BD / DVD, Sony / Legacy 2025
2025. augusztus 1-én jelent meg Roger Waters legújabb koncertfilmje, mely a 2022-es, ’23-as This Is Not A Drill turné prágai előadását archiválja. A dupla Blu-ray és dupla DVD verziókat a Sony dobta piacra, mely nemcsak a kivitelre nyomta rá a bélyegét, de egyben érdekes kérdéseket is felvet a mammon hatalmáról, a művészi szabadságról, illetve a modern nyugati gondolkodást mostanában általánosan gúzsba kötő elhatárolósdi erősen kétséges hatásairól.
A folytatásban a koncertfilm tartalmát boncolgatjuk.
Mivel a koncertműsor szokás szerint ezúttal is két szettből állt és albumonként blokkosítva hangzott el, a film dinamikája is szépen alkalmazkodik ehhez. Magyarán a herótig nyúzott lakossági slágerek közé ékelődtek az új, illetve kevésbé ismert albumok dalai. Mely régi-új kompozíciókat viszont a már a koncerteken is filmszerű háttérvetítések értelmezték, illetve értelmezték újjá. Így ami a koncertalbumon unalmas önismétlésnek tűnik és az ember csak tiszteletből nem ugorja át az ezerszer hallott szerzeményeket, a koncertfilm esetében már jóval árnyaltabb a kép. Ugyanis az értelmezések, újraértelmezések, átértelmezések, aktualizálások valóban képesek feledtetni, hogy már sokadszorra halljuk ugyanazt. Cserébe viszont az üzenet néhol igencsak fals. Mely aktualizálások, újraértelmezések egy része ráadásul nemcsak az eredeti koncept-abumoknak mond ellent, de néhol még a 2022-es, ’23-as koncertműsoron belül egymásnak is. Ezért gáz a többfrontos háború, ezért is gáz a magyarázkodás, mert aztán a végén maga a magyarázó, magyarázkodó is úgy belegabalyodik a dolgokba, mint kezdő kiscica a nagyi színes fonalgombolyagjaiba…
Félreértés ne essék, továbbra is minden tiszteletem Roger Waters-nek, a zeneszerzőnek, a szövegírónak, a bátor háborúellenes aktivistának. De azért az elvakult bálványimádás legalább akkora vétek, mind gyáván hallgatni, ha „baráti erők” követik a népirtást. Lett légyen az bármelyik nép, nemzet vagy ország ellen elkövetve. Szóval minimum vegyesek az érzéseim. Pedig már több, mint két éve próbálom megérteni, mi mire vezethette a veterán rocklegendát, mikor a műsorát megtervezte, majd annak vágását jóváhagyta.
A program az In The Flesh 2022-es verziójával és klipjével indít. Erre nem pazarolnék sok szót, annakidején mindenki kifejtette róla a véleményét, ha kellett, ha nem. Ezt követi a Wall blokk kötelező köreként a The Happiest Days Of Our Lives és az Another Brick In The Wall parts 2-3 hármasa. Amolyan közönségkényeztető ellenpontozásként. Minden különösebb izgalom és plusz mondanivaló nélkül. Hagyjuk már a demagógiát, kérem! A LED-falon persze folyamatosan mentek, mennek az agyonkoptatott, így egyre kevésbé hatásos konfekció-lázadó üzenetek. Persze, fúj minden kormány. De ha tényleg magukra lennének hagyva az emberek, vajon hány napig élvezhetné a jó öreg Roger, a luxusháza adta luxuskörülményeket egy következmények nélküli anarchiában? És vajon hány száz százalékkal nőnének meg heteken belül a gyilkosságok, nemi erőszakok, vandál rombolások? Na, ugye…
Az This Is Not A Drill műsor második érdekesebb pillanataa The Powers That Be a mélyen alulértékelt Radio K.A.O.S. albumról. Őszintén nagyon örültem, hogy végre élőben is hallhatom. A hozzátartozó kisfilm pedig egy fekete-fehér-vörös, képregényszerű animáció, mely a The Wall kalapácsos fasisztáinak (vagy inkább kommunistáinak?) erőszakos tevékenységéhez kapcsolódik, hogy aztán végül kiterjedve a világ minden részének mindenkori konfliktusaiban értelmetlenül meghalt áldozatainak állítson emléket. Névvel, adatokkal. Na, ez így már sokkal értelmesebb és hatásosabb művészi közlés, mint a korábbi, gyerekes általánosítások. Akiben pedig maradt még egy kis szív, egy kevéske emberi érzés, egyik-másik névnek utánanézve, egy-egy konkrét példa által jóval inkább át tudja érezni a lényeget, amit egy háborús tévéhír inkább csak elfed, minthogy érthetővé, átérezhetővé tenne.
