Ifjabb Bíró György, a Nash Rock Band, a Revans és a Bluesjárat egykori énekese, jelenleg a a Tranzit Blues Band frontembere. Gyuri a legendás észak-pesti csapat egyik alapítójának, Bíró György Gyurmának a fia, aki 2007 és 2010 között maga is a Kugli tagja volt. A Kugli-könyv kapcsán kezdtünk beszélgetni, ahol az értelemszerűen az előzmények is bőségesen szóba kerültek, hiszen a „kis” Gyurma a születésétől fogva minden jelentősebb mérföldkőnél jelen volt.
Mutatkozz be, kérlek!
Bíró György vagyok, 1970. szeptember 17-én születtem Budapesten, a XIII. kerületben. Ezt fontosnak tartom, mert a Szent István körúthoz közeli Hegedűs Gyula utca, ahol felnőttem, elég zorkó kis környék volt akkoriban.
Bár a nyitókérdés általában mindenkinél ugyanaz, érezni fogod benne az iróniát: volt-e a családban zenei előzmény? Nálad ez ugye egyértelmű, de esetleg tudsz más felmenőről, nagyapai szinten?
Nem tudok róla. Apám szülei Nyírbátorból származtak, onnan indultak útnak. Apám rövid ideig élt Németországban diákként, mert a szülei ott kaptak munkát, de zenei ágról tudtommal nem hoztak semmit.
Édesapád volt a Kugli egyik alapítója, az eredeti, első énekese. Mit érzékeltél gyerekként abból, hogy ő zenével foglalkozik? Milyen gyermekkori élményeid vannak?
Tulajdonképpen végig ott voltam mellette, kézen fogva húzott maga után, kísértem őt koncertről koncertre. Volt előélete is: a Scampolo, a Red River és még jó pár zenekar. Ott is énekesként és basszusgitárosként működött. Aztán rájött, hogy a hangszeres játéknál sokkal értékesebb a hangja, és szerintem ezt ki is használta.
Tudod nagyjából, mennyit zenélt, mielőtt a Kugliba került?
1967-től kezdett zenélni a Red Riverben, ott még „bézelt”, azaz basszusgitározott és énekelt egyszerre. Ez körülbelül három-négy évig tarthatott, utána viszont teljesen leállt a gitározással. Eltűntek otthonról a hangszerek, csak mikrofonok voltak mindenhol, ebből tudtam, hogy már csak az énekesi pálya megy tovább.
A Scampolón kívül emlékszel más zenekarokra?
Volt egy csomó, de nem tudnám őket felsorolni. Például később a Party Dance, Beat Box, Old Commando. Én ’70-ben születtem, abban a korszakban még kicsi voltam. Apám meg nem volt az az otthonülő típus: elment, és volt, hogy fél évre eltűnt zenélni Székesfehérvárra vagy máshová.
Édesapád mikor született?
Húsz évvel volt idősebb tőlem, 1950. január 5-én látta meg a napvilágot.
Tehát akkor ő már nagyjából harminc éves volt, amikor a Kugli beindult. Milyen emlékeid vannak a zenekar berobbanásáról?
Arra emlékszem, hogy irdatlan volt a tömeg. Gyerekként küzdenem kellett, nehogy eltapossanak. Olyan sikeres zenekart én még nem láttam: hatalmas ováció és jókedv kísérte őket. Amíg apám bejutott az öltözőig, tömérdek emberen kellett átverekednie magát. Akkoriban nem voltak még testőrök, akik hátulról bekísérik a sztárt, ő ment rendesen a nép között. Persze közben egy-egy italt is a kezébe nyomtak, ami megalapozta a koncert hangulatát.
Másoktól is hallottam, hogy édesapád rendkívül népszerű ember volt. A zenekar is sikeres volt, de az énekessel mindenki különösen szeretett eliszogatni.
