LP, Nemperor / CBS 1975
Idén 50 éve, 1975. november 17-én jelent meg Tommy Bolin amerikai gitárgéniusz első szólólemeze. A Teaser szinte már a megjelenése pillanatában klasszikusnak számított, egyaránt dicsérték a jazz-, blues-, latin- és rockzenei szaklapok. Mivel azonban az album megjelenéskor a Deep Purple már a Come Taste The Band világturnét bonyolította, az a megállapodás született, hogy az 1975-ös/’76-os koncertkörúton fiúk a Teaser anyagából is nyújtanak ízelítőt. Így aztán a patinás zenekar történetében Bolin lett az első, akinek szólóprodukciója is bekerült a Purple aktuális koncertműsorába.
A folytatásban a Teaser album tételeit járjuk körül.
Tommy Bolin amerikai gitáros 22 évesen került a csúcsra, mikor 1973-ban többedmagával elkészítette Billy Cobham Spectrum albumát. Ha soha többé semmi mást nem csinált volna, már csak ezért is biztos helye volna az egyetemes jazz- és rock-történetben. Persze arról a magasságról, onnan feljebb már egyiküknek sem volt út tovább, de szerencsére a kreativitás nem múlt el, így további magas minőségű, nagyszerű lemezek következtek még. Hősünk esetében például a Bang, a Mind Transplant, a Moxy, a Come Taste The Band, a Teaser és a Private Eyes, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Még nem volt 24, mikor felkérést kapott, hogy szálljon be a világ legnagyobb hard rock együttesébe és Bolin ott is helyt állt. Sőt, a Deep Purple egyik, talán a legjobb lemezét hozta össze Lordékkal. Mégis, Tommy továbbra is a tervezett szólókarrierjét helyezte fókuszba. Hiszen a benne élő zeneiség sokkal szélesebb spektrumot ölelt fel, mint amiben az addigi lemezes formációi, a Zephyr, a James Gang, a Moxy vagy a Deep Purple mozogtak. De ugyanúgy szűknek érezte volna csak és kizárólag azt a fajta fúziós rock-jazz, kísérleti jazz-rock vonalat művelni, amit az ő életében az Energy, valamint Jeremy Steig, Billy Cobham és Alphonse Mouzon projektjei jelentettek. Így hát a sokszorosan újragondolt és újrakezdett szólólemezével egy alapos ízelítőt kínált az ő sajátos világából, mely a vendégművészek sokasága és az eklektikus stíluskavalkád ellenére is egységes képet mutat.
Egy olyan kifinomult művész zenei világát, aki annak ellenére sem szállt el magától, hogy nagyjából nyolc év lefogása alatt közel száz lemeznyi anyagot rögzített. Egy olyan gitárhős világát, aki bár a többi hangszeren is kitűnően boldogult, aki szerzőként és előadóként egymaga is meg tudott volna írni, fel tudott volna játszani és énekelni egy tucat albumot, mégis megmaradt szerénynek. Aki nagyon is tisztában volt önmaga dalszerzői, énekesi korlátaival. Akinek nem derogált jobbnál-jobb zenészeket felkérni. Akinek nem derogált önön határait a kompozícióiba kalkulálni, aki különösképpen a kiadója által rátestált énekesi szerepkörben maradt józan. Nem is érti az ember, hogy egy ennyire intelligens és szerény művész miként hagyta, hagyhatta, hogy a gyilkos szer a hatalmába kerítse. Persze az ördögi utak már csak ilyenek. Látszólag jónak tűnnek, sokat is ígérnek, aztán a vége mindig ugyanaz: szolgaság, kín és halál.
Mindenesetre, mikor az Energy magja, Tommy Bolin, Stanley Sheldon és Bobbie Berge 1975 elején sokadszorra is nekiült, hogy átválogassa a szintén Energy-veterán Jeff Cook-kal és John Tesar-ral közös régi-új dalaikat, hamar felgyorsultak az események. Ugyanis 1975 áprilisában szinte egyidőben érkezett Bolin új lemezszerződése, mely kikötötte, hogy minden dalban neki kell énekelnie, valamint a Deep Purple felkérése, hogy legyen az új gitárosuk.
