2CD / 3LP / 2CD+BD / 2BSCD2+BD / 3CD+BD – Inside Out / Sony 2025
Felvirradt a nagy nap. 2025. szeptember 26-án végre megjelent az első két Beat album, mely formáció a King Crimson nyolcvanas évekbeli daltermését mutatja be, némileg modernizált formában. Adrian Belew, Steve Vai, Tony Levin és Danny Carey 2024-ben Észak-Amerikában turnéztak, az Egyesült Államokban és Kanadában. Idén pedig Dél-Amerikában: Mexikóban, Kolumbiában, Argentínában, Chilében, Brazíliában és Peruban, illetve Japánban folytatták a koncertezést. Talán jövőre végre Európa is felkerül a térképre. Addig is egy los angelesi koncertalbummal és koncertfilmmel, valamint egy összesítő észak-amerikai élő albummal vigasztalódhatunk a nagy víz innenső partján.
Íme, egy kiadvány-család, melynek minden másodperce élmény, egyetlen felesleges hang vagy pillanatnyi csend nincs benne, amit érdemes volna bolygatni. Nyilván ehhez olyan fajsúlyos zsenik kellenek, akik nemcsak a hangszereik virtuózai, de agyban is nagyon rendben vannak. Hiszen egy ilyen összetett, komplex, mégis érzelemteljes és fajsúlyos üzeneteket hordozó muzsikát nem lehet csak úgy, amolyan zenesulis janicsárként, hűbelebalázs módra ledarálni.
Történt pedig, hogy miután Robert Fripp 1974-ben lezárta a KC történetét, akkor nagyon is komolyan gondolta, hogy soha többé. Így, mikor 1980-ban új együttest alapított, még szó sem volt King Crimson reunionról. Hanem Discipline lett a zenekarnév, ahová olyan zenészeket hívott, akikkel vagy már játszott együtt korábban, vagy pedig egy azonos körben mozogtak. Bill Bruford nyilván adta magát, hiszen miután a Yes-ről a King Crimson-ra váltott a banda legvégéig ki is tartott Robert mellett. A két ex-Crimson mellé pedig szintén két nagyágyú érkezett. Adrian Belew többek között David Bowie, Frank Zappa és a Taking Heads vendég- illetve turnégitárosa volt. Míg Tony Levin Peter Gabriel basszusgitárosaként került a képbe.
A csapat gyorsan össze is rakta az első lemezanyagát, majd 1980 áprilisában rendben el is kezdték a turnézást. A névváltoztatásra majd csak októberben került sor, állítólag kiadói nyomásra, mert az EG vezetése úgy ítélte meg, hogy egy új King Crimson lemezt jóval könnyebben lehet a hallgatókhoz juttatni, mint egy új brandet bevezetni. Fripp áldását adta a dologra, így a banda bemutatkozó anyaga végül a King Crimson nyolcadik stúdióalbumaként látott napvilágot.
Mindezt sokan nem tudták, így csalódottan vették le a tűt a Discipline lemez első végighallgatása után. Persze az egy dolog, hogy a KC művészete addig is folyamatos változásban volt és nagyfokú nyitottságot követel. Azonban a felületes hallgató gyakran bedől önnön előítéleteinek, hiszen a Discipline kvartett tagsága, mint korábban is mindig, a korszak legmodernebb hangszereit használta. Így a Frippertronics, a Chapman Stick, az elektronikus dobok, gitárszintetizátorok, egyéb szalagos és különleges effektek miatt túl sok felszínes ember dőlt be annak a tévképzetek, hogy a King Crimson is új hullámra váltott. Ez azonban csak kisrészt volt igaz.
