Iron Maiden: 35 éves a No Prayer For The Dying

LP / CD / MC, EMI / Epic 1990

Idén 35 éve, 1990. október 1-én jelent meg az Iron Maiden nyolcadik stúdiólemeze, mely a két hivatalos koncertfelvétellel együtt a tizedik nagy dobásuk volt. A brit heavy metal élharcosai abban az esztendőben éppen dupla jubileumot ünnepeltek, a fennállásuk tizenötödik és az első albumuk tizedik évfordulóját. Akkoriban talán még ők sem tudták, de a No Prayer For The Dying többszörös vízválasztó lett a karrierjükben. Ez lett az utolsó Iron Maiden album, melyet Martin Birch egyedül producelt és az utolsó stúdiólemez, melynek kizárólag Derek Riggs készítette a grafikáját. Egyben az átmenet korongja is, melynek előkészítése még Adrian Smith kilépése előtt kezdődött, de már Janick Gers gitárossal fejezték be.

Még mindig élénken emlékszem, hogy a No Prayer For The Dying miféle felhördülést okozott a rockerek körében a megjelenése környékén. Különösen a prog metalosok és a keményvonalas Maiden fanatikusok voltak kiakadva az éles irányváltás miatt. Nem elég, hogy Adrian távozott, a hangzás-, a zenei világ- és Bruce Dickinson énekstílusa is egyértelmű visszalépést jelentett. Ráadásul a borítón szereplő Eddie is megszakította az addigi történetvonalat. Mintha meg sem történt volna a Piece Of Mind és Maiden England közötti időszak, amit érdekes módon talán a legnagyobb árulásnak tartottak a rajongók.

Persze valahol érthető volt a változás. A Somewhere In Time és Seventh Son Of A Seventh Son szintis, kísérletező világa akkor nyilván már tarthatatlan volt.

A kilencvenes évek bizony minden tekintetben ott kopogtatott az ajtókon és tetszett, nem tetszett, tudomásul kellett venni, hogy már egészen másról szólt a rock és a metal, mint a nyolcvanas években.

Másrészt addigra már a rajongók egy részének is sok volt az elvontság, mely nemcsak a progos zenei világot, de a Seventh Son akkoriban igencsak megosztó szövegeit és a kapcsolódó kislemez-borítókat is érintette. Dögösebb, direktebb, könnyebben befogadható, bulizós zenékre vágytak a rajongók.

A változás szele, egyben az új éra kezdete végül az a pillanat lett, mikor Bruce Dickinsont felkérték A Nightmare On Elm Street 5: The Dream Child című film zenéjének elkészítésére. Amire az énekes egy, az akkori Maidennél jóval poposabb hangvételű dallal jelentkezett. Majd a Bring Your Daughter… To The Slaughter annyira meghozta az étvágyát egy, a Seventh Son zeneiségétől radikálisan eltérő anyag létrehozására, hogy nekiállt egy komplett új lemezt, a Tattooed Millionaire-t elkészíteni. Melyben társa Janick Gers, a White Spirit, a Gillan és a korábbi Maiden tagokat is soraiban tudó Gogmagog együttesek egykori gitárosa lett.

Miután Adrian Smith besokallt és 1990 januárjában kilépett a Maidenből, helyét a Dickinson-lemezen szerzőként is remeklő Janick vette át. Ha hinni lehet a pletykáknak, Adrian leginkább pont a készülő új Maiden szerzeményekkel, a koncepcionális és zenei irányváltással volt elégedetlen.

A hírek persze szinte fénysebességgel érkeztek, annak ellenére is, hogy akkoriban az átlagember számára nem volt elérhető az internet, ami változás azonnali elképedést okozott a Maiden fanatikusok között. Pedig akár még örömre is lehetett volna ok egy másik pletyka, a Bring Your Daughter… Maiden általi újrarögzítésének és várható kiadásának kapcsán.