Májusban már ezerrel zajlottak a megbeszélések, júniusban pedig véget nem érő próbák, jamelés és stúdiókoncertek követték egymást. Ahol nyilván a Purple korábbi klasszikusai is előkerültek, valamint rengeteg régi-új daltéma, Energy örökség és egyéb ötlet. Bolin pedig lenyűgözte társait, Jon Lord billentyűst, Ian Paice dobost, Glenn Hughes basszusgitáros énekest és David Covardale énekest, mert nemcsak, hogy nagyszerűen gitározott, de csodás dalai, dallamai is általános lelkesedést váltottak ki. Így alakult, hogy nemcsak a vele készülő új DP albumra került fel hét dal az ő szerzőségével társszerzőségével. De a Purple történetében először, a vele készült próbatermi felvételek legjavát is kiadták, két archív albumon: Days May Come and Days May Go: The California Rehearsals: June 1975, illetve 1420 Beachwood Drive: The California Rehearsals Pt. 2: June 1975 címmel. Ugyanis kis túlzással még az is zseniális volt, mikor a gitárját hangolta Robert Simon Pirate Sound stúdiójában.
Miközben tehát több új Bolin téma és egy régebbi Energy dal is átdolgozásra került, állítólag még maga a Teaser is felkeltette a Deep Purple figyelmét. De azt és a Dreamer-t Tommy már a szólólemezére tartogatta, melynek előkészületi és felvételi munkálatai párhuzamosan zajlottak a Come Taste The Band komponálási és rögzítési sessionjeivel.
Végül mindkét album 1975 őszén jelent meg, bő egy hónapos eltéréssel. Mivel a Teaser megjelenésekor már javában zajlott a Come Taste The Band turnéja, a kompromisszumos szerződéseknek megfelelően néhány Teaser kompozíciót is előadott a Deep Purple. Valamint az első Bolin lemez első kiadásaira gyorsan felkerült még egy extra matrica is, mely bőszen hirdette, hogy a korongon hallható művész a Deep Purple új gitárosa. Viszont abszurd módon abban már nem tudtak megegyezni az illetékesek, hogy Glenn Hughes is szerepeljen a Teaser-en. Aki bár felénekelte a maga részét a Dreamer végén, a neve mégsem került a lemezborítóra. Pedig, ha van valaki, akinek a jellegzetes hangja és még jellegzetesebb előadásmódja azonnal kitűnik, bárhol is nyilvánul meg, az pont Hughes.
Az 1975-ös album „előzetes” vagy „kóstoló” címe híven közvetítette Tommy szándékát, hogy betekintést nyújtson sokrétű zenei munkásságába. Így a meglehetősen eklektikus dalcsokor egy új éra nyitánya is lehetett volna, melyet a következő öt-tíz-húsz évben szépen sorban kifejthetett volna, az általa művelt sokféle stílus és kompozíciós rendszer módszeres bemutatásával.
Végül azonban csak bő egy év adatott még neki, így a kóstoló egyben a főétel is lett. Épp csak némi kis desszertre maradt még ideje, mielőtt eltávozott volna. Nagy kár, hogy végül a gitározásnál is erősebbnek bizonyult Tommy másik szenvedélye, a végzetes kábítószer mánia.
Mivel a megváltozott szerződéssel az az eredeti terv is borult, hogy a Teaser A-oldalán a formálódó Tommy Bolin Band lesz hallható, konkrét, külön énekessel, hát a B-oldalra elkülönített jazz-rock kompozíciók és improvizációk így túl soknak bizonyultak volna, Tommy egy huszárvágással újragondolta az egészet. Így aztán csak két track, a Homeward Strut és a Marching Powder maradt. Vagyis végül a Teaser korong mindkét oldalának második dala lett csak instrumentális.
Valamint a Come Taste The Band-re is felcsempésztek egy hasonló fúziós csodát, igaz az Owed to „G” az eredeti kiadásokon csak a This Time Around levezető utózmánya lehetett, de azért ennyi mégis megmaradhatott a new yorki jazz rock sessionök örökségéből. Jelzésértékű, hogy a Purple mindhárom kompozíciót megtanulta és játszotta is a Come Taste turné során. Ami szintén kóstolót jelentett. Kettős értelemben is: az új lemez és az új felállás bemutatását.
A többi Teaser szám pedig a lehető legszínesebb stíluskavalkád szerint ellenpontozza a nehezebb darabokat. Hét kis populáris gyöngyszem, az 1970-es évek Amerikájának ízlése szerint. Mivel a fix zenekar összerakása, bemutatása és megléte onnantól már nem volt sürgős, valamint Bolin Deep Purple tagsága okán az eladások terén is kecsegtetőek voltak a kilátások, így a kiadó sem állított akadályt a népes vendégsereg ellen. Sőt, ők maguk is támogatták Tommyt, mikor a new yorki jazz szcéna egy-egy prominens alakját vagy a korszak valamelyik prog rockerét kereste meg, hogy vegyenek részt a projektben.
