Würzburg, 2025. október 2-4.
Idén már 5. alkalommal rendezték meg a ’80-as évek heavy metal korszakát megidéző legendás Keep It True fesztivál őszi változatát a Keep It True Risingot, ami szellemiségében és zenei felhozatalában is az anyarendezvényt követi, de némileg visszafogottabb méretben és más helyszínen. Ha csak egy mondatban kellene bemutatnom a fesztivált, valószínűleg az lenne a legszemléletesebb, ha azt írnám: A fesztivál, ahol a legnagyobb az 1 főre eső felvarrókkal telerakott mellények száma. Valószínűleg egy-egy Keep It True alatt világrekordot is dönt ez a szám, nincs még egy ilyen metal fesztivál, ahol ennyien hordanák az úgynevezett Battle Vest nevű ruhadarabot.
Maga a Keep is True még 2003-ban indult egynapos rendezvényként, majd szép lassan lett a ma már részben elfeledett klasszikus heavy metal műfaj kultikus fellegvára. Sajátos hangulat, egyedi, megismételhetetlen koncertek sora övezi a fesztivál történetét nem alaptalanul. Nem volt ez idén sem másképp. Már a hivatalos program előtti, úgynevezett Warm up nap is különlegesre sikeredett, s számomra, mint megrögzött Iron Maiden rajongó a legnagyobb vonzerőt adta a fesztiválhoz. Még 2022-ben történt, hogy a hosszú betegségéből visszatérő Paul Di’Anno a zágrábi Iron Maiden turnéstart napján lépett fel ugyanott egy klubban az esti Maiden buli előtt, majd végignézte egykori zenekara koncertjét (erre egykori kirúgása óta nem volt példa), majd megtörtént a nagy találkozás is Steve Harris-szel a backstage-ben. Paul visszatérésének második koncertjét viszont a Keep It True fesztiválon adta, és ez szolgáltatta az alapját a 2024. októberében elhunyt legendás énekes emlékére rendezett emlékkoncertnek a fesztivál előestéjén. Itt jegyzem meg, hogy ez volt az egyetlen ilyen jellegű megemlékezés a világon, ilyen formában sehol máshol nem emlékeztek meg Paul Di’Anno-ról. Nagy köszönet érte a KIT szervezőinek!
Előtte azonban még volt pár érdekes mozzanat a nap folyamán. A koncertek sorát három, számomra ismeretlen banda (Risingfall, Lady Beast, Seven Sisters) kezdte, ám a helyszín, a dedikálások és a méltán híres Metal Market feltérképezése miatt nem tudok érdemben nyilatkozni róluk. Mindhárman a fesztivál szellemiségét szem előtt tartva tolták a metalt a színpadon, talán Lady Beast volt a legautentikusabb közülük az egykori Metal Lady-t, azaz a fiatalkori Biró Icát juttatva eszembe, aki amúgy szintén fellépett már ezen a fesztiválon, tavaly a Stress zenekar vendégeként. Az este igazi koncertjellege számomra Blaze Bayley bulijával kezdődött és némi meglepetésre csont nélkül a fesztivál egyik legnagyobb sikerű buliját hozta. 2002-ben láttam először élőben a Maiden utáni időszakában, azóta is rendszeresen találkoztunk, de csak most a The X Factor album megjelenésének 30. évfordulója kapcsán fordult elő, hogy a teljes (máig megosztó) albumot eljátszotta, ráadásul ez a buli volt az első a sorban, a mindössze csak 10 koncertből álló jubileumi turnén. Menet közben rendre előkerültek már X Factoros dalok Blaze repertoárjában, de ennyire még sosem vette górcső alá az egykori Maiden albumot. Érdekes, hogy az annak idején rommá kritizált The X Factor mára mintha kezdene megszépülni a rajongók szemében is, legalábbis egyre több kommentben, visszaemlékezésben olvasom, hogy nem is olyan rossz az, mint ahogy annak idején gondoltak rá. Tény, hogy a fesztivál közönségének sorai között sem lehetett találni senkit, aki fanyalgott volna, sőt, végig énekelték, tombolták a bulit, velem együtt. Személy szerint mindig is bírtam az X Factort azzal együtt, hogy tisztában vagyok a hibáival, viszont az a tény, hogy eredeti hanggal olyan Iron Maiden dalok szólalnak meg élőben, amelyek sosem, az már magában katartikus állapotot okozott nálam. Nyilván a pár éve már