Ismét eljöttek a legnagyobbak, az igazi rock dinoszauruszok, összejött az ilyenkor szokásos osztálytalálkozó is. Papírforma volt, hogy hatalmas buli lesz és úgy is lett. Az idén 55 éves Manfred Mann’s Earth Band még mindig nem tud hibázni. Egy újabb fantasztikus, az év koncertje esélyes előadáson jártunk.
A múltban ragadtak számára ezúttal kezdjük egy kis gyorstalpalóval. A hetvenes évek aranykora, majd az 1987-es leállás után a Manfred Mann’s Earth Band 1991-ben újjáalakult, méghozzá a Manfred Mann’s Plains Music akkori társulatára alapulva, átnevezve vagy még inkább visszanevezve az akkori projektet. Azóta az Earth Band aktívan dolgozik, bár egy trend megfordult: a második etapban már jóval több koncertfelvételt készítettek és adtak ki, mint stúdióanyagot.
Az örökifjú főnök Manfred Mann mellé pedig szép sorban visszatértek a régi társak. Steve Kinch basszusgitáros és az egykori társalapító Mick Rogers gitáros, énekes már az újjáalakulás óta a fedélzeten van. John Lingwood dobos 2016-ban szállt be újra. Robert Hart énekes, gitáros, az „új fiú”, a Bad Company korábbi pacsirtája pedig 2011 óta az Earth Band frontembere. Egy válogatott szupertehetségekből, régóta a szakmában dolgozó, ihletett művészekből álló, összeszokott csapatról van tehát szó. Akik ráadásul jóval hosszabb ideje játszanak már így együtt, mint a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikusnak tartott, szintén nagyszerű felállásai. Miként a zenekar állandó vendégének számító James Stewart másodbillentyűs is évek óta stabilan a produkció része, léptek már fel korábban is idehaza ebben az öt plusz egyes formációban.
Szóval ismét az úton az 55 éves legendás banda, melynek műsora szinte kizárólag fel- és átdolgozásokból áll, ráadásul újra és újra egy nagyjából állandósult, az elmúlt évtizedekben egyre inkább megkövült set-listával támadnak, mégis mindig megújuló, friss, élő és erőteljes az egész. Mi lehet Manfred Mann és csapatának a titka?
Először is az, hogy a zseniális billentyűs és hangszerelő olyan hihetetlen jó érzékkel nyúl hozzá a lehető legváltozatosabb alapanyagokhoz, hogy szinte minden arannyá válik a kezei között. Ami pedig már eleve arany volt, csodálatos, míves, hetedhét országon át is világító, csillogó díszkoronává változik. Neki aztán tényleg teljesen mindegy, hogy Bob Dylan-, Bruce Springsteen-, Bob Marley-, Sting-, Mike Heron-, Sue Vickers- vagy John Simon-szerzeményről van szó, oly annyira a saját képére alakítja, hogy a végeredmény nemritkán jobb, mint az eredeti. Ráadásul ezeket a klasszikusokat idővel már a közönség is inkább hozzá köti, mint a szerzőkhöz, köszönhetően a fineszes újrahangszerelésnek és az Earth Band ihletett előadásmódjának.
Mert a MMEB másik titka, hogy bármilyen felállás is állt az évek során össze, mindig mindannyian mesterei a posztjuknak, a hangszereiknek, miként eme jelenlegi, kitűnő formáció is. Illetve a srácok legalább ennyire mesterei a jó értelemben vett szórakoztatásnak is. Együtt és külön-külön is lerí róluk, hogy nagyon szeretik ezt csinálni, örömmel állnak a színpadon. A hatból öten énekelnek, vokáloznak is, ha szükséges, ami szintén komoly hozzáadott értéke az előadásaiknak. Szimpatikus, jópofa, szerethető emberek alkotják a frontvonalat. Mögöttük John, a dobos is vidáman, magabiztosan adja az alapokat. Így aztán a főhős is bármikor könnyen tud szárnyalni. Most is a tőlük megszokott jókedvvel és elánnal játszottak. Ráadásul bár már nem mai legények, még mindig erősen inspirálja őket a közönség. Tapasztalat. Voltam már egy párszor Earth Band koncerten, mindegyikükkel többször találkoztam már személyesen is, ezt a csillogó szemű örömöt, a rajongók felé forduló érdeklődő kedvességet, illetve lojális türelmet nem lehet örökké megjátszani. Vagy van, vagy nincs. Márpedig náluk van.
Mivel pedig a magyar hard és prog rock közönség olyan lelkes, amilyen, a Colosseum legénységéhez hasonlóan ők is tényleg mindig örömmel járnak hozzánk és maguk is inspirálódnak az együttlétből, együtt lélegzésből, együtt örvendezésből. Nem volt ez másként most vasárnap, 2026. április 26-án a MOMkultban sem. Robert Hart például így nyilatkozott a közösségi médiában, nem sokkal a ráadást követő vastaps után: „A ma esti budapesti koncert egy igazán különleges telt házas előadás volt, a közönség egyszerűen fantasztikus volt, a zenekar pedig lángolt. Kétségtelenül ez volt a hét legjobb koncertje számomra. Nagyon kiváltságosnak érzem magam, hogy még mindig azt csinálhatom, amit szeretek…”
Ugyanis Prága, Brno és Pozsony után hozzánk is megérkezett a 2026-os 50 Years Of Blinded By The Light Tour áprilisi szakasza. A zenekar pedig tényleg izzott, lángolt és brillírozott, a nézőtér többször is felrobbant. Együtténeklés, lábdobogás, vastaps, ováció. Még azok is őrjöngtek a gyönyörűségtől, akik hozzám hasonlóan már többedszerre látták-hallották ezt a műsort. Mert az Earth Band nem haknizik és nagyon nem viccel. És ez a patinás brit formáció harmadik titka: igény és képesség a megújulásra. Akárhányszor is adják elő a már ezerszer játszott kompozíciókat, a fiúk még mindig annyira játékosak, hogy a számok időről-időre újabb improvizációkkal bővülnek, újabb gegek kerülnek bele, melyekkel a közönséget is vadítják, miközben egymást is húzzák a különféle spontán vagy annak tűnő gesztusokkal. A konfjaik pedig ehhez illeszkedően kellően szerények és őszinték, nem akarnak másnak látszani, mint akik. Példaértékű és tanítanivaló ez a fajta színpadi profizmus, művészi alázat.