Akkoriban nagyon bele voltam merülve a Maiden munkásságába. A Metal Hammer Hungarica első számát például három példányban vettem meg. Egy a polcra, kettő pedig az olló alá. Majd az eredeti lemezborítókat díszítő Eddie festmények kivágásai mentek az íróasztal fölé, mert szép sorban mindet a szekrényre ragasztottam. Ha nem tévedek, mikor 1990 augusztusában a hamarosan piacra kerülő No Prayer híre megérkezett, már negyvenhárom vagy negyvennégy Iron Maiden anyagom volt lemezen és kazettán. Albumok, maxik, kislemezek, alternatív változatok, bootlegek és a szintén akkoriban hazánkba érkező The First Ten Years sorozat ilyen-olyan darabjai. A bizonytalanság oka, hogy akkoriban a Tattooed Millionaire albumot is a Maidenek közé számoltam. A már említett Janick Gers Iron Maiden tagsága, illetve a hírek szerint a hamarosan az anyazenekar repertoárjába is bekerülő Rémálom az Elm utcában 5. filmzene miatt. A kazettát aztán a Balls To Picasso megjelenése után mégiscsak kivettem a Maiden sorból, majd annak végére raktam.

Aztán úgy alakult, hogy ’90 szeptemberében nyugaton, ha jól emlékszem Svédországban járt az egyik haverom, akit gyorsan meg is kértem, hogy hozzon egy új Maiden kislemezt nekem. Annyira izgatott voltam a fejlemények miatt, hogy nem tudtam és nem is akartam kivárni a hazai terjesztők lazasága miatti néhány napos csúszást. Hát, mit ne mondjak, kár volt a gőzért. Mert mikor szeptember második hetében megérkezett a Holy Smoke kislemez, majd kisvártatva a klip is eljutott hozzánk VHS másolatban, lefagyott az arcomról a mosoly. Ugyanis egy, a korai Maidenre hajazó, kissé punkos, egyszerű hard rock szám jött. Az áriázó Dickinson helyett egy jóval rekedtesebb, rockosabb éneklésre váltó frontemberrel. Megdöbbentő módon a korábbiaknál jóval gyengébb hangminőségben. Ráadásul egy, a tévéprédikátorok visszaélései ellen pont, hogy a tévében sugárzott bugyuta klippel. Mindemellé a B-oldalas Stray-feldolgozás sem volt túlságosan meggyőző. (Míg a kicsivel később befutó maxi verzión szereplő Golden Earring dal előadása is maximum erős közepes. Nem ehhez voltunk szokva.)

De mindez a sok csalódás is eltörpült amellett, hogy a szintén nem túl cizellált kislemezborító szakított az addigi Eddie idővonallal. Jaj! Sírni tudtam volna a csalódottságtól, de tartottam magam. Meg ugye a havert sem akartam megbántani, hogy ezért a sz@rért törte magát odakinn. Mindenesetre a motoros Maiden England / Infinite Dreams borítók után Harrisék gyakorlatilag rebootolták a dolgot. Ami nem sok jót ígért a jövőre nézve. Végül annyira bedühödtem, hogy másnap bevittem a suliba és gyorsan el is adtam a kislemezt. Ma már persze komoly pénzt érne egy első kiadású angol nyomás, főleg igényes svéd nylontasakban, karcmentesen, vitrinben tárolva. De akkor annyira csalódott voltam, hogy tudni sem akartam a számomra kedvezőtlen változásokról. Mert akkortájt a Maiden érzelmi kérdés is volt, messze nem csak zenei, már majdnem vallási kategória a lázadó metalista kölykök tömegeinél.

Aztán persze hamarosan megérkezett az album is, melynek borítója – és annak alkotói, kitalálói- valóban a trambulinról tojt az addig módszeresen végigvitt és gondosan őrzött Eddie sztorira. Ráadásul a sírból való feltörést is elsütötték már korábban, egy jóval igényesebb és komolyabb mondanivalóval rendelkező borítófestményen. De Live After Death ide, dicső múlt oda, az Iron Maiden legénysége javarészt változást akart, és bármennyire is megosztó lett a végeredmény, illetve szól igencsak sz@rul az összes akkoriban készült felvételük, vélhetően igazuk volt. Hiszen nemcsak, hogy túlélték a multik által metaltalanításra ítélt kilencvenes éveket, de végül újra magukra találtak, ami egy második Seventh Son-nal vagy harmadik Somewhere In Time-mal bajosan sikerült volna.