Blaze kísérőzenekaraként funkcionáló Absolva zenekar nem tudta, és nem is akarta úgy eljátszani az egykori témákat -leginkább a szólókat értelmezve újra-, ahogy a Maiden lemezre vette, de olyan erővel, lelkesedéssel adták elő a teljes lemezt, ami feledtette a hiányosságokat. Maga Blaze is sokszor újra értelmezte a saját témáit, de mára már rutinos énekesként hozta le a bulit. Már a kezdésnél megvették a közönséget kilóra, amikor a Doctor Doctort, mint intrót élőben adták elő Blaze nélkül. Az olyan dalokat hallani élőben, mint a Judgement Of Heaven (koncerten iszonyatos húzása van), a Look For The Truth, vagy a nagy kedvencem a 2 A.M. már magában katarzis, a záró The Unbeliever-ről már nem is beszélve. Persze a többi mára elfeledett nóta (pl. Edge Of Darkness, Fortunes Of War, The Aftermath) is, hiszen rég volt már 1995, amikor a PECSA színpadját szántotta fel a Maiden a The X Factour keretében. Ezeket a dalokat előtte sem játszotta senki, még a Maiden tribute zenekarok sem, de ezután is csak maximum Blaze koncerteken lehet majd hallani, ha esetleg egy-két tétel műsoron marad később is. Már az Unbeliever alatt azon filóztam, hogy nem lehet így vége a bulinak, a dal túlságosan visszafogott egy koncertzárásnak és igazam is lett, de ami végül ráadásként elhangzott attól teljesen padlót fogtam. Indításnak érkezett a Justice Of The Peace az egykori Man On The Edge kislemez egyik B-oldalas dala, amit annak idején Dave Murray írt Steve hathatós közreműködésével. Mi ez, ha nem csoda? Ezt a dalt aztán tényleg soha senki nem játszotta élőben, ahogy az utána következő Virus és a Futureal sem egy agyonjátszott darab, de még ezeket is meg tudták fejelni a Doctor Doctor újrajátszásával keretezve a koncertet, de már Blaze Bayley-vel kiegészülve. Zseniális zárás.
Egyszerűen, a maga kis apró hibáival együtt ez a koncert számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb koncertélménye volt, még azt is le merem írni, hogy jobban szórakoztam, mint az utolsó Iron Maiden bulin, ami tényleg erős kijelentés, sőt szentségtörés is, de a Maiden bulin nem rekedtem be ennyire, mint itt és Blaze megadta nekem azt, amit a Maiden nem – egy rakás olyan dalt élőben, amit nagy eséllyel most hallottam először és utoljára.
Későbbi koncerteken, ahol önálló Blaze bulik voltak, a ráadásban előkerült még a Judgement Day és az I Live My Way is, ami már tényleg elképesztő…
Annyira erős volt a koncert hatása, hogy az utána következő Di’Anno tribute koncertre csak a közepefelé kezdtem ráhangolódni. Pedig a banda (Di’Anno utolsó kísérőzenekara kiegészülve Rogier „Stocky” Stockbroeks énekessel) mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat és mindjárt az elején egy über ritka nótával nyitottak az Invasion képében. A buli igazi vonzerejét, legalábbis számomra a vendégfellépők jelentették. Elsőként Terry Wapram érkezett a Prowler alatt, aki 1977 augusztusában lépett fel elsőként az Iron Maidenben, majd egészen 1978 márciusáig a banda tagja maradt. Sajnos pont abban a korszakban érkezett, amikor koncert szempontjából inaktív volt a Maiden, így csak mindössze három Maiden bulin játszott, viszont hallhatjuk a játékát egy fennmaradt próbatermi felvételen, ahol az első két album legjava már terítéken volt. Pár nótával később Blaze szántotta fel a színpadot a Wrathchild alatt, majd érkezett Terry Rance, aki pedig a legelső hivatalos Maiden felállásban gitározott. A kezdetektől egészen 1976 novemberig volt a Maiden tagja és közel 35 koncerten pengetett Steve Harris mellett. A két egykori bárdista közül Rance volt az, aki jobban élte a pillanatot, hogy ennyi év után végre nekik is jut egy kis reflektorfény, még ha csak egy kis időre is. Egyikük sem tartozik a különösebben nagy tudású gitárosok közé, de még is csak ott voltak a