Ismét egy remekmű következik, a The Bravery Of Being Out Of Range, ezúttal a The Lockdown Sessions felfogásában. Ronald Reagan persze ezúttal se maradhatott ki. Ez nagyjából ugyanúgy beragadt az öregnek, mint a 2006-os vétlen áldozatoknak a gyurcsányozás. Szerencsére a háttérben futó képeken a többi elnök is feltűnik, mint „háborús bűnös”. Egyikük-másikuk persze jóval többet tett a háborúért vagy békéért, akár háborús uszítóként vagy konkrét tömeggyilkosként is, mint Reagan. De ez esetben a film megmarad a kérdésfelvetésnél és kivételesen meghagyja a közönségnek, hogy eldönthesse, melyik amcsi elnök a nagyobb gazember. Tegyük hozzá, hogy a dalszöveg alapján a beosztottjaik is legalább akkora vétkesek, mint maguk az elnökök. Mert a gyávaság korában valóban nem kell nagy bátorság, hogy a kényelmes foteljeikből háromezer mérföld távolságra lévő célpontokra küldjenek kegyetlen kínhalált.
A This Is Not A Drill műsor központi, egyben legfontosabb eleme egy új kompozíció, a The Bar, mely két részletben hangzik el. Mindkettőt hosszabb Waters monológ vezette fel, városonként más-más elemekkel. A lényeg, hogy mikor a covid-cirkusz miatti leállások alatt elkezdték tervezni, újratervezni ezt a műsort, Waters-ék egy filmes koncepcióban gondolkodtak. Egy olyan műsorban, mely csak részben rock and roll show, részben viszont a szó legszorosabb értelemben vett mozi lett volna. Melyben főhelyet kapott volna egy bár, melyben a jelenlegi világrendszer, mint torzult roncstársadalom legkülönfélébb személyei, javarészt vesztesei szerepeltek volna. Egy hajléktalan nő, kinek a fekete Afrikából rabszolgának elhurcolt emberek voltak az ősei. Egy lakota sziú nő, akit elüldöztek a szülőföldjéről. Napalmmal irtott vietnami családok túlélő tagjai és így tovább. Mindenesetre a párbeszéd fontosságát fókuszba tevő új szerzemény jól működött az előadásokon. Filmen is jól mutat a világ dolgait őszintén kibeszélő poharazás.
A háttérfilmen pedig a lakoták bátor ellenállása látható, ahogy az ősiek földjét kívánják megvédeni az általuk csak „fekete kígyónak” tartott kapzsi üzleti csoportosulás Dakota Access Pipeline elnevezésű környezetromboló kőolajvezetéke ellen. Ez is egy ütős pillanat. Valós emberek valódi problémái kerülnek terítékre, nem pedig őzikeszemű bölcsészlányok butuska általánosításai és agyament utópisták hagymázas álmai egy-egy disztópiáról, Jézus nélküli utópiáról. Világ proletárjai egyesüljetek? Ha lehet, ezt már inkább hadd ne még egyszer! Elég volt egyszer is a demagóg duma, hogy ennél minden csak jobb lehet, aztán néhány rövidke hónap alatt mégiscsak buzgón bebizonyították az elvtársak az ellenkezőjét…
Ezután a Wish You Were Here blokk következik. Egyebek mellett a mindenkori szórakoztató- és zeneipar visszásságairól. Mindezt pedig egyből példázza is, hogy a Have A Cigar alatt sikerült úgy összeállítani a Syd Barrett-ről és a Pink Floyd-ról megemlékező archív fotó- és filmösszeállítást, hogy David Gilmour még csak véletlen sem látszik. Ismerős valahonnét ez a módszer? Vlagyimir Iljics Lenin, Schuster Lóránt, az Anthrax jelenlegi tagsága szokta így kiradírozni maga mellől az egykori fontos munkatársaikat?