Szálazzuk hát szét, mit és hogyan alkotott a Maiden 1990-ben!

Először is szakítottak az addigi jól bevált módszerrel és egy profi angol vagy amerikai stúdió helyett egy otthoni pajtában készítették a felvételeket. Méghozzá úgy, hogy Harris essexi birtokára telepítették a Rolling Stones mobil stúdióját, amit közmegegyezés szerint inkább csak a koncertek rögzítésére kellett volna használniuk.

Minderre azért volt szükség, mert Dickinson és Janick a nyarat turnézással töltötte, ősszel Maiden megjelenések, viszont a felvételi munkálatokra kinézett Battery-ben korábbra már minden időpont foglalt volt.

A lecsupaszított megfejtés meg is hozta a maga punkosabb hangzását. Ami a Paul Di’Anno korszakban kétségtelenül jól állt a dalaiknak, de egy Piece Of Mind vagy Powerslave után már meglehetősen gyérnek hatott. Főleg, hogy bár Bruce visszavett az operai stílusból, de még úgy is nagyságrendekkel jobb torok maradt, mint közvetlen elődje. Nagyobb hangterjedelemmel és változatosabb énekdallamokkal. Amik szinte ledobták magukról azt a direktebb, kissé kezdetleges, kissé „vissza a kezdetekhez” jellegű, de közben viszont már fásultnak is tűnő hangzást.

„Szar volt! Szarul hangzó lemez, bárcsak ne így csináltuk volna!” – Bruce Dickinson

A változások másik rétege, hogy az új dalok esetében javarészt egyszerűsítettek a dalszerkezeteken. Így aztán a No Prayer For The Dying nem tartalmaz hat percnél hosszabb prog metal eposzt, sem pedig extra nehezen előadható agyafúrt témahalmozásokat, sem instrumentális felvételt. Egy-két kivételtől eltekintve egyszerű, laza, mondhatni ős-rock and roll számok, rockballadák és gitárpop dalok adják az anyag gerincét, nyilván persze hatalmas rutinnal feljátszva, a nyolcvanas évek újhullámos brit heavy metaljának minden tapasztalatával kidolgozva és előadva. Adrian joggal érezhette úgy, hogy letértek az ösvényről és ez a visszalépés már nagyon nem az ő zenéje.

A következő változás viszont már nem feltétlenül járt negatív eredménnyel. Mert ugyan csak külsős vendégként, de végre lemezen is alkalmazták a koncerteken addigra már jól bevált Michael Kenney billentyűst. Aki ezzel nem csak Steve-et tehermentesítette, de mellette szolidan sajátos ízekkel is gazdagította a Maiden kompozíciókat. Ami összességében egy jó irányú frissítést jelentett a banda háza táján, a sokféle feketeleves közepette.

Szintén üdvözlendő, hogy a Seventh Son konceptalbum sötét okkult története után a Maiden fiúk ismét visszatértek a földre. Magyarán a Mr. Crowley beteg tanait hirdető Holdgyermek (Moonchild) és egyéb hasonló novellák zavaros tartalma helyett inkább ismét valós társadalmi problémákra reflektálnak a szövegek. Nemritkán konkrét filmeket alapul véve és történelmi eseményeket megénekelve. Valamint folytatták a Charlotte-dalciklust is, mely sokkal jobban áll a Maidennek, mint a Dickinson favorizálta „chemical wedding” és egyéb hasonló veszélyes mágikus praktikák propagálása. Nem sokkal később aztán ez a két vonal végleg elvált, mert miután Bruce is távozott a zenekarból, a szólólemezein folytatta az okkult tematikát, míg a Steve vezette maradék társulat javarészt továbbra is a maguk könyves, filmes élményeit, illetve szűnni nem akaró történelmi érdeklődését formálta dalokká.