Az alaphangulatot eleve megadta, hogy az előadás előtt Robert kijött az előtérbe, majd a maga szokásos végtelenül kedves módján beszélt pár szót, dedikált és fotózkodott a keménymaggal. Aztán a bőséges és kellően profi szortimenttel érkező merch pultban is mindenki megtalálhatta a számára kedves szuvenírt, hanghordozót vagy ruhadarabot. A bögrétől a táskáig minden volt MMEB mintával, a grátisz zenekaros matricáról már nem is beszélve. Számos zenészkolléga és egyéb szakmabeli is tiszteletét tette ezen a koncerten, igazi népünnepély kerekedett, már akkor is, mikor a várakozás hosszú percei alatt a kávézóban és az előtérben mentek a nagy megfejtések. Így, mikor kezdetét vette a show, már mindenki kellően felspanolva ülhetett be a székébe. Nem csoda, hogy aztán az előadás az elejétől a végéig tapssal, énekléssel és hangos ünnepléssel telt.
A műsorban nem volt meglepetés, bár végig reménykedtem, hogy talán nálunk is lesz egy-két plusz szám, mondjuk a Pretty Flamingo. Viszont a Captain Bobby Stout, Don’t Kill It Carol, Martha’s Madman, Stronger Than Me, You Angel You ötösével nyitó program maximálisan minden igényt kielégített. Robert ugyanolyan jól énekel, mint bármikor korábban. Még mindig olyan érces, erős hangja van és magával ragadó előadásmódja, mint korábban. Ugyanolyan csodaszámba menő a hangmagassága és a vitalitása, mint amit Glenn Hughes vagy Mr. Basary előadásain is tapasztalhattuk. Gitárosként is érdemben hozzátesz a hangképhez és a hangulathoz. Megkockáztatom, hogy a 2026-os MMEB koncert akkor is csúcs szuper buliként maradt volna meg a köztudatban, ha már ezen dalok után lemennek a színpadról és vége. Pedig az igazi diadalmenet még csak utána következett.
Mick Rogers szokásos gitárfantáziája ezúttal is tartogatott érdekes kikacsintásokat, majd elérkezett az első igazán erőteljes katarzis, Dylan Father Of Day, Father Of Night örökzöldjének Mandfred Mann változatával. Külön kiemelve a ritmusszekció fantasztikus teljesítményét, amire aztán a szólisták ismét remekül tudtak építkezni. Aztán stabilan maradt az extázis. Két olyan Bruce Springsteen feldolgozás parádés, extra szólókkal megbolondított változatával, melyeket ma már jóval inkább Mann-hez kötnek, mint az eredeti szerzőhöz. Kár, hogy For You és a Blinded By The Light mellett nem nyomták még el a trilógia harmadik darabjaként a Spirit In The Night-ot is. Aztán a bemutatást is magában foglaló tízperces Davy’s On The Road Again őrületével, egy újabb feledhetetlen örömzenéléssel zárult a rendes műsoridő.
A ráadásblokk előtt Mick bemutatta a közönségnek a gitár-technikusát. Majd belecsapott a húrok közé és egy rock and rollal megbolondított verzióban adta elő a Do Wah Diddy Diddy-t, mely úgy lett egyszerre ős-Manfred Mann (Chapter One) és Exciters feldolgozás, hogy közben mégis egyedi és eredeti maradt. Utána John dobszólóját élvezhettük, mely aztán lassan átfolyt a Mighty Quinn bő tízpercre eresztett közönség-énekeltetős, zenés őrületébe, melyben aztán végkép mindenki kiereszthette a benne feszülő kreatív energiákat. Közben egy újabb emberi pillanat, Robert egyszercsak spontán feltépett a színpadról egy setlistát, majd lenyújtotta az egyik törzsrajongónak. A szűnni nem akaró taps után az élelmesebbek még gazdagabbak lehettek néhány másik setlistával, dedikálással, illetve pengetővel. Mindenki elégedetten távozhatott.
A zsúfolt telt házas koncert előtt és után többen is odajöttek hozzám és megköszönték az Erkel Színházban készített videó-felvételemet, mely három évvel korábban Besnyő Laci jóvoltából születhetett meg. Mikor zsinórban már harmadjára hallottam az emberektől, hogy annak a bizonyos budapesti amatőr koncertfelvételnek a hatására kaptak kedvet, hogy megnézzék az Earth Band-et élőben, nem tudtam nem örülni. Lám-lám, mégiscsak van igény a jó zenére és a még annál is jobb előadásra, csak némi kis hírverés kell neki. Aki igazán jót akar látni és hallani, ne hagyja ki a következő közeli bulit a kismartoni Esterházy-kastélyban. Illetve, ha Isten is úgy akarja, remélhetőleg lesz még az Earth Band Budapesten!
Külön kiemelt köszönet illeti Bogdan Gomilko-t, aki zsinórban szervezi Budapestre a legnagyobbak koncertjeit! Isten áldja érte!
Videók: Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Bolla László és Kőrös Tamás