A Wish You Were Here és a Shine On You Crazy Diamond alatt szintén Sydé és a korai Floydé a főszerep. Ezúttal írásban láthatjuk a vonatkozó történetet. Mintha csak ott ülnénk Waters mögött, mikor legépeli ifjúkoruk legszebb időszakát. Majd idővel keverednek az emlékek és az álmok, akárcsak a saját elménkben, mikor a régmúltat próbáljuk felidézni. Párhuzamosan pedig tovább folytatódik a fotós múltidézés. A koncertfilm legjobb és legfontosabb pillanatai közé tartoznak ezek a momentumok, melyek a közönségnek is segítenek megérteni, valójában kiről, miről és miért szólnak a csodás WYWH kompozíciók. Ötven év után már tényleg ideje volna megadni Barrett-nek a kellő tiszteletet.
A This Is Not A Drill turné első részében a Shine On You Crazy Diamond szvitből eredetileg a hatos, hetes és nyolcas tétel hangzott el. Mindez Prágára már úgy változott, hogy egy sajátos kivonatot adtak elő Shine On You Crazy Diamond parts 6-7-5 formában. Ez élőben is meglepett, hiába tudtam előre. Ismét történt végre valami, ami zeneileg is kimozdult a komfortzónából.
Az első szettet az Animals album Sheep tétele zárja le. Mely mára már igencsak távol került George Orwell eredeti Állatfarm-koncepciójától. Az aréna közönsége felé beúszó bárány itt már csak egy kötelező kellék, mely fenntartja a szórakoztatást. Az érdemi mondanivalóhoz kevés köze van. Nem igazán reprezentálja a napjaink privát poklát jelentő kommentfalakat ellepő buta birkákat, kreténeket és s.ggnyalókat. A valóság lassan, de biztosan szörnyűbb lesz, mint a regényekben. Lassan visszasírjuk, mikor csak a tévé nézett bennünket. Mikor a nem létező világhatalom még megelégedett napi két perc gyűlölettel… Lám-lám, itt már a birkák is mind Bruce Lee-nek és Chuck Norris-nak képzelik magukat. Ráadásul a fasizmus elleni ellenállásra edzve. Mintha nem éppen a woke és az a legszélsőségesebb, legintoleránsabb liberalizmus akarná a múltat végképp eltörölni. És senkinek se legyenek illúziói, a szép új világban végül a Pink Floydnak sem marad helye. Mert a BLM és woke guruknak a legkevésbé sem kell egy fehér, gazdag középosztálybeli srácokból álló zenekar, ahol a tehetség és a tudás mellé önálló gondolatok is társultak.