Mindez konkrétan úgy néz ki, hogy a No Prayer gyakorlatilag összes dalszövege könnyen érthető és értelmezhető. Más kérdés persze, hogy a dalok hallgatói mit gondolnak az adott témákról, de ezekhez a szövegekhez legalább nem szükséges átrágni magukat Aleister Crowley és a többi hasonló istentelen életművész vontatott, kártékony és zagyva irományain.

Az albumot nyitó Tailgunner egyből egy, a régi időket idéző háborús tematikájú dal. Ami akár az Aces High vagy a 2 Minutes To Midnight folytatásának is felfogható. Ugyanis a számban megénekelt második világháborús faroklövész egy angol bombázó hátulján teljesít szolgálatot. Tehát miközben a repcsi legénységének többsége a német városok, Drezda és Frankfurt bombázásával vannak elfoglalva, addig a dal hőse a német vadászgépekkel vív élet-halál harcot. De az Iron Maiden nem állt meg itt, ugyanis némileg filozofikusan azzal folytatják, hogy az Enola Gay vagyis Hirosima után feleslegessé vált az effajta hősiesség. Elég egyetlen nagy bomba és mindennek vége, minden értelemben. A dalhoz kapcsolódik a nagylemez picture disc változatának borítója is a faroklövész Eddie-vel, mely festmény alkalmazása talán a sztenderd kiadásoknál is szerencsésebb választás lett volna a buta temetői jelenetnél.

Szerencsére a Tailgunner már egy jóval visszafogottabb, hagyományos koncert-klipet kapott, mint a Holy Smoke. Ami nemcsak Janick bemutatása kapcsán volt hasznos, de egyben jól illusztrálta Gers fantasztikus színpadi munkáját. Azt, ami miatt végül Adrian visszatérése után is ragaszkodtak hozzá. Ugyanis őrületes színpadi mozgásával Janick egy amolyan extra one man showt mutat be a koncerteken, amit tényleg kár lett volna nélkülözni. Többször is volt alkalmam látni, eltérő Maiden felállásokkal. Ha hagyod magad és magával ragad az őrülete, nem tudod róla levenni a szemed, akármi más is történik még a deszkákon.

A nagylemezen másodikként megszólaló Holy Smoke elsősorban a különféle visszaélésekkel lebukott tévéprédikátorok kőkemény kritikája. Melyben konkrétan az a Jimmy Lee Swaggart southern gospel előadó és médiamogul is meg lett szólítva, aki a nyolcvanas évek közepén komoly viharokat kavart az angolszász világban a Religious Rock And Roll: A Wolf In Sheep’s Clothing című könyvével. Az erősen megosztóra sikeredett írásával kapcsolatban még öt évvel később sem csitultak a kedélyek, mert bár sokan érezték úgy, hogy „Jimmy Reptile” erősen túltolta a dolgot és ezáltal a gyereket is kiöntötték a fürdővízzel együtt, bizonyos meglátásait viszont talán mégiscsak érdemes lett volna megfontolniuk. Ugyebár gyümölcséről ismerszik meg a fa…

Mindenesetre, mire 1988 táján a csúcspontjukra értek a Swaggart tanításai során fellángoló viták, őt magát tetten érték egy prostival – majd a Maiden lemez után, ’91-ben ismét, egy másikkal. A viselkedésével szinte aláhúzta Dickinson róla szóló sorait. A kurvázások híre pedig finoman szólva sem segítette Jimmy „pásztor” tanítói hitelességét…

Jimmy Reptile and all his friends
Say they’re gonna be with you at the end
Burning records, burning books
Holy soldiers, Nazi looks
Crocodile smiles, just wait awhile
Till the TV queen gets her makeup clean
I’ve lived in filth, I’ve lived in sin
And I still smell cleaner than the shit you’re in

„A tévés prédikátorokról és a különféle hazugságaikról szól, hirtelen bevillant előttem a kép a haláltáborokban lévő kemencékről, ahol a prédikátorok lábai kilógnak és szent füst száll fel.” – Bruce Dickinson

Érdekesség, hogy a dalhoz készült, humorosnak szánt videóklipben Steve lánya, Lauren Harris is látható.