Ugyanis Frippet akkoriban elsősorban a gamelán zene ihlette, így a fejébe vette, hogy a Discipline együttessel egyfajta rock gamelánt fog megvalósítani. Ennek megfelelően rengeteg olyan hangot komponáltak bele a kompozíciókba, melyek kívül esnek az európai hangolásokon és harmóniákon, valamint még a tizenkét fokú zeneművek hangkészletén is. Miközben az ütőhangszerek és az ütőhangszerekként is használt instumentumok pedig szintén olyan poliritmikát valósítanak meg, melyek nem következnek az európai népzenéből. Mivel az eredeti gamelán lényege az ütés, az akkor létrehozott európai rock gamelán is az összetett ütemekre épült, melyekhez a sokszor negyedhangokra gerjesztett hangszerekkel együttesen nagyfokú fegyelemre volt szükség.
Mindezt persze nem tudhatták a korábbi KC rajongók, különösen a vasfüggöny kelet-európai oldalán, hát jött az ilyenkor jellemző értetlenkedés, majd fikázás és az új Crimson lemez félredobása. Ahelyett, hogy inkább megpróbálták volna megérteni a művészi szándékot és üzenetet.
Persze van benne némi poszt punk és new wave hatás is, de Discipline sokkal inkább egyfajta korai világzene, minimalista, punktualista felfogásban, mely gondosan kimódolva, folyamatos mozgásban van. Az összefonódó ritmusok és az állathangokat utánzó gitár- és énekhangok pedig valóban adnak egyfajta különös, polinéz-, balinéz-szerű, európai füllel hallgatva egzotikus, mégis sajátos hangulatot.
A fegyelmezett zenéhez pedig egy meglehetősen absztrakt, mégis koherens, alliterációkkal és egyéb nyelvi leleményekkel teletűzdelt szövegvilág tartozik. Mely formanyelv együttesen adja át a csapat túlbonyolított, stresszes, frusztrált, magányos világunkról alkotott lesújtó véleményét. A nagyvárost dzsungelként megélő művészek így sikeresen csatoltak vissza a természeti népek zenéjével és sajátos ütemvilágával az őket foglalkoztató, számukra egzotikus kultúrákhoz, miközben az érzéseik őszinte kifejezése is érthető és érvényes maradt. Mármint annak, aki vette, veszi a fáradtságot, hogy figyelmesen végighallgassa őket. Esetleg még utána is olvasson a zenészek korabeli nyilatkozatainak.
Majd következett a második csapás. Ugyanis 1982-ben Robert Fripp a fegyelem mellett az ütemnek, tehát a beat kifejezésnek is újabb réteget adott, mikor felkérte Adrian-t, hogy a beat generáció és beatkorszak irodalmát is jelenítse meg a második közös KC album szövegeiben. Amit aztán meg is valósítottak, így aztán a Beat album elsősorban Jack Kerouac, Neal Cassady, Carolyn Cassady, Allen Ginsberg, William Burroughs és a többi korabeli beatnik történeteire és írásaira utal. Ezzel pedig fel is értek közös kreatív munka zenitjére. Ezzel az ötvözettel feljebb már nem lehetett jutni, hát újabb vita kezdődött a folytatásról.
A harmadikként érkező Three Of A Perfect Pair album ennek megfelelően már egy kompromisszumos lemez lett. Melynek az A-oldalán (Left Side) populárisabb tételek kaptak helyet, míg a B-oldalon (Right Side) pedig kísérleti indusztriális zenék, mely a társulat egy részét akkoriban leginkább érdekelte. Az 1984-es lemezt és turnét követően Fripp másodszor is feloszlatta a Crimsont. Bár ezúttal nyitva hagyta a kérdést. Majd a tíz évvel későbbi dupla trió, illetve az utána következő fraKctalizáció során kialakult négyféle formációban is igényt tartott a Discipline felállás tagjaira.
Aztán ismét eltelt egy negyedszázad. Míg összeállt ez a mostani hibrid formáció. A sokféle King Crimson ProjeKct nyomán a Beat együttes így akár lehetne ProjeKct 9 is. Főleg, mert bár részt ugyan nem vett benne, de Robert is támogatta a projektet és a Beat-korszakos turnét. Mi több, magát az igencsak találó zenekarnevet is ő javasolta.
