Huszonöt éves jubileumát ünnepli idén a Jamie Winchester és Hrutka Róbert nevével fémjelzett zenekar: a májusi, Várkert Bazárban tartott koncert után december 23-án az Akvárium Klubban lépnek újra színpadra. Jamie szerint a ritkább, de nagyobb súlyú fellépésekkel újra megtalálta azt az örömöt, amiért annak idején gitárt ragadott, miközben a zenekar tagjai között máig megmaradt a kölcsönös szeretet és tisztelet. Az ír énekes arról is beszélt, hogy a jubileumi év után több időt töltene Magyarországon és többet zenélne, sőt új dalok gondolata is felmerült, bár ezekre egyelőre nem mer ígéretet tenni.

Ki tudod-e még mondani azt, hogy köménymagos kelkáposzta főzelék?

Köménymagos kelkáposzta főzelék.

Nem tudom, emlékszel-e, hogy 2012-ben, amikor elköltöztél Írországba, Bornai Tibor írt egy blogbejegyzést azzal a címmel, hogy Hazamegy a barátom, és abban szerepelt, hogy te még ezt is ki tudtad mondani, annyira jól megtanultál magyarul.

Emlékszem a posztjára, de arra nem, hogy ez benne van. A KFT-s barátság korai szakaszában egyszer kaptam egy pólót is. Amikor még nem voltam annyira erős magyarból, az is egy aranyköpésem volt, hogy „fucking dog doesn’t like bundás kenyér”, és ezt kinyomtatták nekem egy pólóra Drániék (Dráni Bornai beceneve – a szerk.), úgyhogy ez egy nagyon kedves emlék.

Elköltöztél, de azóta is rendszeresen jársz vissza. 2021-ben, amikor több interjút is adtál a covid miatt elcsúszott 50 éves szülinapi koncerted előtt, azt nyilatkoztad, hogy rendszerint csak a koncertekhez köthetően jársz Magyarországra, és hogy ezen szeretnél változtatni. Ez sikerült az azóta eltelt öt évben?

Utána is főleg a koncertek miatt jöttem. Egyéb különös okom nem volt rá, amit bántam is egy idő után, mert soha nem volt idő csak úgy jönni barátokat meglátogatni. Mindig volt valami ügy, és akkor mindig készülni kell, próbálni kell, vigyázni a hangomra, fontos, hogy aludjak inkább, mint hogy igazán jól elengedhessem magam. Ebbe egy kicsit beleuntam, úgyhogy próbáltam több időt szakítani, hogy csak úgy tudjak jönni.

Most meglátjuk, mert eléggé átalakulóban van az életem egyébként is. Az utóbbi egy évben megszűnt a civil munkám Írországban, és akkor elmentem beszerezni hajóskapitányi papírokat, hogy hajós szállítással foglalkozzak. És ezt kezdtem el most, így skipperkedni /hajóskapitánykodás/, ahol csak tudok.

Dolgoztam, most volt egy Atlanti-átkelésem, voltam Horvátországban is egy flotilla-héten skipperkedni, nagyon jól éreztem magam. Szóval így felszabadult egy csomó időm. Korábban azért is volt nehéz gyakrabban jönni, így szabadon, mert nagyon kötött volt a munkahelyem és a szabadságmennyiségem, amit nagyon ügyesen kellett beosztani. Most meg valamennyivel lazább az életem, és magam tudom beosztani az időmet, aminek nagyon örülök, és van is kedvem minél többet járni ide.

Ehhez van köze a magyar közéletben bekövetkezett változásoknak?

Ezen sokat gondolkodtam, és nem a válaszom. Őszintén nem. Nem volt kizárólag vagy kifejezetten ehhez köthető döntés az sem, amikor elköltöztem. Az egy része volt, hogy nem nagyon tetszett a közhangulat, de nem ezért mentem el, és most nem ezért tendálok vissza.

Már egy pár éve kezdtem érezni azt, hogy újra hiányzik Magyarország. Volt egy elég nagy mélyrepülésünk Budapesttel, de ez már egy pár éve kezdett átalakulni, és újra szeretem, újra vonz a hely.

Akkor megint egy kicsit igazabb a szólólemezedről a Budapest című dal.

Igen, újra értelmet nyert.

Ugorjunk a jelenből kicsit a régmúltba! Képzeld, először 1993 végén, 8 éves koromban, Miskolcon láttalak egy Koncz Zsuzsa-koncerten, akinek a zenekarát akkoriban Bornai Tibor vezette. 2017-ben a Lángolónak adott interjúban is említetted, hogy neki köszönhető, hogy elindultál a zenei pályán, és az elején tőle tanultál a legtöbbet. Koncz Zsuzsához is ő hívott el?

Igen. Előtte volt a Baba Yaga, ami úgy alakult, hogy egyszer elutaztam a KFT-vel Szicíliába, mint szervező, egy ottani fesztiválra, ahol találkoztunk egy orosz népi énekes csapattal. Ott, a szicíliai éjszakában kitaláltuk, hogy mi lenne, ha lenne ez a zenekar, ami eredetileg a KFT-ből és az orosz együttesből állt össze.