A zenetörténeti jelentőségű album a The Grind című, gyors és alapvetően vidám hangulatú funkys, bugis rock dallal indít. Mely bár szövegében egy lecsúszott egzisztenciáról, egy munkanélküli csavargóról szól, mégis van benne ez egészséges optimizmus. Vagy csak a pia és drog szépítette meg a főszereplő alapvetően szomorú és kiszolgáltatott helyzetét. A szöveg és a refrén akár Tommy életének egy metaforája is lehet, akinek bár volt melója, de azért masszívan küzdött a démonaival. Aki vélhetőleg életének legjobb idejeként élte meg a szólólemeze és a párhuzamosan összeálló Deep Purple lemez készítésének időszakát.
Zeneileg a tétel gyakorlatilag hibátlan. A későbbi Toto nagyágyú Jeff Porcaro pedig példaértékűen dolgozik együtt Sheldon-nal. Ami feszes ritmusszekció nagyszerű alapot biztosít Bolinnak, hogy szép sorban berúgja a gólokat. Szintén kiválóan teljesít a két vokalista, Dave Brown és Lee Kiefer, akik gyakorlatilag megkoronázzák a felvételt. Megadva a szerzeménynek azt a további lelkesedést, egyben enyhe kis lágyságot is, amitől a refrén olyan kellemesen ragadóssá válik. Mestermunka.
Metalista rockereknek jelzésértékű lehet, hogy a Van Halen szinte azonnal, már 1975-ben a műsorára tűzte ezt a remekművet.
A Homeward Strut már keményebb dió. Talán az egész album legelvontabb darabja, ami a kitűnő szerkesztés folytán nagyszerűen ellensúlyozza az előtte és utána elhangzó dalokat. A Teaser két instrumentális száma közül az első, mely szintén nagyszerű riffeket és jazz ritmusokat tartalmaz. Porcaro és Sheldon ismét remekel, az előző dalban is billentyűző David Foster pedig tökéletesen egészíti ki a rockos, jazzes és funky ritmusokat a szintetizátorszólamaival.
Tommy tényleg a legjobb formájában csillog, mintha csak tegnap lépett volna ki Jeremy Steig, new yorki stúdiójából vagy a Billy Cobham lemez felvételéről. A levezető kongázás pedig Bolin zeneszerzői nagyságát is sokszorosan aláhúzza. Hiszen egy ilyen komplex darabot nem lehet csak úgy lehalkítani vagy egy tussal lezárni.
Ez ügyben érdemes végighallgatni a Deep Purple 1975-ös és ’76-os koncertfelvételeit. Lordék a duplájára nyújtották a dalt, melynek a középrészén egy Ian Paice dobszólóba megy át az eredeti lezárás, így aztán a visszatérő főtéma után már egészen más hangulatban lehet belőle kiszállni. Amit aztán szépen oldott a This Time Around musical-szerű lírai világa, hogy aztán az Owed to „G” hasonló elborultsága után következő Bolin gitárszóló végképp lenyűgözze a közönséget. A Stormbringer-rel újra támadó hard rock így aztán duplán akkorát ütött, mint ha csak kezdésként, önmagában hangzott volna fel. A srácok nemcsak a dalszerkezeteket tekintve voltak pengék, de a számaik műsorba fűzésében sem tudtak tévedni.
A Teaser harmadikként elhangzó Dreamer című balladája, az album, az Energy és a Bolin életmű egyik legkiemelkedőbb alkotása. Melyet bár teljes egészében Jeff Cook jegyez, a gyakorlatban mégis Bolin jutalomjátéka lett, aki a finoman építkező halk zongora bevezetőtől eljutva a teljes katarzisig, egyaránt megcsillogtathatta az énektudását és az utánozhatatlan gitárjátékát is. Foster, Porcaro és Sheldon harmadszor is példaértékűen szolgálják ki a főhőst. A szakításról szóló szöveg tele van mély érzelemmel, melyben elhisszük Tommynak, majd a végén Glenn-nek, hogy a fiú tényleg a lehető legjobbat akarja a lánynak és azért engedi el, hogy egy nálánál sokkal jobb ember tegye boldoggá. Ilyen finom érzelmi hullámzásokat csak és kizárólag a legeslegnagyobbak tudnak hitelesen átadni. Egy-két igazán jó énekessel akár még egy Presser műsorban is simán el tudnám képzelni.