Adrian és Tony tehát adott volt. Bob és Bill viszont nem vállalta, így szükség volt egy nagyon jó gitárosra és egy nagyon jó dobosra. Steve Vai tökéletes választásnak bizonyult, hiszen bár mindent is tud a gitáron, hihetetlen alázattal szolgálja ki ezeket a cseppet sem sablonos kompozíciókat. Mivel maga is játszott Zappa mellett, jól értik egymást, de eleve régóta hasonló mentalitással áll a színpadra, mint Belew. Danny Carey pedig a Tool dobosaként szerzett magának ismertséget. Szintén kiemelkedő zenész. Aki bár egészen más közegből jön, mint Bruford, szintén jól ki tudja szolgálni a Beat korszak egyedi és agyas KC kompozícióit.
Mindazonáltal a Beat együttes nem King Crimson és messze nemcsak Robert hiánya miatt. Részint eltelt negyven év és nagyon megváltoztak a hangszerek és hangzások. Ráadásul a Beat tagságának esze ágában sincs a múltban ragadni. Tehát eleve rockosabban szólalnak meg a klasszikus tételek. Részint pedig az új tagok okán is teljesen más.
Vai nyilván ezerszer jobb gitáros Frippnél, meg úgy általában szinte mindenkinél. Elég szabadon is értelmezi azokat a részeket, ahol van helye az improvizációknak. De ésszel és ízléssel teszi, megdöbbentő, példaértékű alázattal alkalmazkodva a kompzíciók lényegi részéhez. Máshol pedig precízen hozza a negyven éve megírt részeket. No, ez az, amit nemcsak, hogy nem lehet tanítani, de napjainkban talán már nem is érdemes.
Mert, ha valaki csak tizedannyit is tud, mint Steve, az garantáltan mindent szét fog gitározni. Önimádat, ego-lego, öncélú művészkedés, rulez! Ja nem…
Danny szintén a saját útját járja, meg sem próbál Bill lenni. Amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. Kevesebb hangszert használ, de minden dalban megvannak azok a sajátos ütemek, amik nélkül nem lenne hiteles ez ilyen produkció. Carey ráadásul jóval lényegre törőbben, rockosabban dobol az elődjénél. Mondjuk Bruford horizontális, átfogó zeneiségét felesleges is volna másolni. Annyira az övé, sajátos, ízes és egyéni, amit üt, bárhol is játsszon. Ennek megfelelően a Beat egyfajta figyelemreméltó rock and roller feldolgozás, bátor átdolgozás vagy akár esetleg még egy igencsak érdekes öntribute is lehet, felfogás kérdése, minthogy Crimson akarna lenni. Mert ez nem nyúlás, nem mánia, nem megélhetési rockerkedés, hanem példaértékű művészi alázat. Az az egészséges mentalitás, amivel mondjuk egy komolyzenész egy Dvorak szimfóniához közelít, még mielőtt kialakítaná a saját értelmezését a saját előadásához.
Neon Heat Disease – Live In Los Angeles
A Beat Live kiadványcsalád törzsanyaga egy 2024. november 10-én rögzített los angelesi koncertalbum és koncertfilm. A Neon Heat Disease eddig tripla hanglemezen, dupla CD-n, dupla Blu-spec CD2-n és Blu-rayen jelent meg, mely utóbbin 5.1-es surround hang is választható. Ez a műsor tartalmazza a 2024-es turné mind a 19 dalát. Az, hogy a Red is bekerült a szetlistába senkit se zavarjon meg, a nyolcvanas években is játszották. Valamint a BD videó extrája további négy kisfilm: interjúk illetve rövid dokumentumbejátszások.