Utána jött az, hogy Laár András kilépett a KFT-ből, és abbahagyta azt a fajta zenélést egy időre. És akkor, mivel már benne voltam a lemezben, és én írtam a szövegeket, meg segítettem a stúdióban is, azt mondták, hogy legyek én az új tag. Hobbizenekarom volt már korábban is, de ez a régi Baba Yaga-történet volt az első profi zenekari élményem. Az első koncertünk Mainzban volt egy fesztiválon, 5000 ember előtt, akik nagyon tomboltak, és ott álltam, hogy: hú, hát akkor… Ez az egész 1990. környékén volt.

Dránival mi ott nagyon sokat muzsikáltunk együtt, és ő ajánlott be Zsuzsa zenekarába. Így indult a session karrierem a ’90-es években. Abszolút neki köszönhető mindez.

Ezek után a ’90-es években sok mai „nagy öreggel” játszottál együtt. Mi a jut eszedbe erről az időszakról?

Egyes élményeket nehéz lenne kiemelni, de nagyon imádtam azt a korszakot. Mindig mozgalmas volt, mindig ment valamerre, be tudtam újabb és újabb helyekre kerülni. Egyfolytában találkoztam más zenészekkel, más zenekarokkal, aztán elkezdtünk valamilyen formában együtt dolgozni. Akkor viszonylag stabilan dolgoztam a TomTom Stúdióban is, ahol akkoriban gyakorlatilag mindenki megfordult.

És igen, ez egy nagyon hálás és izgalmas korszak volt. Nagyon szerettem, folyamatosan mentem, egyre jobban tanultam a nyelvet meg az ország szépségét is megismertem, meg jó volt így mászkálni körbe Magyarországon. Jót tett nekem.

Meg hát az is, hogy folyamatosan mély vízben voltam. Dolgoztam olyan zenekarokkal, meg találkoztam olyan stílusokkal, amiket egyébként magamtól esetleg nem játszottam volna. Ezeket megtanulni, elsajátítani valamennyire, óriási nagy lecke, nagy iskola volt nekem.

Ebben az időszakban ismerted meg azokat a zenésztársakat is, akikkel 1998-ban megalakítottátok a Boom Boom zenekart?

A Boom Boom úgy jött, hogy a Szapival (Szappanos György basszusgitáros [1966-2021] – a szerk.) barátkoztunk. Arra, hogy őt honnan ismertem, egyáltalán nem emlékszem, de arra igen, hogy lejött egyszer egy Pierrot-koncertre. Pierrot volt talán az első, aki elkezdte hajtani, hogy én is énekeljek szólót az ő koncertjén. Mindig adott nekem egy-két számot, hogy szólóban énekeljek, feldolgozásokat.

És egyszer Szapi, mint barátom, lejött egy koncertre és így hallotta, hogy éneklek – és akkor ő is mondta, hogy nekem oda kéne állni középre énekesnek, újra. A Baba Yaga óta nem volt ilyen. Nem nagyon foglalkoztam vele, vagy nem forszíroztam, nem is tartottam fontosnak, de így kaptam egy kis hátszelet, és ebből lett a Boom Boom.

Ez egy pár évvel megelőzte a Hrutka Róberttel közös, „Jamie-Robi zenekar” 2001-es megalakulását.

A Jamie-Robiba viszonylag nehezen is mentem bele az elején, mert akkor a Boom Boom nagyon ment. Nagyon döngött minden szerdán az Old Man’s, nagyon nagy telt házak voltak. Én azt tartottam a zenekaromnak, és egy ideig vacilláltam a Jamie-Robi projekttel, hogy jó ötlet-e, aztán szerencsére meggyőztem magam, hogy jó ötlet, és az is volt.

Ha minden igaz, akkor az első lemez, amelyen mindketten játszotok Hrutka Róberttel, Tolcsvay László 1999-es lemeze (T-Monográf – Tamagocsi). Akkor ti már ismertétek egymást?

Azt hiszem, igen, de annyira rég volt, hogy már kicsit homályos, pontosan mikor és hogy kezdődött, de Robival sok volt a közös szál egyébként is. A Pénz zenekarnak a felét ismertem, Robit meg Gijo-t (ejtsd: „Gizsó”; Giret Gábor basszusgitáros – a szerk.) már akkor is láttam, amikor a Rapülőkben játszottak. Volt olyan, hogy Robi hívott reklámot énekelni, szóval igen, akkor már úgy ismertük egymást… Sőt, volt egy Trains nevű zenekar, és elkezdtünk csak úgy próbálni nálam otthon ezzel a rockzenekarral, és akkor Robival elkezdtünk néha összejárni, írogatni dolgokat. Ebből sült ki az It’s Your Life, mint dalötlet, és Robi aztán nagyon ügyesen elhelyezte Herendi Gábor segítségével egy reklámban, és akkor gyakorlatilag az berobbantott minket.

Közismert, hogy az It’s Your Life-fal indult a közös dalírás, és aztán ebből nőtt ki a zenekar 25 évvel ezelőtt. A csapat többi tagja hogyan került a képbe?

