Frontiers Music

Ha vannak a rock történetének erős személyiségei, Glenn Hughes biztos, hogy köztük van. Gondoljunk csak a Deep Purple 73-76 közti korszára, milyen átalakuláson ment keresztül a banda zenéje jelentős részben neki köszönhetően, pedig Ritchie Blackmore sem számított elhanyagolható tényezőnek abban a felállásban.  Néhány éve, amikor belépett a Dead Daisies-be, egycsapásra kifordította a formáció zenei arculatát, viszont a Black Country Communion az a csapat, melyben érzésem szerint nem valósította meg akaratát, úgy, ahogy korábban – ezek szerint Joe Bonamassa mellett nem egyszerű kiteljesedni még neki sem.

Ez most azért jutott eszembe, mert ez a szólólemez is olyan dalokat foglal magába, hogy az énekrészek    nélkül is azonnal rávágja az ember az előadó nevét. A ’Chosen’ tipikus Glenn Hughes-album: hard rock a javából, az énekstílus sok-sok soul és funky-elemmel megtűzdelt, ám magában a zenei alapban nem lelhetők fel ezek a zenei motívumok.

Az mindenképp pozitív elem, hogy nem viszi túlzásba az egyébként még mindig fantasztikus hangadottságainak bizonyítását, nem üvöltözik teljesen feleslegesen, amit sajnos időnként elkövetett máshol. Mindenesetre 74 évesen ilyen elképesztő énektudást produkálni nem mindennapi teljesítmény.

Nincs zenei eltévelyedés, egy irányba mutat a stílus, határozottan ragaszkodik hősünk a klasszikus hard rockhoz, azért megspékeli némi modern hatással. Nem tudnék kiemelni egyetlen dalt sem, ami elsöpör mindent, ugyanakkor gyenge pillanatok sem bukkannak fel. Biztonsági játékot hallunk, ezt Glenn magabiztosan hozza, a várt minőséget megkapjuk a jórészt középtempós dalokban. Pedig ígéretesen kezdődik az anyag, mert az ember azt gondolná, hogy a Voice In My Head döngölő ritmusképlete érdekesebb számokat vetít előre, ám az izgalom később elmarad. A hangzás jó, kerek, rendesen belemarkol az ember lelkébe.

A szövegek személyesek, a lélek belső harcairól, annak a világgal való összeütközéseiről szólnak. Az biztos, hogy az alkotó nincs megelégedve a világgal, szeretne innen tovább állni, de szüntelenül keresi lelki békéjét. Éppen ezért kettősséget érzek Hughes szelídséget és szeretetet hangsúlyozó színpadi jelenléte és a lemez szövegi világa közt.

Nem olyan régen bizonytalan módon nyilatkozott, nem zárta ki, hogy ez a lemeze lesz utolsó szólómunkája. Ha ez így lesz, ez nem egy rossz búcsú, ám a szövegek nem úgy hangzanak, mint aki számot vetne múltjával.

Glenn Hughes nem kockáztatott nyolc év elteltével, ragaszkodott a saját maga által kitaposott úthoz, ignorálva a lehetséges leágazásokat, így kiszámíthatóság került az előtérbe. Talán a klisé szót nem lehet teljes egészében ráhúzni a lemezre, de több helyen hallok ismerős motívumokat, különösen az énekdallamokban csendülnek fel olyan trükkök, hajlítások, amiket már sok alkalommal elsütött. Nem hallok váratlan kanyarokat, tudom, mi fog következni. A rockzene lényege a fésületlenség, a kiszámíthatatlanság, ezen a lemezen nem érzem mindezt, csak egy korrekt módon összerakott hughesi hardrock-alkotást hallok.

Dallista:

01. Voice In My Head
02. My Alibi
03. Chosen
04. Heal
05. In The Golden
06. The Lost Parade
07. Hot Damn Thing
08. Black Cat Moan
09. Come And Go
10. Into The Fade

Zenészek:

Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Søren Andersen – gitár
Ash Sheehan – dob
Bob Fridzema – billentyűsök