A második játékrészt ismét egy Wall-blokk nyitja. Méghozzá két, szintén agyonkoptatott szerzeménnyel. Az In The Flesh és Run Like Hell kellően halovány is, nyilván a stáb is nagyon unhatta már. A kalapácsok mindenesetre menetrendszerűen jönnek. Sajnos jóval kevésbé reflektálva az ilyesmi NDK-s változatára, a Honecker féle terrorra, mint az a történelem alapján indokolt volna. A náci egyenruhára hajazó kosztüm is pipa, statiszták pipa, a gépfegyver is kattog, a repülő disznó is megvan, miért érezzük mégis, hogy a berlini előadáshoz képest nemcsak a Scorpions hiányzik, hanem kissé a lélek is elveszett a csodálatos mű modernkori előadásaiból? Értem én persze, hogy a közönség többségének kell a disco, de ez a Run Like Hell már annyira elhasznált, hogy még akkor sem lenne hozzá kedvem, ha egyébként szeretnénk táncolni. Aztán a korai Kraftwerket idéző középrésznél magához tér a produkció, majd a korábban már többször is látott-hallott, úgynevezett „Collateral Murder” videóval, a bagdadi mészárlást a WikiLeaks által világgá kürtölő géppuskás résszel ér véget.
Ezután Roger a Stop számot idézi, mely a stáblistán és a tracklistán „természetesen” nincs feltüntetve (miként a haszonért remegő lelketlen terjesztők többségénél sem), hogy aztán Waters belekezdjen a The Jerusalem Post őt támadó cikkére reagáló sajátos monológjába. Ez amúgy a hivatalos filmben jelentősen meg lett vágva. Mindenesetre Roger Waters joggal nehezményezi, hogy a The Wall előadások vagy annak részletei során használt kellék-uniformisok miatt kötnek bele, pedig az már 1980 óta a Pink Floyd- és a szólókoncertjei részét képzik. Mellyel ráadásul pont, hogy mélységes antifasiszta meggyőződése miatt figurázza ki a világtörténelem hasonló alakjait, mint a Wall filmben szereplő diktátor karaktere. Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy Roger épp azért lett háborúellenes aktivista, mert az édesapja, Eric Fletcher Waters az életét adta a németek elleni harcban, a második világháború során.
Az újságíró, akinek a végleges filmből szintén kivágták a nevét, leginkább azt nehezményezte, hogy Waters koncertjei során egymás után jelent meg a kivetítőn a nácik által megölt Anne Frank neve és képe, valamint a szintén elhunyt Shireen Abu Akleh palesztin újságírónőé. Amire Roger úgy reagált, hogy a maga részéről egyaránt kiáll Anne Frank és Shireen Abu Akleh neveinek szerepeltetése és egymás mellé helyezése mellett, mert úgy érzi, hogy mindketten a nővérei és mindkettejükkel az állam végzett, mindketten az állami erőszak áldozatai. Mindez azonban a filmben jelentősen meg lett húzva, szinte teljesen eljelentéktelenítve a prágai előadás The Letter részét.
Nos, az ilyen és hasonló várható csonkolások miatt nem tettem végül közzé a részletes budapesti és prágai koncertbeszámolómat, illetve a két műsor különbségeit összevető kis dolgozatot, mint harmadik vonatkozó írást. Ugyanis, ha ő maga vagdossa ki a meredekebb konfjait, én senkinek sem fogok miatta magyarázkodni, hogy de, igenis azt mondta, sőt, eredetileg még más is elhangzott. (Ezért is érdemes hamar letölteni a vonatkozó videókat, mert semmiféle garancia nincs arra, hogy nem törli le akár még ma a kedves jó nagytesó – aki persze nagyon szeret téged-, mindenféle külön értesítés nélkül.)
