéne, lehetne tárni, már meghaladja a motivációikat, képességeiket…
Totálisan hidegen hagy, melyik önjelölt rockszakértő miféle hangzatos címeket aggat magára. Miként az is, hogy melyik gitt-egylet, melyik fura ura mutogatja magát, hogy ő milyen fontos valaki. Gyerekek, majd akkor tessék kérkedni, csúfolódni, meg fölényeskedni, ha jobb dalokból álló albumot raktok össze, nagyobb művészek közreműködésével és jobban préselt, jobb minőségű vinilen, mint A Memory Of Our Future! Addig meg talán mindenkinek jobb lenne, ha az úgynevezett „szalon” mélységes mély csendben maradna az áldatlan kontármunkáik okán a lemezboltokba ömlesztett hitvány kiadványok dömpingje után…
Szintén fontos részét képezte a Soulmates programjának a Szomorú vasárnap előadása, illetve három örökzöld az ezen a koncerten háromgenerációsan is képviselt Supertramp-től. Hát igen, szó szerint önmagát büntette, aki hallgatott a huhogókra és kihagyta ezt a csodát.
Mindenesetre minden okunk megvan az ünneplésre. Hiszen a magyar zenekultúra nemzetközi elismertségének vannak olyan nagy pillanatai, amikre nem csak a jelenkor, hanem minden későbbi nemzedék is büszke lehet. Ilyen volt anno a Freddie Mercury, majd Axl Rose által magyarul énekelt Tavaszi szél vizet áraszt a Népstadionban, vagy Klaus Meine Fekete pillangó-ja ugyanott. Mely magasztos momentumokhoz most egy újabb mérföldkő társult, mikor az egész világra közvetített, élőben streamelt 50 év szabadságvágy koncerten Richard Bona Szent István szobra előtt adta elő a Bartók Béla által gyűjtött Kis kece lányom népdalt. Török Ádám, Papp Gyula, Baksa-Soós János, Kisfaludy András, Orszáczky Jackie, Pataki Laci, Bolla Zsolt, a névrokon Mándoki Sanyi és a többi Bem Rockpart 6-os szabadságszerető hazai progresszív úttörő után szabadon. Mert hosszútávon sem a valódi kultúrának, sem pedig az Istentől jövő igazi szabadságvágynak nem lehet gátat szabni. Lám-lám, csak leomlottak a kőfalak, csak megszűnt a vasfüggöny, de a mi zenénk még mindig él és virul. Köszönjük, Leslie Mandoki! Köszönjük, Mandoki Soulmates! Köszönjük, Magyarország!
Kis kece lányom fehérben vagyon,
fehér a rózsa, kezében vagyon.
Mondom, mondom, fordulj ide,
mátkám asszony.
Mondom, mondom, fordulj ide,
mátkám asszony.
Szellő zúg távol, alszik a tábor,
alszik a tábor, csak a tűz lángol.
Rakd meg, rakd meg,
magyar testvér azt a tüzet.
Isten tudja, mikor látunk
megint ilyet.
Rakd meg, rakd meg,
magyar testvér azt a tüzet.
Isten tudja, mikor látunk
megint ilyet.
Szellőzúgásnak fárad a hangja,
kis falucskának szól a harangja.
Hallga, hallga szól a harang:
bim-bam, bim-bam.
Lelkünk mélyén kél rá visszhang:
bim-bam, bim-bam.
Hallga, hallga szól a harang:
bim-bam, bim-bam.
Lelkünk mélyén kél rá visszhang:
bim-bam, bim-bam.
Bim-bam, bim-bam…
Bim-bam, bim-bam…
Fotók: Tóth András / Szentendre Fotóklub
Videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum