Az utóbbi húsz esztendő legjobb történése volt a heavy metal színtéren, hogy Kai Hansen és Michael Kiske visszatértek a Helloween-be. Méghozzá úgy, hogy az akkori formáció is teljes egészében az együttesben maradt. A Pumpkins United felállás pedig minden korábbinál működőképesebbnek bizonyult, amit két kiváló stúdiólemez és az azóta lebonyolított sikerturnék is maximálisan igazolnak. A zenekar jelenleg a jubileumi, 40 Years Anniversary Tour keretében járja a világot. Mely program Budapesten is fényesen bizonyította, hogy minden korábbinál jobb formában van, maximálisan ütőképes a banda.
Paint it Black
Az estet a többnemzetiségű Beast in Black nyitotta, akiknek duplán fel volt adva a lecke. Mert nem elég, hogy a Battle Beast utódnak is felfogható formációnak a Helloween előtt kellett bizonyítania, de ráadásul most megfogyatkozott létszámmal kellett helyt állniuk. Mint ismeretes, a bandát Anton Kabanen gitáros, billentyűs alapította, miután 2015-ben kikerült, kilépett a Battle Beast együttesből. Mellette Yannis Papadopoulos énekes, Molnár Máté basszusgitáros, Sami Hänninen dobos és Kasperi Heikkinen gitáros volt még a kezdőcsapatban. Majd 2018-ban Atte Palokangas került a dobok mögé, vele készült a Beast in Black második, közmegegyezés szerint eddigi legjobb albuma, a From Hell With Love, melynek tételei jelenleg is dominálták a műsort.
Viszont a turné kezdetén történt valami, mert Heikkinen kilépett vagy lapátra került, így a banda kényszerűen négyesben fordult rá erre a körre. A csapat azonban rendesen odatette magát, megvoltak a pózok, mozgások, beállások, amik számomra tőlük már nem igazán hatnak sem eredetinek, sem újdonságnak. De a csecsemőnek minden vicc új, a fiatalabbaknak biztosan bejönnek a nyolcvanas évek Judas Priest-jét, Scorpions-át idéző koreográfiák.
A Beast in Black alapvetően jól szólt, bár az ülőhelyem környékén időnkét zavaróan hangos volt a lábdob. A samplerek pedig a szokottnál is jobban meg lettek dolgoztatva. Ugye kiesett egy gitáros, valamint az összes szinti téma is hard disc-ről ment. Meg még ki tudja mi, ami a poposabb, diszkósabb dalaikban megjelenik. Nekem nyilván a keményebb dolgok jönnek be, de igazából nem voltak zavaróak a hármas lemezre és a kislemez dalaikra jellemzőbb japán popos, animés, sőt néhol kifejezetten a régi eurodisco világát idéző hangszerelési megoldások sem. Az azért mondjuk kellően mókás tudott lenni, mikor a két bárdista vadul headbangel, miközben ezerrel sikálja a riffet, a hangfalakból pedig egy jópofa szintiszóló dübörög ezerrel, billentyűs meg sehol…
Megvallom őszintén, csak simán a zenét hallgatva, vagy online videókat nézve sosem győzött meg a BIB. Ezerszer látott színpadi pózok, ezerszer hallott (halott?) metal klisék. Kifolyik a lakásból a sok kazetta, CD, DVD, BD és hanglemez, megszólalásig hasonló megoldásokkal. Ezért valóban kíváncsi voltam, hogy mitől van mégis látható mennyiségű rajongójuk. Mondjuk, mikor az adott heti három-öt bulira indulva a pólókat, felvarrókat böngészem a villamoson, valóban látni Beast in Black mintákat. Most végre megértettem miért. Ugyanis nemcsak a magyar basszusgitáros, hanem a görög frontember konfjai is lazák, kedvesek, közvetlenek, jól irányzottak. Ami azonnal szerethetővé teszi a bandát. Egy végtelenül szimpatikus társaság, mely a magabiztos zenei tudás mellett példaértékűen jól kommunikál a közönséggel. A jelenleg 10. évfordulóját ünneplő csapat előtt éppen ezért még komoly karrierív állhat. Nem lennék meglepve, ha ilyen hozzáállással folytatva a munkát, a húszéves turnéjukon már főbandaként töltenék meg az arénát.