Az Is This the Life We Really Want? blokkot a 2007-es bagdadi videó írásos kommentárja vezeti fel, melyben az amerikai hadsereg egyik helikopteréből tíz embert, két Reuters alkalmazottat és nyolc civilt mészárolnak le. A gyilkosoknak eddig semmiféle következménnyel nem kellett szembenézniük. Viszont az esetet rögzítő videót egy bátor katona, Chelsea Manning eljuttatta egy ausztrál újságírónak, Julian Assange-nek, így legalább már nem lehetett eltusolni a történteket…
A Deja Vu az újkori Waters életmű egyik kulcsdala, mely egyszerre folytatása az If-nek, a kétrészes Pigs On The Wing-nek és a háromtételes What God Wants-nak. Miközben az istenkomplexusos rocksztár úgy véli, hogy ő maga jobban intézné a világ dolgait, mint Isten, ideológiailag ismét egy fura katyvaszba kerül, mint általában mindenki, ha minden irányba lövöldözik. Ugyanis nagy bajban lennénk, ha az év mind a háromszázhatvanöt napján verőfényes napsütés lenne. Időnkénti esők és viharok nélkül igen gyorsan kihalnánk. Ekképpen az emberi életnek is része, hogy időnként viharokba kerül. Mert Roger nemcsak, hogy nem érti, hogy az általa megszólított Isten miért enged meg időnként a szenvedést, nehézséget, gonoszságot, de mivel ráadásul még a feltámadásban és az öröklétben sem hisz, abban az állapotában esélye sincs összerakni magában a képet. Ennek mentén aztán a kivetítéskor is keveri a szezont a fazonnal. Mit sem törődve az olyan realitásokkal, hogy mondjuk az iszlám követői nem igazán tolerálják az olyan, nézeteikkel ellentétes cselekedeteket, mint például a homoszexuális aktusok.
Ennek megfelelően aztán a mindenkinek egyenlő jogokat felsoroló kivetítés-sorozat egy üres lózungnak tűnik, mely a való világban igen hamar újabb erőszakhullámhoz vezetne. Miként vezet is, azokon a helyeken, ahol valamelyik eltérő kultúra megerősödik, vagy akár többsége is kerül. Roger Waters azonban mindezzel mit sem törődve egyszerre hirdet a bevándorláshoz való jogokat, palesztin jogokat – jelzésértékű, hogy a dal elhangzásakor a művész palesztin kendőt visel -, bennszülött jogokat, a szaporodáshoz való jogokat, transzszexuális jogokat, mint egyetemes emberi jogokat. Egy újabb jól hangzó utópia, mely a gyakorlatban hamar disztópiává válhat. Nagyapámék, dédapámék anno sokat meséltek, szigorúan csak szűk családi körben, hogy mi mindent ígértek a vörösök, aztán miként borította be igen gyorsan a terror és a vér az országot Kun Béláék és Rákosiék áldatlan rendszere alatt… Tényleg, vajon mikor fog egy vezető nyugati világsztár a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter ítéletéről énekelni?
Mindenesetre a show folyik tovább, az Is This the Life We Really Want? album címadójával. Ahol is az erősen társadalomkritikus, súlyos szöveget a fogyasztói társadalom jellegzetes tárgyait bemutató, azokat fegyverekkel és Bibliákkal keverő sreenfilmje fokozza még tovább. Bár a Trump bevezető kimaradt, miként a Deja Vu szövegének vége is, a politikai ambíciók és a felfokozott indulat szinte tapintható, a visszafogott zene ellenére is. Ráadásul az egész kompozícióból süt a félelem. Miközben a narrátor arra vágyik, hogy visszatérjenek a paradicsomi állapotok. De Jézus országát Jézus nélkül felépíteni pont olyan hatékony emberi foglalatosság, mint megpróbálni Isten szolgálni Isten nélkül… Nagyszerű zene, csodás művészeti önkifejezés, csak épp az általa közvetített mély depressziót nem oldja fel semmiféle reális reménysugárral, használható kiúttal.
Aztán elérkezik az elmaradhatatlan Dark Side Of The Moon blokk, ezúttal a klasszikus LP B-oldalának dalaival, amik többé-kevésbé eredeti formájukban hangzanak fel. A Redux gyűlölőinek mindez nyilván jó hír, de a vizuális körítés ezúttal is árnyalja az összképet. A Money természetesen a zöldhasú dollárt idéző színben és képi tartalommal indít. A disznók menetelnek, fogyasztanak, marakodnak, üzletelnek, a pénztárgép zenél, özönlik a lóvé, nyugaton a helyzet változatlan. Miként a koncertszínpadokon és a hanghordozók, hangfelvételek hasznát bezsebelő kapzsi struktúráknál is.