A nagylemez A-oldalán harmadikként érkező No Prayer For A Dying egy igazi telitalálat. Nem véletlenül lett címadó az azonos című film ihlette zseniális szerzeményből. A dögös rockballadaként induló nóta ugyanis egyből sikeresen ellensúlyozza az addig hallottakat. Zeneileg és tartalmilag is. Mert az Iron Maidennek nyilván nem Istennel vagy a hívőkkel van baja, hanem a képmutatókkal. Így aztán az élet nagy kérdéseit boncolgató dalszöveg nem is megy át fárasztó kocsmafilozofálásba, hanem szimplán csak Istentől kérdezi a miérteket. A háborúk, az egyházi visszaélések és a többi hasonló társadalmi anomália okán pedig bőven van mit kérdezni az Örökkévalótól. Így aztán a háromszoros gitárszólót követően Bruce a kellő hitelességgel tudja tolmácsolni az érző és gondolkodó emberi lények tömegeinek őszinte érzéseit.

God give me the answer to my life
God give me the answer to my dreams
God give me the answer to my prayers
God give me the answer to my being

Nem kevésbé izgalmas kérdéskört feszeget a szellemes szójátékkal operáló Public Enema Number One. Az elsőszámú közellenség ugyanis ezúttal nem egy hírhedt bűnöző, hanem maga a rendszer, az állam vagy a birodalom. A rád telepedő birodalmi szisztéma vagy az elnyomó állam bácsi, aki bizony megb@sz, ha hagyod. A szemléltetés pedig ezúttal valóban szó szerinti, mert bár a dalban beöntés szerepel, de a szövegkörnyezet nem hagy kétséget a felől, hogy erőszakos közösülésről, méghozzá a hatalmi helyzetet kifejező, megalázó s.ggbeb@szásról van szó. Ez bizony most nem a börtönök állatias hierarchiája. Nem is a „fuck the system” punkos romantikája, hanem a véres valóság, mikor a rendszer b@sz meg téged, a kisembert. Csak azért, mert megteheti. Csak azért, mert beletörődsz, hogy az erőszakosok hatalmaskodhatnak rajtad, hogy az ördögi világrend bármikor átgázolhat rajtad. Ez a public enema, azaz nyilvános „beöntés”, amivel kapcsolatban sokadszorra is fel lehet tenni Roger Waters egyre aktuálisabb kérdését: Is This The Life We Really Want?

Az A-oldalt záró Fates Warning pedig folytatja a közös gondolkodást. Egy igen jellemző Maiden dal a predeterminizmusról, vagyis az eleve elrendelésről. Ami logikusan következik az eddigiekből. Vajon előre meg van írva a sorsunkban, hogy ki-ki melyik csatát, megtévesztést, megpróbáltatást, megaláztatást, szörnyűséget éli túl, illetve melyikbe pusztul bele? Az addig elhangzottak fényében határozottan érvényes kérdés. A sok negatívuma ellenére a No Prayer For The Dying egy remekül szerkesztett album, mely zeneileg és tematikusan is úgy épül fel, ahogy egy valamirevaló rocklemeznek kell.

A B-oldal sem hagy túl sok nyugtot a kérdezőknek. Ráadásul épp az az orvgyilkosokról szóló The Assassin rúgja be a motort, mely az egyik olyan szerzemény a lemezen, amelyik valamennyire folytatja a Seventh Son prog metal zenei világát. Csak persze sokkal rosszabb hangminőségben. A szöveg annyira egyértelmű, hogy nem igényel különösebb magyarázatot. Esetleg annyi kiegészítést, hogy maga a kifejezés a hasis szóból ered és olyan bérgyilkosok kapcsán terjedt el, akik betépve követték el a rémtetteiket. Mely esetekben nyilván a cuccnak is komoly szerepe volt a lelkiismeretük elnyomásában.