Happy Happy Helloween
Negyven év nagy idő. Ennek ellenére még jól emlékszem arra az időszakra, amikor idehaza a Helloween népszerűsége vetekedett a Maidenével. Mindez alapvetően a Kai Hansen énekes, gitáros és Michael Weikath gitáros dalszerző duónak, illetve a melléjük felsorakozó Markus Grosskopf basszusgitárossal alkotott frontvonalnak volt köszönhető. Valamint az elképesztően jó dolgokat a dalok alá pakoló Mr. Smile-nak, azaz Ingo Schwichtenberg dobosnak. Mely eleve kitűnő produkció nemcsak, hogy szárnyra kapott, hanem egyenesen rakétaként lőtt ki az univerzumba az elképesztő hanggal rendelkező Michael Kiske énekes csatlakozását követően.
Ennek megfelelően a Keeper Of The Seven Keys Part I és a Maiden England között a Helloween és a Helloween-t leginkább ihlető Iron Maiden uralták a heavy metal népszerűségi listákat, időlegesen maguk mögé sorolva a Judas Priest, a Saxon vagy a Scorpions akkori legénységét. Aztán beütött a ménkő, Hansen és Adrian Smith távozása után jött az akkoriban csak kettős katasztrófának aposztrofált két új lemez (No Prayer For The Dying, Pink Bubbles Go Ape). Ami még mindig csak a fájdalmak kezdete volt, mert aztán a Helloween, a Maiden és a Priest is elveszette addigi frontemberét. De nem voltak elég a tagcserék, Ingo drogproblémái súlyosbodtak, így előbb az, aztán a fokozódó skizofréniája, végül a tragikus öngyilkossága vonta ki végleg a zenei életből. A bandák persze próbáltak a kilencvenes évekhez alkalmazkodni, de nem nagyon sikerült. Ki gondolta volna akkor, hogy miféle feltámadásokat és reformációt hoz a műfaj számára az ezredforduló.
A Helloween mindezek ellenére túlélte a megpróbáltatásokat és idővel vissza is erősödött valamelyest, legfőképpen a gitáros, dalszerző, főnök Michael Weiki kitartó munkájának, illetve az új pacsirta Andi Deris szintén kitűnő szerzői vénájának és színpadi karizmájának köszönhetően. A Keeper Of The Seven Keys albumok tematikáját és változatos zenei világát is igyekeztek mindig terítéken tartani. Nem is rossz eredménnyel.
De a germán heavy, speed és power ötvözte bomba újabb hatalmas robbanásához bizony Kai és Michael is kellett. Így alig hittünk a szemünknek és a fülünknek, mikor 2016-ban a különleges reuniont bejelentették. Ellentétben a Maidennel, ezúttal a korábbi énekes is a fedélzeten maradt, ami a lehető legjobb döntésnek bizonyult. Deris addig sem volt gyenge, de Kiske mellett még inkább szárnyakat kapott. A két frontember pedig nemcsak a dalszövegek egyes részeit osztotta be jól, de láthatóan emberileg is bírják egymást, mert a spontán, laza poénos konferálásaikkal, illetve az akusztikus blokkban egymást kísérő gitározással amolyan showt alkotnak a showban. Méghozzá egy újabbat, mert a Kai Hansen énekével és utánozhatatlan lelkesedésével előadott ős-dalok már eleve üde színfoltjai, mini showjai a banda modernkori fellépéseinek.
A két alkalmi akusztikus gitáros mellett további három szólógitáros teljesít szolgálatot a Pumpkins United Helloween-ben. Ugyanis Hansen és Weikath mellett a formációban maradhatott Sascha Gerstner is, aki 2002-ben csatlakozott az együtteshez. Ez pedig óriási lehetőséget jelentett a csapatnak. Ugyanis Sascha személyében egy újabb kitűnő szerző erősíti a produkciót, ráadásul a koncerteken is megizmosodott a hangzás. Ugyanis szemben a Maidennel, ahol a harmadik bárdista inkább csak extra showlemként funkcionál, a Helloween három szólógitárosa szinte minden dalban csodákat művel. Az eleve jó kompozíciók új színeket kapnak ennyi jó szólistával, illetve énekessel, vokalistával. Ráadásul a brit metal együttesekre jellemző ikergitározást is új szintre emelték azzal, hogy a Helloween koncerteken néhány szólót hárman játszanak, teljes szinkronban. Ez már leírva is izgalmas, hát még élőben hallani, a bőrünkön is érezve a pompás hangorkánt.