Strange Spaghetti – Live in North America
Mindehhez hozzájön még a limitált Deluxe Edition esetében egy csodálatos artbook, vagyis egy 36 oldalas nagyalakú keményfedeles könyv. Valamint egy második koncertalbum, mely a 2024-es észak-amerikai turné legjobb felvételeiből vonultat fel 12 dalt, melyeket szeptember 12. és december 18. között rögzítettek.
Aki már alaposan átrágta magát a Neon Heat Disease anyagán, különösen élvezni fogja a kisebb-nagyobb különbségeket, melyekkel ez a válogatott zsenibrigád estéről-estére finoman variálta a programot. Így aztán a Strange Spaghetti azoknak is kellemes hallgatnivaló lehet, akik csak kíváncsian belehallgatnának, milyen is, mikor a Beat játszik Crimsont.
A vájtfülőeknek és a rajongói kemény magnak pedig nyilván ezernyi apróság fog még kitűnni. Ami poénokat pont ezért nem is szabad előre lelőni. Legyen az idült crimsonosok öröme!
Beat?
Azt mondjuk komolyan nem tudom megítélni, hogy vajon a hallgatók közül hányaknak esett le, hogy a két albumcím a Beat lemez fontos sorait idézi. Nevezetesen Neon Heat Disease a Neurotica szövegét, a Strange Spaghetti pedig Neal And Jack And Me egy fontos sorát. Vélhetően jóval kevesebbeknek, mint akik crimsonosoknak vallják magukat. Mert legyünk őszinték, rengeteg kultúrsznob rohangál kishazánkban is, akik még az első, a Larks vagy a Red albumot sem ismerik kellő mélységben, hát még a többit, mégis lépten-nyomon a Crimsonra hivatkoznak. Talán most esetleg néhányan veszik a fáradtságot, hogy bepótolják az alapokat.
A másik érdekesség, hogy idehaza is egyre több olyan felső-középosztálybeli vagy kifejezetten gazdag ötvenes-hatvanas bácsi él, amelyik amolyan státuszszimbólumként mutogatja a környezetének a nappalijában jól látható helyeken elhelyezett méregdrága KC és egyéb díszdobozokat. Nagymellényes, rátarti, álszent, álszerény alakok, akik miközben nagy magabiztossággal hivatkoznak a Crimsonra vagy a beatkorszakra, a lehető legmesszebb kerültek attól, amit Jack Kerouac és a beatnikek az 1950-es években követtek, átéltek és hirdettek. Egy drága cipőről sem tudnának lemondani a beat életforma kedvéért, nemhogy a zöldövezeti haciendáról és az egyéb összeharácsolt földi javaikról. Persze a zene mindenkié. De azért tényleg komolyan érdekelne, vajon mi játszódhat le egy mások lehúzásából élő, idegen tollakkal ékeskedő, a környezetét non-stop traumatizáló, kiskirálykodó pökhendi alak fejében, miközben az otthoni hifiből megszólaló vonatkozó angol beatszövegeket hallja, érti és értelmezi…
BEAT!
Ez egy ultraigényes, tízpontos kiadvány-család, amit vérprofik készítettek. Ahol a kimagasló tartalomhoz valóban igazodik a forma, mely méltó a Crimsonhoz. A hang elképesztő, a kép csodálatos, a vágás zseniális. Miként a fotóalbum tartalma is kitűnő munka. Ha a mai beteg világunkban még valami értelme van a nívó kifejezésnek, íme, ez az. A Beat Live annyival fölötte áll napjaink gagyiáradatának, hogy nem is igazán lehet szavakba önteni.
De az ötvenpluszos örökgyerekek is megkapják a maguk is „drágaszágait”, hiszen a los angelesi tripla LP akár ötféle színben is rendelhető. Talán épp csak a parasztvakító neonfény maradt ki ezúttal a szórásból.
Felnőtt, komoly embereknek szóló minőségi muzsika. Ínyencfalat. Kíváncsian várom a folytatást. Mondjuk egy 2026-os budapesti koncertet archiváló vérprofi élő albumot…