1980 körül költöztünk a Váci úti, Babér utcai lakótelepre. Emlékszem, délutánonként rajongók álltak az ablakunk alatt. Apám kihajolt a billenős ablakon, és onnan beszélgetett velük. Volt, hogy be is hívott egy-két embert borozni. Nagyon kedvelték, szinte mindenki felismerte a gladiátorképzőkben – ahogy én hívom a környékbeli kocsmákat. Sokat járt oda, rengeteg zenésszel és ismerőssel találkozott, folyamatosan ment az eszmecsere.
Mivel magyarázod, hogy a Kugli ennyire sikeres volt? Mit érintettek meg az emberekben?
Szerintem a munkásosztály és a fiatalok nehézségeit ragadták meg. A szocializmusban a fiatalok el voltak nyomva, a szórakozási lehetőségeik korlátozottak voltak. Ki akartak törni, és a Kugli koncerteken ez sikerült nekik. Felszabadultan énekelhették a saját életükről szóló számokat, amiket szinte mindenki kívülről tudott. Hihetetlen közönség volt, szerintem a mai napig dúdolják azokat a dalokat.
Neked van személyes kedvenced, ami téged is megszólít?
Mivel később én is énekeltem ezeket, nagyon sok van. Imádom az Ide a szívekkel-t, a Masszív asszony-t vagy a Hétköznapok-at. Gyakorlatilag mindegyiket szeretem, belém ivódott az egész. Ahogy néztem apámat a színpadon, istenként tekintettem rájuk, bár akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd én fogok ott állni a helyén.
Ha ennyire sikeresek voltak, miért nem készülhetett róluk hivatalos lemezfelvétel?
Úgy tudom, volt felvételük, sőt, még némi jogdíjat is kaptak érte.
Akkor miért nem jelent meg?
Úgy hallottam apámtól, hogy a borítón vitatkoztak össze a lemezgyárral. Ők egy olyan borítót akartak, amin egy gyönyörű, meztelen női kebel látható, közötte egy kugligolyóval. A szocializmusban ez nem volt engedélyezett, a lemezgyár nem tolerálta a meztelenséget, hiába csak a poénon volt a hangsúly.
Apámék viszont makacsul ragaszkodtak hozzá, és szerintem ezen úszott el az egész. Hallottam olyat is, hogy Vikidál Gyula rövid ideig tartó szereplése is közrejátszott: amennyit segített a hírneve, annyit hátráltatott is a zenekaron. De ezeket már csak hallomásból tudom.
Neked milyen emlékeid vannak gyerekként Vikidál Gyuláról?
Hozzánk elég sűrűn feljárt, apámhoz iszogatni. Néha lementünk a pingpong terembe, ott sztorizgattak, énekeltek, mi meg játszottunk. Egy alacsony, izmos, csillogó szemű, nagyhangú énekesre emlékszem, aki nagyon megtalálta a közös hangot apámmal.
Veled milyen volt? Szerette a gyerekeket?
Igen, engem sosem küldtek el, ott lehettem a közelükben. Nagyon szoros, erős kötelék volt köztem és édesapám között.
Miben nyilvánult meg ez a szoros kapcsolat?
Olyanok voltunk, mint két barát. Később, a katonaság után hosszú ideig együtt is dolgoztunk.
Mit dolgoztatok közösen?
Színesfém-hulladék kereskedelemmel foglalkoztunk egy ideig. Apám volt a telepvezető, én pedig teherautósofőrként dolgoztam mellette.
Arról van információd, hogy Vikidál Gyula miért ment el? Volt ez otthon téma?
Szerintem Vikidálnak ez a zenekar csak egy átmeneti állomás volt. Ő nagyobbat akart lépni, azt akarta, hogy hiányozzon az országnak. Folytatni akarta a Dinamit-szintű karriert, és úgy érezte, a Kugli visszalépés lenne. Pedig szerintem rettenetesen jó volt az a felállás is, de ő vissza akart térni a zenei világ fősodrába, a televízióba.