A Run Silent Run Deep ismét a hagyományosabb, progresszívabb, galoppozós Maiden világot hozza. A szokásosnál ugyan rövidebben és rosszabb megszólalással, viszont a hőskoruk legjobb darabjait idéző dinamikával és ismét második világháborús tematikával. Az azonos című film alapján készült dal ugyanis az amerikai tengeralattjárók és a japán flotta macska egér játékát idézi fel. Egy kemény játszmát a Csendes óceánon az 1940-es évek első feléből.

Érdekesség, hogy a dalszövegben szereplő Davy Jones szekrénye a tengerfenék szimbóluma, mely a vízbefúlt tengerészekre, haditengerészekre utal. Tehát az út vége valamelyik harcoló félnek mindenkép a végső álomba süllyedés lesz. Az ősi tengerészlegendák szerint Davy Jones maga az Ördög, aki a mélység összes gonosz szellemét uralja és már jó előre figyelmezteti a halálra rémült, fulladásra ítélt nyomorult lelkeket a közelgő végzetükre.

The lifeboat’s shattered, the hull is torn
The tar black, smell of burning oil
On the way down to Davy Jones
Every man for himself, you’re on your own
The wolf eyes watch the crosswire
„Stern tubes ready”, „Aim and fire!”
They can pin some medal on your chest
But in two more weeks, dead like the rest

Majd elérkezünk a ’90-es album egyetlen Adrian Smith közreműködésével készült daláig, melyet a gitáros közösen jegyez Dickinsonnal. A Hooks In You a négyrészes Charlotte-ciklus harmadik darabja, mely arról szól, hogy a szajhának állt lány egyre mélyebbre süllyed a vétkek tengerében. Ez esetben konkrétan az akasztós szado-mazo perverziók beteges kielégítéséről van szó.

A dal bizonyos értelemben akár még a Holy Smoke párjának is tekinthető, vagyis, hogy szabadidejében vajon kivel, mivel és miként is múlatja az időt a főállásban a szentségről papoló tévéprédikátor…

Bruce egyébként egy nem kevésbé furcsa történetet mesélt, mikor egy interjúban a dal keletkezését ihlető eseményről esett szó. Nem ritkán a valóság nagyobb rendező, mint a fikció. Történt pedig, hogy egy eladásra kínált ingatlant néztek meg a feleségével.

„A Hooks In You egy kicsit ironikus dolog. Paddyvel elmentünk megnézni egy házat, amiben három meleg srác lakott. Körülnéztünk, és tele volt gerendákkal, az egyik srác nyilvánvalóan imádta a szado-mazót, a bőrt és egyebeket, az egyik szobában pedig hatalmas ipari akasztók voltak a gerendákba csavarozva. Teljesen összezavarodtam, hogy mire lehetne ezeket használni. Hazamentem, és megírtam a Hooks In You-t a következő sorral: „All the hooks in the ceiling, that well hung feeling”. Nem írhattam meleg srácokról, de mi van akkor, ha elmennél Mr. és Mrs. Average házához, és találnál annyi akasztót a mennyezeten? Ők vajon mit művelnek?” – Bruce Dickinson

A B-oldal vége felé, az utolsó előtti tételként szerepel a Bring Your Daughter… To The Slaughter már említett, újragondolt, Iron Maiden által újrarögzített új változata. Mely valóban egy kicsit dögösebb, egyben gyorsabb is lett az eredetijénél, pedig igazából nem történt nagy változás. Steve Harris mindenesetre jó érzékkel csapott le a szerzeményre, mely esetben Bruce nem csak dalszerzőként remekelt, de filmesztétaként is. Az éleselméjű énekes ugyanis a filmzenés felkérést követően komolyan elgondolkodott a Freddy Krueger mozik tartalmán.