kezdetek kezdetén, részesei voltak a banda alakulásának és már akkor olyan dalokat játszottak, amiket például a mostani jubileumi Maiden turnén is hallani lehet élőben. Az megemlékezés miatt természetesen csak Di’Anno korszakos dalok kerültek elő a műsorban, valamint egy Killers és egy Battlezone nóta. Csemegék terén sem volt hiány, az olyan nótákat hallani élőben, mint a Women In Uniform, a Purgatory, az akusztikusan megtámogatott Pradigal Son, vagy a tényleg kuriózum I’ve Got The Fire (élőben brutál jól szól) mind, mind nagy élmény volt. Vendégként fellépett még Tino Troy is a Praying Mantis gitárosa, aki bár annak idején, 1980-ban a Metal For Muthas turnén együtt játszott a Maidennel a Mantis tagjaként, de inkább Di’Anno miatt jött vendégeskedni, akivel a ’90-es években több alkalommal is turnéztak együtt Japánban, amikor még az egykori Maiden gitáros Dennis Stratton is a Praying Mantis tagja volt. A végére maradt még egy vendég, akinek a fellépése még a koncert alatt is kétséges volt, mivel sem a tribute zenekar sem a vendégek nem próbáltak a fellépésre, mindenki ott találkozott először a színpadon. Voltak emiatt hibák a koncerten, de szerencsére a rutin mindig hamar helyre rakta a bakizásokat. Az utolsó vendég talán a legnagyobb legenda mind közül, Barry Purkisről van szó, akit a világ csak az őrült maszkos dobosként, Thunderstick-ként ismer.
Barry pont akkor volt a Maiden tagja, amikor Terry Wapram, így ők annak idején is játszottak együtt, igaz koncerten csak egyszer… Viszont Barry elmondhatja magáról, hogy játszott együtt Dave Murray-el, még koncerten is -három alkalommal-, ráadásul az utolsón az akkori énekes Dennis Wilcock távolmaradása miatt trióban lépett fel. Az volt a legrövidebb ideig fennálló Iron Maiden felállás egyetlen koncertje, ahol Steve, Dave és Barry játszott együtt.
Mi ez, ha nem maga a metal történelem… Persze ez akkor nem volt egy ennyire magasztos pillanat, pláne, hogy a buli után Steve kirúgta Barry-t, aki végül ezután lett csak Thunderstick, a Samson dobosa és a New Wave Of British Heavy Metal mozgalom arca. Az már csak tényleg hab a tortán, hogy pont akkor volt a Samson dobosa, amikor Bruce Dickinson volt az énekes és pont azt a Clive Burrt váltotta a Samson dobszékén, aki egy évvel később az Iron Maidenben lett mindannyiunk kedvence. Erre szokták mondani, hogy elég belterjes volt a szakma annak idején arrafelé, de az is kirajzolódik ebből, hogy már akkor minden és mindenki az Iron Maiden körül forgott…
Na, de vissza az emlékkoncerthez! Thunderstick végül elvállalta a ráadásban elhangzó két dalt (Strange World, Running Free) ahol már mindenki a színpadon volt, így előállt az, ami még sosem, négy egykori Maiden tag játszott egy színpadon. Ekkor már nemcsak én, de a teljes Posthalle katartikus állapotban volt. Felemelő pillanatok voltak, még úgy is, hogy Barry tényleg nem volt képben a Running Free-t illetően. A koncert után sikerült találkoznom is vele, az orra alá dugtam egy Samson képet, hogy írja alá, és mivel még sosem látta megkért, hogy majd küldjem el neki. Emiatt váltottunk pár emailt és még azokban is mentegetőzött, hogy sajnálja, hogy nem úgy dobolt ahogy szeretett volna, de nem tudott próbálni, de örül, hogy végül mégis csak részese lehetett ennek a remek eseménynek, mert Paul Di’Anno a jóbarátja volt…
Egy ilyen nap után kifacsartan, minimális pihenővel indultam neki a másnapi programnak, ami már délben elkezdődött a mexikói Phantom thrash pusztításával. A fesztivál során több alkalommal rácsodálkoztam dolgokra, az egyik ez a pillanat volt, ugyanis megérkezve a Posthalle-ba megdöbbenve tapasztaltam, hogy gyakorlatilag az éjszakába nyúló emlékkoncert után, már déli tizenkettőkor szinte megtelt a nézőtér… Egyszerűen ez olyan, ami nálunk teljesen kizárt.