Édesapád mondott valami konkrétumot arról, hogy miért lett vége a Kuglinak, vagy miért váltak külön? Volt valami kiváltó ok, vagy egyszerűen csak elfáradt a dolog?
Nem tudok konkrétumot, személyes konfliktusokra nem emlékszem, inkább csak apróságokra. Nem is nagyon mondta, hogy kivel mi volt a baj, de a zenekar szétszéledt. Először volt egy Protekció nevű próbálkozás, amiben bár játszottak Kugli-számokat, keresték az új utat. Úgy emlékszem, az akkori új hullám irányába akartak elmozdulni, hátha azzal sikeresebbek lesznek, mint például a KFT.
Emlékszel, kik voltak a Protekcióban?
Úgy rémlik, Vrana Tamás volt ott, aki basszusgitározott, belevontak egy szintetizátort is, abban voltak ötletei. Gönczy Laci és apám biztosan benne voltak. Arra már nem emlékszem, ki dobolt, de itt próbáltak nálunk a nagyszobában.
Most vegyük fel ott a fonalat, hogy édesapád sajnos elhunyt. Ez mikor történt?
2000-ben, pontosan Mikuláskor. Erről nagyon nehéz beszélnem, a mai napig nem tudtam kiheverni. Hosszú, elnyúló betegség áldozata lett.
Amikor a fiúk megkerestek, hogy újraindítanák a Kuglit, hogyan fogadtad a felkérést?
Érdekes sztori volt. Épp egy válás küszöbén álltam, nem is Budapesten, hanem Gyöngyösön laktam. Teljesen véletlenül értesültem a dologról, azt hiszem, Gabó talált meg. Nagyon meglepődtem és megörültem neki. Én addig is énekelgettem ezeket a dalokat, voltak is kisebb zenekaraim, ahol próbáltam életben tartani a számokat.
Milyen együttesekben énekeltél korábban?
Tagja voltam a Nash Rock Bandnek és a Revansnak is.
Tudták a többiek, hogy te is énekelsz?
Azt tudták, hogy énekelek, de azt nem, hogy milyen hangom van. Úgy emlékszem, lementem Gabóhoz a stúdióba, és kérték, hogy próbáljak felénekelni egy számot. Elég vicces volt: a Hétköznapok-at választottam. Olyan átéléssel adtam elő, hogy a srácok csak néztek egymásra: „Hát ez kurva jó!” Másnap már a zenekar tagja voltam.
Édesapáddal sokat dolgoztál civilben is. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?
Később én is telepvezető lettem, két telephelyünk volt, ott mérlegeltünk, reszeltünk. Amikor önálló vállalkozásba fogtunk, minden nap együtt ültünk az autóban. Váruk az eladókat, közben zenét hallgattunk és beszélgettünk. Kritizáltuk a többi zenekart, és sokszor előkerült a Kugli is. Apám mindig azt mondta, hogy annak a zenekarnak a mai napig működnie kellene. Buta, apró sértődések miatt mentek szét, amikre ma már talán senki sem emlékszik. Ha összetartóbbak lettek volna, mint az LGT vagy az Omega, ugyanakkora sikereket érhettek volna el, mert a dalok és a zenészek zseniálisak voltak. Sajnos nem így lett, de büszke vagyok rá, hogy én vihettem tovább a fonalat.
Kik voltak akkor a zenekar tagjai?
Gönczy Gábor volt a zenekarvezető, mindig is ő volt a motor. Gabóról el kell mondanom – és ezt szerintem mindenki megerősíti –, hogy ő a zenekar szíve-lelke. Nem ismerek rajta kívül mást, aki ennyit tett volna azért, hogy ez az együttes bármilyen formában fennmaradjon. Ha valaki jogosult a Kugli név használatára, az teljes mértékig ő.
Mesélj, kérlek a többiekről is!