Aztán az Us And Them szomorú kékje következik, az emberiség megosztottságáról énekelve. Csodás zenék, de önmagukban az agyonjátszottságuk okán inkább tűnnek közönségkényeztető, lakossági perceknek, mint élő és ható aktuális művészi üzeneteknek. Azonban a frissített háttérvideó ismét a tüntetéseket, karhatalmi erőszakot, drónokat, távgyilkosságokat, megfigyeléseket és a nagytestvér mindenütt jelenlévő arcfelismerő kameráit helyezi középpontba. Viszlát magánélet, good-bye privát szféra! Avagy rohamléptekkel haladunk a Jelenések könyvében található próféciák beteljesedése felé. Például, „hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.”
A megfigyelési téma a továbbiakban, így az Any Colour You Like-ban is folytatódik, de ott már a spektrum színeivel párosulva. Aminek eszmei mondanivalója leginkább az lehet, hogy bármiféle klub, csapat, zászló, etnikai háttér, vallási vagy politikai szekta választ is szét bennünket a buzgó kis elméinkben, a végeredmény nem változik: halandó földi emberként mindannyian testvérek vagyunk. Aztán a Brain Damage végére be is telnek a LED-falak a korábban kifotózott arcokkal, nagyjából, mint a Terror Háza Múzeumban látható áldozatok fala, a nagytestvérnek te ennyit számítasz. Egy sorminta bármikor lecserélhető apró kis darabkája. Aki akár még ügynökként is csak addig érdekes, míg el nem végzi a dolgát, majd te is mehetsz a levesbe. Minden és mindenki feláldozható egy pillanat alatt. Ugye megvan az Andor második évadából a ghormani mészárlás és annak tudatos kimunkálása? Emlékeztet valamire? Mindezt a blokkot és témafelvetést az Eclipse zárja le, mely a Dark Side Of The Moon lemezborítót idéző vetítéssel és fényjátékkal próbálja oldani a feszültséget és a drámát. Kevés sikerrel. Inkább csak a floyder közönség reakciói adnak némi felüdülést. A kiszínezett arcok látványa nem kevésbé nyomasztó, mint ugyanaz fekete-fehérben. A gonoszság akkor is gonoszság, ha fényhozónak hirdeti magát. Az elnyomás pedig lakkozva is elnyomás marad.
A ráadásblokkban elsőként a The Final Cut egyik remekműve, a Two Suns In The Sunset hangzik el. Sajnos napjainkban is igencsak aktuális, háborúellenes, nukleáris háborúellenes üzenetként. Bevezetőként Roger a politikusokat is elküldi a bárba, gondolkodjanak el már egy kicsit a közös dolgainkon! Gyönyörű ez a bolygó és rajtuk kívül mások is lakják még, akik élnének még egy kicsit, ha lehetséges…
Persze kétlem, hogy túl sok haszna lett volna ennek a prágai szónoklatnak, de legalább az irány jó. Tényleg nem kéne hagyni, hogy elfajuljanak a dolgok. Elég volt kétszer, mikor gyerekek és nagymamák égtek halálra, meg olvadt le a bőrük, meg haltak kínhalált a sugárbetegség következtében. Tegyük hozzá, hogy aki valóban képes politikusokért rajongani, pontosan az a típus, aki nem elég, hogy sztriptíz bárokba jár, de még azt is képes elhinni magának, hogy bejön a csajnak. Ennek ellenkezője a ló túlsó fele, a tudományoskodó mindensz@rizmus, melyből huszadrangú senkik próbálnak maguknak kétes egzisztenciákat ácsolni. Mert ugye egymilliárd légy nem tévedhet. Vagy mégis?