Sok fesztivált letoltam már hazai pályán, de, hogy már egy huszadrangú mexikói banda miatt felsorakoznak a rockerek ebédidőben, ilyet még nem láttam, legalábbis itthon. A cseheknél például már előfordultak ilyen helyzetek. A Phantom ráadásul jól is teljesített, korai Sepultura kiállásuk és zenéjük jól is esett.
A nap amúgy is a fajsúlyosabb bandák gyűjtőnapja volt, olyan az undergroundban legendás csapatokkal, mint a német Darkness, a doom kult banda, a The Obsessed, vagy a Chuck Schuldiner munkásságát, a Death hagyatékát autentikusan ápoló Left To Die. Ennek tükrében volt két kakukktojás is a napi programban. A High Spirits egyenszerkós (fehér nadrág, fekete póló) kiállása és színtelen, szagtalan rockzenéje, valamint a nagy sikert aratott, de számomra végtelenül unalmas Atlanteam Kodex programjával sem tudtam mit kezdeni. Sebaj, irány a Metal Market! Még szerencse, hogy a nap végére leszervezett Destruction ős programja visszahozta az életet és a metalt a napba, bár bevallom Schmierék tényleg pusztító műsorát sem néztem végig, a 10 órás utazás utáni kezdő nap, a minimál alvás és az aznapi thrash dömping a végére rendesen kivette belőlem az életerőt, nem vágytam másra, csak a pihenésre.
Kellett is az erőgyűjtés, mert a záró nap is erősnek ígérkezett. Az Antagonizör nevű amcsi banda, egy tajvani basszeros csajjal, egy őrült gitáros énekes dominával, valamint egy láncra vert dobossal (akit néha megkorbácsoltak) kiálló trió már egyből megadta az alaphangot. A fesztivál egyik nagy erőssége, hogy nemcsak az ősrégi bandáknak ad teret, hanem a tehetséges fiatal csapatok is megmutathatják magukat. Ebbe a sorba tartozik az amerikai Void is, aki mind kiállásban, mind energiában olyan vittek színpadra, amit nagyon ritkán látni fiatal csapatoktól. Az a tipikus helyzet alakult ki, amikor már azért rontanak a zenészek mert annyira zúznak, hogy óhatatlanul is hiba csúszik az előadásba. Egy pillanatra nem volt megállás és ha még a beállásnál próbálgatott Alison Hell nótát is eljátszották volna, akkor totális lett volna a sikerük. Persze a feszesen előadott Am I Evil is megtette a hatását. A fiatal thrash-erek után ismét a veteránoké volt a színpad. Az egykori Onslaught tagokat is felsorakoztató Insult is gyalult rendesen, ahogy a dallamosabb vonalon mozgó szintén fiatal arcokból álló Wings Of Steel is. Ráadásul ők egy kicsit hosszabb műsort is toltak mivel a Riot City bulija sajnos elmaradt.
Innentől felfelé már hiba nélkül ment le a fesztivál záró szakasza. Az Ambush igazi bőrbe, szegecsbe csomagolt bajuszos svéd metalja tökéletesen illeszkedik a Keep It True szellemiségébe, be is indult tőlük a bőrbe, szegecsbe (és felvarróba) csomagolt bajuszos német metal horda. Tökéletes felvezetése voltak a rendezvény (számomra) másik csúcspontjához, a tényleg kultikus Angel Witch fellépéséhez. Igaz, hogy ma már csak a banda arca Kevin Heybourne van a csapatban a régiek közül, de a banda még így is egy igazi legenda. Ott voltak a kezdetek kezdetén, az első albumuk csont nélkül nemzedékek zenekaraira volt hatással csak valahogy nekik nem jött össze az áttörés, mint sok egykori zenekarnak, akikkel anno együtt indultak el az úton. Pedig annak idején a NWOBHM mozgalom húzónevei között voltak ők is. Volt idő, amikor még az Iron Maiden is előzenekarként játszott elöttük… Mivel már jó ideje nem követem, hogy mi történik a banda körül, így nem is tudtam, hogy mire számíthatok velük kapcsolatban, de amit végül kaptam, az hibátlan volt. Persze alapból nem is lehetett más hiszen a tizenegy dalos műsorban nyolc nóta az első albumról csendült fel. A koncertzáró Angel Witch pedig tényleg maga a metal történelem egyik legikonikusabb dala. Később véletlenül sikerült is találkoznom a backstage-ben Kevinnel, ami már magában egy elképzelhetetlen dolog volt számomra.