Az újrakezdéskor ott volt még az alapítók közül Vrana Tamás és Gönczy Laci, kezdetben így állt fel a csapat. Később csatlakozott hozzánk billentyűsnek Dudinszky Zoltán Dudi. Aztán volt egy váltás, mert Gönczy Laci fia, zeneileg nagyon felfejlődött. Gönczy Andor azért került be a zenekarba, hogy friss vért hozzon a zenébe. Ez hallatszik is a második lemezünkön: a szólói megváltoztatták a hangzást. Míg az apukája a régi stílusú, precíz rock-szólókat játszotta, Andor olyan volt, mint egy kirobbanó dinamit, egy bomba. Dudival is kísérleteztünk, aki szuper zenész, de ő inkább a fúvós szekcióban és a billentyűknél volt kiváló, a gitározás kevésbé feküdt neki.
Hogyan fogadott téged a Kugli közönsége?
Szerencsém volt a névazonossággal. Mindig hangsúlyoztam, hogy az apám helyére léptem, így a rajongók elfogadták, hogy én viszem tovább az örökséget. Bár én voltam a legfiatalabb, hamar egybeépültem a csapattal. Legalább három évet töltöttünk így együtt a kezdeti szakaszban.
Ahogy én emlékszem, ez 2007 és 2010 között volt, akkor készült az első két lemez.
Igen, pontosan. Abban az időszakban rengeteg koncertünk volt, nagy fesztiválokon léptünk fel. Próbáltuk követni az eredeti show-műsort, de újításokkal is kísérleteztünk. Én nem vagyok egy nagy színpadi mókamester, inkább a precíz éneklésre, a tiszta hangokra koncentrálok. Lehet, hogy jobb lett volna egy olyan frontember, aki jobban szeret színészkedni, de szakmailag én a maximumot akartam nyújtani.
Hogyan látod utólag a Kugli-közönség fanatizmusát? Az emberek talpig Kugliba öltözve, a dalszövegeket a zenészek nyakába üvöltve éneklik... Mennyire érzed ezt különlegesnek?
Mindenhova követtek minket. Minden dalunkat ismerték, és az egész olyan volt, mint egy nagy baráti kör. Emlékszem egy balatoni esetre, amikor egy táborban együtt sütögettünk a törzsrajongókkal: mi gitároztunk és énekeltünk nekik, ők meg vendégül láttak minket. Életem egyik legszebb időszaka volt.
Tapasztaltál hasonlót más zenekaroknál?
Nem, sajnos nem. A legutóbbi zenekarommal, a Bluesjárattal is próbáltunk magas színvonalon játszani, még a bohóckodásba is belementem, hogy feltüzeljem a nézőket, de az emberek ma már sokkal érdektelenebbek. A rock és a blues közönsége mintha fogyna. Régen, apuék idejében az volt a csúcs, ha lemehettél a klubba és együtt lehettél másokkal. Ma mindenki a telefonját nyomkodja vagy otthon nézi az óriástévét. Nem akarnak már közösségben szórakozni. Én is szenvedek ettől a környezettől, mert imádok zenélni. Éppen ezért várom mindig a Kugli-évfordulókat.
A legutóbbi is hatalmas siker volt, teltházat csináltunk, amihez Gabó irdatlan energiákat tett bele a szervezésbe. Bizakodó vagyok, hogy ötévente meg tudjuk ismételni ezeket a nagy bulikat, mert ilyenkor még mindig látni azt az érdeklődést, amiért érdemes színpadra állni. Régen Újpesten, a klubnapokon alig várták az emberek a találkozást. Emlékszem, gyerekként apám a kezemet fogva vonszolt át a tömegen, annyian voltak. Ezt az érzést nem lehet leírni. A Kugli a ’80-as években Woodstock-szintű népszerűséget élvezett magyar módra, minden koncerten telt ház volt. Ráadásul ez egy hétfői klub volt eredetileg. A mi korszakunkban, amikor újraéledt a zenekar, már megjelent a világban ez az érdektelenség. Bár Gabó – aki hatalmas szervező, és mindenhol ott van, ahol technika és mozdítható tömeg akad – mindent megtett, és a törzsrajongók követtek is minket, a fiatalokat már nem sikerült olyan szinten elérni. Pedig a zenei szövegeink ma is kristálytisztán tükrözik a jelenlegi helyzetet, ugyanúgy, mint akkoriban.