Az pedig már tényleg csak a hab a tortán, hogy Bolin pontosan tudta, hogy a kevesebb néha több és hogy a csendnek is van kompozíciós értéke. Roy Buchanan, Eric Clapton vagy David Gilmour legjobb munkáihoz hasonlóan a Dreamer szólója is az egyetemes rockzene egyik csúcspontjának számít. Egy etalonnak, melyet minden janicsárképzőben tanuló leendő zenésznek hallania kéne, hogy nem csak zeneelmélet van a világon, meg gépiesen kigyakorolt tekerés, hanem lélek, mondanivaló, hitelesség és lebegés is.
A Dreamer legnagyobb klasszikusok köré tartozik, annak ellenére, hogy Európában nem játszották annyit a rádiók, mint amennyit megérdemelt volna. Persze ennek is megvan a maga magyarázata, hiszen a Teaser turné során Bolin annyira összekülönbözött a Nemperor munkatársaival, hogy állítólag sajnos tettlegességig fajult a vita. Így azonban szerződésbontás következett, majd a második albumot már új kiadó vállalta el, hát túl gyorsan vált gazdátlanná a lemez. Pedig a Teaser-ben bőven lett volna még muníció, ha valaki, aki ért hozzá, alaposan alányúl. Így viszont mindenki örülhetett, hogy legalább Glenn Hughes emlékezetes vendégszerepléséből nem lett balhé.
A negyedikként érkező Savannah Woman egy újabb kivételes gyöngyszem. A leginkább Szabó Gábor korai lemezeire emlékeztető latinos történethez, finom latin zene társul, mely remekül rímel a főhős kettős érzelmeire, az őt fájdalmasan faképnél hagyó brazil szépség, helyi femme fatale felidézése közben. Néhányan, mint egyfajta „la samba rock” dalként tekintenek a felvételre, de nem igazán van benne rock. Bossa nova, némi jazz, funky, cha-cha-cha és persze hamisítatlan latinos hangulat igen. Azonban az egész alárendelődik a Jeff által megfogalmazott, leginkább filmzeneszerű, különös hangulatnak. Előttem egy riói kocsma képe jelenik meg, ahol Tommy szomorkásan tölt a poharába némi lélekerősítőt egy literes Amazonia Club Cachaca üvegből, miközben a festői szépségű, de gonosz nőszemélyre gondol.
Bár a borítókon nem feltétlen van feltüntetve, de ebben a számban Tommy zongorázik is, az éneklés és gitározás mellett. A basszusgitáros ezúttal Paul Stallworth, aki akkoriban Fosterszel játszott együtt az Attitudes-ben. Míg dobon Prairie Prince működik közre a The Tubes tagja, illetve Phil Collins Genesis-ütős perkázik, szenzációsan.
Ez az a track, ami annak ellenére is egyenes ági leszármazottja a bolinos Billy Cobham és Alphonse Mouzon lemezeknek, hogy egy kifejezetten populáris, énekes dalról van szó. Mely a latin táncparketteken is működik, miközben a hifi szalonokban vagy legfinomabb szalon jazzként is megállja a helyét.
Az első oldalt záró címadó ismét egy lendületesebb, csajozós rockdal. Ami akár Meat Loaf-nak, Marc Bolan-nek, Glenn Hughes-nak is jól állt volna. A szövegben szereplő Teaser viszont itt inkább egy hittető csaj, aki csak játszik a fiúval. Szépen kiélvezi a múlékony szépségében rejlő hatalmat, de semmi komolyat nem akar. Ezzel szemben Tommy Bolin mindent akart, többek között a zeneszerzői képességét is megmutatni. Így a címadó szerzemény tele van fineszes megoldásokkal, téma- és tempóváltásokkal. Valamint ismét csodálatos arányérzékről és művészi visszafogottságról árulkodó szólógitár-témákkal. Porcaro és Sheldon pedig legalább olyan nagyszerű társai ebben, mint anno Hendrix-nek volt Mitch Mitchell és Noel Redding. Tényleg minden hangja magasiskola.
Az elmúlt 50 évben természetesen döbbenetes mennyiségű feldolgozást ért meg a Teaser. Melyek közül rocker körökben talán a Mötley Crüe verziója lett a legnépszerűbb. Akik bár meg sem közelítik Bolin gitártudását, valahogy mégis remekül ráéreztek a szám lényegére.