Mindezt a csodát pedig még tovább lehet überelni, hiszen Dani Löble dobos úgy és olyanokat üt, ami szinte túlmutat az emberi korlátokon. Mindezt ráadásul olyan erővel, lelkesedéssel és látványosan, hogy el sem tudod képzelni, honnan van benne ennyi energia, hogy még a legutolsó ráadásra is kitartson. Pedig míg a többiek középtájt pihentek, ő vitte a hátán tovább a showt a dobszólóval.
Persze mindezt nagyjából eddig is tudtuk. Kitűnő a két új stúdióalbum, ráadásul a reunion óta már háromszor jártak hazánkban. Meg persze most már nem olyan nagy ügy külföldre is utánuk menni, mint amilyen mondjuk 1987-ben, a vasfüggönnyel és kétféle útlevéllel súlyosbított kommunista diktatúrában volt.
Szóval nagy volt a kíváncsiság mivel rukkolnak elő a német power metal úttörői kishazánkban, negyedszer nagylétszámban, a 40. éves jubileumi turnéra. Hiszen erő és potenciál bőven van a mostani allstars Helloween csapatban. Hét fő, ami a gyakorlatban három énekest, öt gitárost és hat vokalistát jelent a betonbiztos alapot nyújtó vérprofi ritmusszekció mellett.
Ráadásul a Helloween messze földön híres arról, hogy nem szokott gyenge vagy rossz koncerteket adni. Német precizitással van minden előkészítve, lett légyen szó szetlistáról, szólókról, cuccról, hangmérnökökről, hangzásról, látványról – ők semmivel sem szoktak spórolni. Szóval, nagyon is érvényes volt a kérdés, hogy egy ilyen sikerszéria után vajon mivel készülnek majd, ami egyformán reprezentálja az első nagylemez óta eltelt negyven évet és a Keeper sikerlemezeket, miközben a vadiúj, Giants & Monsters albumot is tisztességesen promotálja?
Az intróként bedobott Let Me Entertain You után összesen 23 tétel hangzott el részben vagy egészben. Közte tíz a három Keeper albumról, plusz a felvételről bejátszott Invitation az Eagle Fly Free előtt. Nevezetesen a Future World, a Twilight Of The Gods, a Halloween és A Tale That Wasn’t Right az egyesről, utóbbi egy érdekes megoldással az akusztikus blokkban kezdődött, de zenekari darabként ért véget. Aztán a March Of Time, az I Want Out, az Eagle Fly Free, a Dr. Stein és a címadó Keeper Of The Seven Keys refrénje a kettesről. Valamint a The King For A 1000 Years a Legacy-ról, némileg rövidítve. Slágerek, kötelező körök letudva, kocarajongók pipa.
Szerencsére a fiúk a negyven évet is legalább ennyire komolyan vették. Ráadásul Kiske ugyanúgy részt vett az önálló Deris korszak dalaiban, mint fordítva, így aztán egy nagyon kiegyensúlyozott, vidám és tartalmas összefoglalót kaptunk a Helloween karrierjének fontosabb állomásaiból. A gyakorlatban mindez úgy valósult meg, hogy a poénos konferálások után szép sorban elővezették az olyan középkorszakos alapműveiket is, mint az akusztikus blokkban elhangzó In The Middle Of A Heartbeat, aztán a Power, a We Burn, a Hell Was Made In Heaven, vagy a himnikus imának is beillő Hey Lord! Ezekért legalább akkora pacsi jár Weikiéknek, mint a Keeper dalokért, ha nem egyenesen nagyobb. Nagyon utáltam volna egy olyan 40-es bulit, amiben csak a nyolcvanas évek überslágerei szólalnak meg. Szerencsére a Helloween egy önmagát és a közönségét is komolyan vevő alakulat, így mindenkit alaposan kiszolgáltak, a színpadon és a színpad előtt is.