„Megpróbáltam összefoglalni, hogy szerintem miről is szólnak valójában a Rémálom az Elm utcában filmek, hogy mindez a serdülők menstruációs fájdalmaktól való félelméről szól. Szerintem ez a lényeg – legbelül. Amikor egy kislánynak először megjön a menstruációja, vérzik, és ez éjszaka történik, ezért fél elaludni, és ez egy nagyon félelmetes időszak számára, szexuálisan is, és a Rémálom az Elm utcában ezt a félelmet veszi célba. A Freddie-filmekben az igazi mészárlás az, amikor elveszti a szüzességét. Ez a meglehetősen csúnya gondolat áll az egész mögött, de pont ettől olyan ijesztőek az ilyen filmek.” —Bruce Dickinson

Nem bízták a dolgot a véletlenre, így aztán a Bring Your Daughter… remake-je lett a No Prayer For The Dying második kislemeze, melyet decemberre időzítettek, rutinosan rájátszva a szokásos „harácsonyi” őrületre. A klip ismét a Janickkel felálló új Iron Maiden formáció lehengerlő színpadi teljesítményére fókuszál, néminemű kötelező filmes bevágások mellett. Ezúttal a B-oldalas dal, dalok kiválasztása és előadása is jobban sikerült. (Az I’m A Mover a Free-től, illetve a Communication Breakdown a Led Zeppelin-től.)

Beszédes tény, ironikus és egyben igen jellemző a posztmodern kor önmagával is meghasonlott idiotizmusára, hogy bár a BBC rekordgyorsasággal tiltotta be a szerzemény rádiós lejátszását, a Bring Your Daughter… To The Slaughter mégis első lett a brit kislemezlistán. Hogy kinek volt igaza, a karót nyelt rádiós cenzornak vagy a közönségnek, tényleg csak a Jóisten tudja.

Mindenesetre az idő előrehaladtával pro és kontra is egyre többször juthat eszünkbe az Üvegtirgis 3 vonatkozó kérdése és az arra érkező tömör válasz…

Az albumot záró Mother Russia egy igazi Harris eposz, mely csak a felemás furcsa hangzásával, illetve relatív rövidségével lóg ki a basszusgitáros dalszerző többi remekműve közül. Mindenesetre ismét egy olyan albumzáró tétel érkezett, mely még a tű lefutása után is sokáig bennünk marad. A Hallowed Be Thy Name, a To Tame A Land, az Alexander The Great, a Mother Russia és a következő Fear Of The Dark album címadója, egyaránt míves remekművek. Egy olyan sorozat, mely szinte egyedülálló a brit heavy metal történetében. Mindemellett a Mother Russia erős Seventh Son Of A Seventh Son jegyeket is mutat, mintha zeneileg nem is csak a hetedik stúdióalbum címadójának folytatása akarna lenni, hanem inkább annak ismétlése, variációja, parafrázisa. Ugyanaz még egyszer, csak mégis másképp. Ráadásul egy jóval pozitívabb szövegvilággal.

Az Orosz Anyácskáról szóló történelmi dráma az orosz nép valós történelmének véres eseményeit, sorsfordító drámáit idézi, de csak amolyan öregemberekre jellemző visszaemlékezésként. A pozitív jövőben reménykedő hangulatot nyilvánvalóan a vasfüggöny megszűnése és szovjet blokkban akkoriban lezajló változások okozták. Azóta már tudjuk, kissé korai volt az öröm. Nem olyan könnyű az elvtársaktól megszabadulni. Miként a vörös urak helyére benyomuló nyugati tőkések is pont ugyanolyan embertelenek tudnak lenni, ha hagyják nekik. Mert a haszonlesés, nyerészkedés, az érdekkapcsolatok, az önzés, önhittség, felfuvalkodottság, mások elnyomása és a torz felsőbbrendűség-érzet abszolút rendszer- és oldal független. Az emberi természetben rejlő gyarlóság pedig kiirthatatlan külső beavatkozás, isteni segítség nélkül. Hát csöbörből vödörbe kerültünk, éhes szúnyogok tömegei érkeztek a már jóllakottakat követően.

Összességében tehát az történt, hogy 1990-ben egy ilyen vegyeskereskedéssel kellett a közönségnek megbarátkoznia, valamint a lemez- és terjesztőcégek propaganda-osztályainak sáfárkodnia. Nyilván nem volt könnyű, de megúszták. Mert bár a No Prayer For A Dying többségében negatív kritikákat kapott, valójában sosem bukott meg. A koncerteken továbbra is tarolt az együttes, könnyedén túlélve az időleges stílusváltást és a sokadik gitáros cserét is.