A második lemez után, 2010 környékén kerültél ki a zenekarból. Mi történt akkor?
Nem szeretnék erről sokat beszélni, mert senkit nem akarok megbántani, mindenkit szeretek a csapatban. Talán besokalltam. Láttam, hogy kezd megkopni a közönség, sorvadtunk, hiába tettünk meg mindent. Voltak ötletelések, de nem egyeztek az elképzeléseink. Vrana Tamás például mindig azt mondta, hogy még több show kell a színpadra, Gönczy Laci és én viszont úgy gondoltuk, hogy elég a jó zene, nem kell a bohóckodás. Utólag lehet, hogy mégis az az irány kellett volna: a számok közötti megtervezett színészi jelenetek. Én azonban erre nem voltam vevő, én a jó dalokban hittem, de úgy éreztem, nem sikerült megfelelően megtartanunk a közönséget.
És az ötévente esedékes jubileumi nagykoncerteken, amiken te is részt veszel, visszatértek a show-elemekhez, vagy ott már csak a jubileum miatt jön a tömeg?
Azt hiszem, a 35 vagy a 40 éves jubileumin még elővettük ezeket a színpadi eszközöket, de ahogy korosodott a csapat, ez kikopott. Megmaradtak a vicces köztes beszédek – főleg Gönczy Laci és Gabó részéről, aki gyakran kipattan a dobok mögül mesélni. Ennek ellenére az összes jubileum, a legutóbbi 45 éves is, hatalmas telt házas siker volt.
A Csokonaiban kezdtük, ott még vetítés is volt. Gabó irdatlan energiákat és komoly technikát, fényeket, profi énekmotyót tett bele ezekbe a bulikba. A zenekar megmaradt embercentrikusnak: a koncertek után mindenki közvetlen, leállunk beszélgetni a rajongókkal, osztogatjuk az autogramokat. Remélem, az 50. évforduló is meglesz! Ha más nem, tolókocsiban nyomulunk fel a színpadra, de nyomni fogjuk a kemény rockot. Bizakodó vagyok, ha meg tudok szólalni, ott leszek és énekelni fogok.
Visszatérve a többi zenekarodhoz, mielőtt lezárnánk a beszélgetést, kérnék még egy időrendet!
Az első a Nass Rock Band volt 1998 és 2002 között, utána jött a Revans. A Kuglit követően a Bluesjárat énekese voltam 2012-től 2025-ig. Jelenleg pedig a Tranzit Blues Band tagja vagyok, 2026-tól.
Zárásként: mit gondolsz, mi édesapád és a Kugli öröksége a magyar kultúrában?
Szerintem a Kugli régen egy nagy család volt! A mai napig észreveszem, hogy ha megemlítem a Kugli nevet, az emberek emlékeznek rá. Ez egy korszak volt, egy olyan komoly időszak, amit az Illéshez is tudnék hasonlítani. Széles körben ismerték és szerették a zenekart, és ez annak ellenére történt így, hogy a tévében alig szerepeltek – bár a Pulzus-ban volt egy emlékezetes felvételük.
Háttérbe voltak szorítva, ismerjük a történelmi okait, hogy miért nyomták el őket, de erre a korszakra emlékezni fognak mindig. Ez egy nagyon szép időszak volt a magyar rockzenében.
Fotók: Bíró György Archívuma, Bíró Regina, Gönczy Andor Archívuma, Major László Archívuma, Képes Újság, Kugli Archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