A hozzám hasonló iszapszemű öreg rockereknek természetesen a Kai Hansen énekelte, idén éppen negyven éves Walls Of Jericho tételek párásították meg leginkább szemeit. Ride The Sky! Kai csodás formában, hangilag és frontemberként is a csúcson. Majd a Heavy Metal (Is The Law) speed metal vadulása, a heavy metal testvériséget éltető felkonffal és a lényegre törő, de annál hitelesebb és hatásosabb „heavy metal!” közönség-énekeltetéssel. De jó is ilyesmit hallani! Főleg abban a világban, mikor a heavy metallal befutott, a heavy metalból meggazdagodott, idővel megélhetésivé vált rockerek szinte már szégyellik a műfajt. Talán csak Lőrincz Tibi szokta ezt még ilyen, a naivitásig őszinte meggyőződéssel üvöltözni. Csodálatos volt!
A másik oldalt, vagyis a jelent, négy új dal képviselte, négy kisebb-nagyobb ékkő az új albumról. A két slágergyanús, vagyis a This Is Tokyo és A Little Is A Little Too Much. Aztán az Into The Sun valamint az élőben atomrobbanással felérő Universe (Gravity For Hearts). Utóbbi annyira erős volt, hogy a tizediként felhangzó dalfolyam szinte a 40 éves turné főműsorszámává lépett elő. Egy újabb epikus gyöngyszem, mely szinte biztosan fix darabjává válik a Helloween későbbi koncertműsorainak. Ráadásul a korábban már megismert csillagászati klip is remekül illeszkedett a Keeper alakját újra és újra behozó, az Isten és az Ördög, a jó és a rossz harcát bemutató előadás narrációjába.
A látványról és a showról feltétlen meg kell emlékezni. Az ugyanis egy dolog, hogy egy perc üresjárat nem volt a két óra húsz perces Helloween buliban. De, hogy ilyen okosan, intelligensen építkeznek a rendelkezésre álló lehetőségekből, azon magam is meglepődtem. Nyilván voltak fények, vetítés, piró és konfettiszerűen kilőtt papírcsíkok is. De ez a felsorolás nem adja vissza az átgondoltan felépített show okosan adagolt elemeit. Sőt! Ilyen intelligens vizuált nagyon ritkán láthat a hazai közönség. A magyar produkciók közül eddig talán csak a Hungária és a Geszti Sixty használta ennyire kreatívan a LED-falakat. De a külföldi nagyok is szép sorban elvéreznek a háttérvásznakról történő erőltetett átállás során. Főleg, ha túltolják az olyan AI elemeket, melyeket eleve amatőrök promtpolnak, erősen véleményes végeredménnyel.
Ehhez képest a Helloween eleve egy fantasztikus színpadképpel érkezett. Melynek épített elemei jól szolgálták ki a jelenlegi Pumpkins United felállás egy, plusz kettő, plusz négyes szimmetriáját. Ráadásul az épített elemek mögé, a dobemelvény elé, illetve kétoldalt a színpad mellé feltornyozott kivetítőkön sem nonfiguratív lóf@szok futottak, hanem a dalokhoz ezer szállal kapcsolódó, nem ritkán 3D hatású illusztrációk.
Melyekbe viszont az állványzaton éneklő, zenélő művészeket is okosan belekomponálták. Például, ha egy középkori várrom volt az alap dizájn, akkor a középen lévő kivetített látkép mintha csak a színpadi emelvény folytatása lett volna. Míg a két oldalt szintén LED-ekből kialakított gótikus ablakokban viszont már a két énekes vagy valamelyik gitáros valós idejű alakja nézett ki. Ezáltal egyesítve a koncertek videótechnikájának screenfilm és kivetítő funkcióit. Valamint a hús-vér zenészek és a filmes háttérelemek is egy egységes látványt alkottak. Méghozzá művészi módon megvalósítva, lényegében egy új szintre emelve a koncertshowkat kiszolgáló filmvetítést.
Legalább ennyire fontos volt, a Keeper Of The Seven Keys lemezborítókról ismert, illetve a The Time Of The Oath albumon is látható csuklyás alak kreatív szerepeltetése. A kivetítőn többször is visszatérő Keeper ugyanis amolyan ceremóniamesterként tűnt fel és konferálta vagy illusztrálta az elhangzottakat. Mindez így együtt remekül behúzta a csak a korai lemezeket ismerő nosztalgiázókat, miként a komolyabb Helloween rajongóknál is azonnal betalált, egy újabb egységet teremtve a negyen év különféle korszakai és rajongói között.