Budapesten például az is elhangzott Roger Waters szájából, hogy a magyaroknak rá kellene venniük Orbán Viktort, hogy tárgyaljon a nukleáris leszerelésről a világ nagyhatalmú vezetőivel. Mindezt úgy, hogy öt évvel korábban még Orbán is fenn volt Waters szégyenfalán, mint a „neo-fasizmus” felemelkedőben lévő képviselőinek egyike. Persze Roger is van annyira rutinos öreg róka, amolyan óvatos színpadi duhaj, hogy ugyanezt a listát Szentpéterváron már némileg módosítva merte csak megengedni magának: Putyin neve után ugyanis egy kérdőjel is került… Akárcsak a The Wall turné repülő disznóira festett Dávid-csillag vagy Dávid-pajzs, melyeket aztán gondosan kivágtak a DVD-re és Blu-rayre préselt végleges koncertfilmből…
Mindenesetre a Two Suns In The Sunset a valaha készült egyik legjobb Pink Floyd dal. Jó, hogy műsorba került. A hozzátartozó animációs klip pedig az egyik legfontosabb képi információ, amit egy átlag nyugati ember valaha is láthat. Lám-lám, milyen nagyon nem mindegy, hogy melyik kamu utópiát kínáló hazug gazemberre szavaznak az emberek. Ne feledjük, sok-sok hamis megváltó jött már, de azért mindkét világháborút nyugati vezetők indították és mindkét élesben bevetett atombombát amerikai elnök parancsára küldték tömegpusztító küldetésre…
A második ráadás, a The Bar második része előtt egy össznépi koccintást láthatunk a színpadon. Majd Waters arról beszél, hogy miként ihlette meg őt Bob Dylan. Aztán a feleségének, Kamilah-nak és a néhai bátyjának, John-nak is köszönetet mond. A The Bar part 2 pedig minden különösebb átmenet nélkül folyik át az Outside The Wall-ba. Onnantól a koncertfilm snittjei már végig a zenészekre összpontosítanak. A moziváltozat nagy erőssége, hogy bár mindent ural Roger egója és világnézete, azért bőségesen láthatjuk az aktuális zenésztársait is munka közben. Még akkor is, ha ez már nem az 1984-es The Bleeding Heart Band, hanem szinte arctalan kísérőké degradált alkalmazottak.
Összességében viszont talán mégis ez a legfontosabb része a This Is Not A Drill filmnek. Ugyanis mikor a politika és a százféle irányba küldött szúrások szinte már agyonnyomják a produkciót, a vágás jó érzékkel vált a zenészekre, illetve a Pink Floyd dalokat szinte vallásos áhítattal fogadó közönségre, lelkesen éneklő floyderekre. Mivel a rázósabb részek részben ki lettek vágva, részben pedig még élőben sem hangzottak el (gondolhatunk itt például a Deja Vu eredeti demóján szereplő negyedik és ötödik versszakra), így sokkal inkább van koncertérzete az embernek, mint a tényleges élő koncert, illetve az eredeti prágai közvetítés alatt volt. Mert jó látni azokat a lelkes arcokat. Miként szintén nagyon jó látni, hogy az első sorokat elfoglaló kemény mag bizony a szólólemezek szövegeit is kívülről fújja, nemcsak az unalomig játszott Dark Side, Wish You és Wall tételekét. Ezek szerint mégsem csak a prominensek, meg a kőgazdag kocarajongók tudták megfizetni a legdrágább belépőket.
A zenészek fókuszba kerülése más szempontból is fontos. Hiszen Roger ezúttal a megszokottnál is kevesebbet basszusgitározik. Ellenben többet gitározik, zongorázik és van, hogy simán csak énekel. Ez a show már meg sem próbál poszt Floyd lenni. Ez nem egy együttes, hanem az ő produkciója, melyet művészi értelemben vett untermann gárda emel fel és tart a program legvégéig a magasban. A kitűnő hangminőség, a rendezői látásmód, valamint a szintén szuper operatőri, vágói, szerkesztői munka pedig kivétel nélkül mind ez irányba hat. Hát a szakemberek arányérzéke végül csak tompított egy kicsit Roger dühén, ami kifejezetten jót tett a végeredménynek.
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