Majd a következő albumra továbbgyűrűztek a tizedfordulón beindult változások. Mert a Fear Of The Dark-ra Harrisék ugyanúgy lefokozták az addigi borítóikat készítő Derek Riggs festőművész, grafikust, miként a korábbi mesterműveikért felelős Martin Birch is kispadra került. Mintha a régi jó barátok bármiről is tehettek volna… Majd a grunge mesterségesen előidézett áttörésével és végül Bruce kilépésével 1993 végére abszolút a feje tetejére állt minden.

Viszont a vérciki frontborítót idővel mégiscsak újragondolták. Így aztán új verzió került az 1998-as remaster újrakiadás CD sorra, magyarán a No Prayer For A Dying elején szereplő festmény egyszerűsítésre került. A sírból kitörő Eddie ugyanis itt már csak a levegőbe markol, nem pedig a szerencsétlen sírásó nyakát kapja el, akinek ábrázata amúgy feltűnően hasonlít Rod Smallwood menedzser akkori kinézetéhez. Ezek szerint mégsem volt ártatlan? Mindenesetre még a szelídített változat is kellően gyerekes maradt, még azzal együtt is, hogy a korábban üres sírkövet kiegészítették a következő, gondolatébresztőnek szánt sorokkal:

After the Daylight
The Night of Pain
That is not Dead
Which Can Rise Again

Tegye fel a kezét, aki ennek hatására gondolkodott el a feltámadáson és az örök élet lehetőségén! Na, ugye?!

Az évek viszont továbbra is peregtek és időnként újrahallgatva ezt az anyagot azt vehettük észre, hogy bár a megjelenésekor mindannyian fanyalogtunk, de a No Prayer For A Dying kifejezetten szépen öregszik. Persze manapság már eleve nincsenek meg azok az elvárások, mint amik anno a Number Of The Beast-től a Maiden Endland-ig terjedő időszak utáni berögződéseket és felfokozott várakozásokat jellemezték. A kesze-kusza Eddie ábrázolásokat is elfogadtunk valahogy. Miként a furcsa, garázszenekaros hangzást is megszoktuk idővel. A lényeg, hogy a No Prayer For A Dying lemezt igenis meg lehet szeretni. Állítom mindezt úgy, hogy annakidején a No Prayer albumnak döntő szerepe volt abban, hogy az Iron Maiden elvesztette nálam az addig megkérdőjelezhetetlen abszolút első helyét a kedvencek között, hogy aztán némi bizonytalanság után a Pink Floyd lépjen a helyére, a szintén esélyes Colosseum, Megadeth, King Crimson, Kraftwerk ötösből.

Mert a No Prayer-t tényleg jóra lehet hallgatni, ugyanis a dalcsokor alapvetően jó. A témák kifejezetten érdekesek, akár a szövegekről, akár az alapvető riffekről legyen szó, az előadásmód pedig tanítanivaló. A dallamok hozzák a tipikus Maiden jegyeket. A dög, a lendület, a feszes rock and roll is mind szépen rendben megvan ott, ahol szükséges. Azért a Dickinson orgánumért, ami az 1990-es LP-n hallható, pedig ma már mindannyian hálásan összetennénk a kezeinket a koncerteken. Mert az idő szalad, hamarosan mindannyian odaállunk Isten színe elé. Aztán, hogy ki milyen kérdéssel, válasszal, áldással vagy ítélettel szembesül, majd kiderül. Miként az is, hogy mi a helyzet a feltámadással és az örök élettel. Így lesz végül Peace Of Mind a Piece Of Mind-ból lelki béke az agyatlanságból.

„And God shall wipe away all tears from their eyes; and there shall be no more Death. Neither sorrow, nor crying. Neither shall there be any more pain; for the former things are passed away.”

Képek: kiadói archívum

Hálás köszönet Polgár Péternek a szakértő segítségéért!