Ráadásul gyakorlatilag az emberileg elérhető tökéletességig szinkronizálva a legkülönfélébb látványelemek színeit és fényerejét.
Ez a fajta kifinomult alaposság bizony már a Pink Floyd és a Kraftwerk profizmusát is elérte. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy ez a turné bizony jóval kimódoltabb és látványosabb volt, mint David Gilmour vagy Ralf Hütter és jelenlegi társaik mostani koncertjei. A nemrégiben digitális hátterekre újító Iron Maiden pedig konkrétan a fasorban sincs ehhez az interaktív, mégis mindvégig magabiztosan kézben tartott vizuális magasművészethez képest.
Ezt a precízen összerakott kreatív körítést össze se lehet vetni a konkurencia többségével, mondjuk a Guns N’ Roses idei háttérvetítéseivel. Mindezekhez képest Andi lángszórója a We Burn alatt szinte már csak futottak még kategóriának minősült, pedig az is baromi látványos volt.
A Helloween 40 Years Anniversary Tour programjának legnagyobb ovációját természetesen az I Want Out váltotta ki. Amit letudhatnánk simán annyival is, hogy bejött a papírforma. Hazafelé azonban komolyan elgondolkodtam, hogy mitől is ütött ismét olyan hatalmasat ez az alapvetően egyszerű rocksláger, ráadásul világszerte. Mert az alapvetően egyszerű harmincvalahány éves üzenet és a benne foglalt még zsigeribb lázadás messze túlmutat az iskolán, vagy a nálunk akkor még sokszor dölyfösködő diktatúrán. Így aztán mindenki másra is érvényes, hogy hagyj már békén, nagyon elég volt már belőled, aki arrogánsan beszól, lenéz, lekezel, kioktat, folyamatosan szekál. Főleg, ha a baromarcú ráadásul rendszeresen mások előtt próbál megalázni. Szóval jött a gigasláger, ment a csordavokál, az együtténeklés, a nagy örömködés. De közben más is. Néztem a dal közben a szektorunkban az arcokat és messze nemcsak mosolyogós, lelkesen éneklő vidám rockereket láttam. Hanem ötvenpluszos embereket is, akik a refrén közben valós érzelmekkel képzeltek maguk elé valakit és küldték oda, ahová Horn Gábor volt oly szíves az egykori miniszterelnököt is útbaigazítani. Főnök, rokon, kolléga, szomszéd, bürokrata, hamis barát? Szinte mindegy is. Hagyjatok élni!
Fontos mozzanata volt még a koncertnek egy visszaemlékezés. Mikor az egyik énekes, és most tényleg teljesen lényegtelen, hogy ki, azt mesélte el, hogy gyerekkorában az édesanyja úgy vélekedett, hogy: „Németországban nem lehet zenével karriert csinálni”, majd mikor a kissrác visszakérdezett, hogy: na és a Scorpions? – onnantól csend lett. Ezek szerint nem csak a vasfüggöny innenső oldalán írtak le minket, kiskorú rockereket.
Mindent összevetve egy kiemelkedősen jó koncert volt. Jó műsorral, jó showelemekkel, jó hangulattal, kiugróan zseniális színpadképpel és überkirály vizuállal. Talán a hangosítás lehetett volna még egy kicsit jobb. Volt, hogy nem lehetett egyenként, külön hallani a hangszereket. Főleg a gitárszólók esetében. De azért nem volt zavaróan rossz. Olyan 80-85%-os. Ráadásul szerencsére a belső magnóban úgyis minden megvolt mindenkinek.
Sokszor dobálózunk vele, én magam is, de ez ismét egy olyan előadás volt, mely joggal pályázhat az év koncertje címre. Sőt, talán az évtized koncertje is lehet még, ha letisztulnak az emlékek, leszűrődnek a tapasztalatok. Pedig ami a Colosseum XI lemezbemutatón történt az történelmi jelentőségű teljesítmény volt. Pedig Dennis Stratton és a Maiden United még a feketeöves maideneseket is képes volt meglepni. Vagy mondjuk egyből másnap a W.A.S.P. szintén olyat csapott oda, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. De az megint másként volt jó. Örvendezzünk, hogy ilyen jó dolgunk van! Ki tudja meddig tart…
Fotók: Polgár Péter