A B-oldalt nyitó People People egy újabb üde színfolt, mely alapvetően reggae lenne, de annak is inkább egy popos, jazzes verziója. Bolin ezúttal is telitalálat, de itt talán még nála is zseniálisabb Jan Hammer, aki egyaránt brillírozik a zongorán, a szintetizátoron és a dobokon (!) is. Mindebben méltó társai Stanley Sheldon a basszuson, illetve Sammy Figueroa és Rafael Cruz ütőhangszeresek. Szintén tanítanivaló David Sanborn nagyszerű szaxofonszólója, illetve menet közbeni díszítései. Mennyi szépség, mennyi érzelem, mennyi csodás zenei finomság szorult ebbe az öt percbe is.
A szöveg egy segélykiáltással is felérő vallomás barátságról, testvériségről és a család fontosságáról. Talán, ha nincs a Deep Purple világturné és az eleinte jó mókának tűnő önpusztításban szintén jeleskedő a másik közmondásos függő, Tommy még most is köztünk lehetne. Vagy nem, és máshol is megtalálta volna a szer-barátokat. Talán egy otthonosabb környezetben lett volna, aki visszafogja. Talán nem. Nem tudhatjuk. Igénye mindenesetre lett volna a féltő, igaz barátságra és a családja közeli, azonnali és közvetlenül átélhető szeretetére.
A második oldal második tétele ismét egy instrumentális szám ismét egy jazz-rock gyöngyszem. A Marching Powder pedig ismét tagadhatatlanul hozza az Energy örökséget, a new yorki örömzenélések, valamint Jeremy Steig, Billy Cobham és Alphonse Mouzon egyértelmű hatását. A gazdagon hangszerelt rock-jazz fantáziában ismét remekel Bolin, Hammer, Sanborn, Sheldon, Figueroa és Cruz. A Mahavishnu Orchestra akkori dobosa, Michael Walden pedig akkorát üt, hogy már rég a következő Wild Dogs szól, mire összeszedjük a padlóról az állunkat…
Természetesen a Deep Purple is megpróbálkozott a Marching Powder előadásával, de egy vagy talán két koncert után inkább hagyták és visszatértek a hasonló karakterű, de könnyebben eljátszható Homeward Strut-hoz.
A Teaser legrockosabb darabja a Wild Dogs. Nem véletlen került ez is a Purple műsorába. Ráadásul úgy, hogy még azt is megengedték, hogy Tommy előre álljon és szólót énekeljen. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy két olyan kaliberű énekes király vokálozott mögöttük egyidejűleg, mint Glenn Hughes és David Coverdale.
A stúdióváltozaton Bolin az ének és gitározás mellett egy akkor ultramodernnek számító ARP szintetizátoron is játszik. Paul Stallworth és Prairie Prince kíséretével. Ismét egy érzelmektől túlcsorduló dal, ahol Tommy énekesként is kihozza magából a maximumot. Egy újabb segélykiáltás, mely a magányról, sodródásról, piálásról szól, miközben a főhős, mint mindenki, csak egyszerű dolgokra: otthonra és szeretetre vágyik.
Az albumot záró Lotus egy leheletfinom darabként indul. Majd kőkemény hard rockba csap át és ez az érzelmi hullámzás ismétlődik még néhányszor. A záró rész reggae-s, jazzes világa pedig egy vérbeli Bolin gitárszólóval úszik a végtelenbe. A Energy legszebb napjait idéző kompozíciót pedig ki más is játszhatta volna fel, mint Bolin, Sheldon és Bobbie Berge. Akik „a varázsló” Ron Frazen zongorajátékával kiegészülve igencsak rendesen felrakták az i-re a pontot. Állítólag ez Glenn Hughes kedvenc Bolin száma. Ha egyszer esetleg úgy adódik, szívesen megkérdezném tőle.
Az album minden egyes felvételéből árad a profizmus, az átgondoltság, a felkészültség, az arányérzék és egy olyan visszafogott elegancia, amit nem lehet tanulni, amire ténylegesen születni kell. És bár a Teaser kilenc kompozíciójában összesen nyolc ütős, három billentyűs és két basszusgitáros szerepel, Tommy Bolin, a szaxofonos David Sanborn és a vokalisták mellett, ráadásul stílusilag is erősen széttartó, mégis meglehetősen egységesnek hat. Egy olyan zenei programnak, melynek a művészi üzenete mellett határozott íve, eleje, kifejtése és jól kidolgozott vége is van. Mestermunka.
Folytatjuk!