Még sokáig a koncert hatása alatt voltam így az utánuk következő Ashes Of Ares bulijára sem tudtam egyből ráhangolódni, pedig csodát ígért az is, pláne ha valaki bírja az Iced Earth munkásságát. A két egykori Iced Earth tagot felvonultató Ashes Of Ares ugyanis arra készült, hogy eltolják teljes egészében a klasszikus Dark Saga albumot. Én személy szerint sosem találtam a fogást a bandán, így a Dark Saga sem akkora klasszikus a szememben, de természetesen sokan gondolják ennek pont az ellenkezőjét és ütött is rendesen a buli, sokan megkönnyezték a pillanatot.
A fesztiválra azt a bizonyos koronát viszont a záró Pretty Maids koncert tette fel. Alapból is jó koncerteket szoktak adni, de most ők is felültek a nosztalgia vonatra és kezdésnek rögtön eltoltak egy masszív blokkot az első albumukról, a Red Hot And Heavy-ről, amit aztán az újabb kori gyöngyszemek után a szintén zseni Future World két nótája keretezett. Egy ilyen műsorral csak tarolni lehet egy ilyen true fesztiválon. Ronnie Atkins a betegségét meghazudtolóan jó formában volt mind hangilag, mind színpadi teljesítményét tekintve. Igazi rocksztár még mindig. A másik főhős Ken Hammer viszont egyre inkább nem, már ami a kinézetét illeti, meglepő módon viszont a virsli ujjaival még mindig jól teker. Nem tudom, mennyi van még a történetben, de remélem Ronnie még sokáig bírja és láthatjuk még őket! Szüksége van a világnak a Pretty Maidsre.
Zárásként meg kell említeni, hogy a három nap alatt végig nagyon brutálisan jó volt a hangzás, minden bandánál. Pedig nem voltak előzetes beállások, csak közvetlenül a koncertek előtt egy fél dalnyi aztán kezdés. Brutálisan erőteljesen szólt minden, a fotósárokban többen is füldugót használtak, mert nem bírták a gyűrődést, én imádtam. Megint leírom, a hangzás az egyik legfontosabb eleme a koncerteknek, ha jól szól valami, az szinteket tud emelni a buli értékelésén, viszont ha nem szól jól a cájg, akkor lehetsz a legjobb banda a világon, nem tudsz élményt adni a rajongóknak.
Nem kétséges, hogy a Keep It True Rising az egyik legkülönlegesebb fesztivál a színtéren. A zenekarok, a közeg, a hangulat mind-mind azt a korszakot idézi meg számomra, amikor fiatalon elkezdtem fanatizálni ezt a zenét, azt a korszakot, amiből mára már nagyon kevés maradt. Nem volt kétséges, hogy a tavaszi normál Keep It True-n is ott kell lennem, ráadásul két hazai fellépő is tiszteletét teszi majd a fesztiválon, a legendás Tormentor, valamint a még legendásabb egykori Pokolgép tagokat felvonultató Totális Metal.
Sokak számára hihetetlennek tűnik, de a klasszikus magyar heavy metal bandáknak ugyanolyan kultusza van arrafelé, mint az egykori nyugati kortársaiknak, nagy buli ígérkezik… Persze nem csak a magyar bandák jelentenek vonzerőt a hazai rajongóknak, a Sanctuary, a Trouble, a speciális vendégekkel kiegészülő Venom, a Magnum vagy az ős-Hellhammer és Celtic Frost dalokkal készülő Tom G. Warrior vezette Triumph Of Death, mind-mind kihagyhatatlannak tűnik, és a kisebb bandák listáján is vannak csemegék, mint például a Mortal Sin.
Ha mindez nem lenne elég, a Keep It True Rising helyett, kicsit korábban, már augusztusban elindult egy másik helyszínen a Keep It True Legions, olyan zenekarokkal, mint a Savatage, az Armored Saint, a Metal Church vagy a Crimson Glory és a sor még közel sem végleges…
Készüljetek, 2026-ban Stay True, Keep It True!
Fotók: Polgár Péter