Borlai Gergőt 13 éves kora óta ismerem, vele vagyok a legrégebb óta barátságban. Egy házban laktam az unokabátyjával még a ’90-es évek elején, és akkor Gergő néha járt fel hozzánk. Ott volt egy kis próbaterem, ahova esténként lementünk együtt zenélgetni. Én gitároztam, ő dobolt, akkor is elképesztően, feljöttem három óra után, vérzett az ujjam, le voltam izzadva, és mondom, hogy ilyen nincs, vagy ez hogy lehet… És akkor onnantól tartottuk a kapcsolatot, úgyhogy az rögtön egy egyértelmű gondolat volt.

Giret Gábor ugye Robival közösen játszott már sok helyen előtte, és ők nagyon jó barátok voltak. Addigra már láttam több helyen, és nagyon szerettem mind a személyiségét, mind a zeneiségét – ez a mai napig így van. Szerettem azt az embert, meg ahogyan hozzányúl a hangszerhez, az is egy nagyon könnyű gondolat volt, hogy ki legyen azon a poszton.

Galambos Zoltánnal először akkor dolgoztam együtt, amikor Pierrot antológia-lemezeket csinált, és az egyiknek én voltam a producere. Több zenekar jött, és az egyik „Galambnak” a zenekara, az Akt volt, és ott nagyon tetszett. Sőt, egyszer, még korábban együtt turnéztam a Mester és tanítványai zenekarral, ahol Galamb volt a billentyűs, úgyhogy már onnan is ismertem. Őt is nagyon szerettük emberileg. Ahogy hozzányúl egy zongorához vagy egy billentyűhöz, az mindig megmosolyogtat. Ezért kerültek szóba ezek az emberek, és nagy egyetértésben, nagyon gyorsan összeugrott ez a zenekar.

Dely Domonkos, azaz Domi, az egy szép történet volt. Ő már Gergőnek roadolt a Boom Boom-korszakban. Még nagyon fiatal volt. Jött velünk turnéba, és ott nagyon megszerettem. Egyszer meghívott a 17. kerületbe, ahol fellépett egy helyi zenekarral, amiben dobolt, és nagyon jót buliztunk. Utána eszembe jutott, hogy a mi zenénkben viszonylag sok helyen előfordulnak ezek a shakerek, csörgők, és ez része a hangképnek. Arra gondoltam, megkérdezem, hogy nincs-e kedve eljönni, perkázni a bandába. Feljött hozzám, akkor már a Bakáts utcai a lakásba. Leültünk, elővettem a gitárt, ő elővett egy shakert, játszottunk két-három számot, és nem igazán sikerült. Mindketten éreztük, hogy egy próbát megért, de valahogy nem volt az igazi. Akkor nagy barátságban továbbléptünk, és kb. két hét múlva Domi felhívott, hogy figyelj, gyakoroltam, kipróbáljuk ezt még egyszer? Feljött a lakásba, és látszott, hogy kék foltos mind a két karja, szóval, véresre gyakorolta magát. Elkezdtem játszani, ő rászállt, egyből jól, és a többi, ahogy mondják, történelem.

Így állt össze a teljes csapat, amivel a mai napig játszunk. Volt idő, amikor Gergő nem ért rá, vagy más irányokba akart menni, és akkor volt egy-két másik dobos a zenekarban, Móré Attila is volt egy ideig, Kottler Ákos hosszabb ideig, de most így, amióta Gergő úgy érezte, hogy vissza szeretne jönni, újra összeállt az eredeti banda.

Külön büszkeség, amit mondtam is a májusi koncerten, hogy a zenekaron kívül még Feltóti László hangmérnök és Jávor Péter menedzser is ugyanúgy az első naptól kezdve a csapathoz tartoznak, és mindenki a mai napig örül ennek a formációnak. Ez egy szép dolog, szerintem.

A 2000-es évek közepén voltam pár koncerteteken, és emlékszem, hogy mindig hatalmas élmény volt látni, ahogy együtt zenéltek és hallani azokat a dalokat, ráadásul sok embernek tetszett… Ennyi év távlatából, hogy látod, mit találtatok el, mi lehet az oka, hogy ennyire szerették az emberek, és ilyen sokáig jól tudott működni a formáció?

Tudod, erre nagyon nehéz válaszolni, valószínűleg az embereket kéne megkérdezni. A mi részünkről, szerintem mindannyiunkban volt egyfajta határozottság, hogy csak olyat fogunk csinálni, amit mi százszázalékosan vállalunk, amire százszázalékosan büszkék tudunk lenni, és soha nem adunk lejjebb a minőségből. Szóval, hogy soha nem hagytuk, hogy anyagi dolgok vezéreljenek a minőség helyett.

Mindig inkább költöttünk pénzt arra, hogy jó legyen a stáb, jó legyen a hangzás, jó cuccunk legyen. Amikor lemezt vettünk fel, akkor arra adtunk, hogy valahonnan beszerezzünk egy igazi Hammond orgonát, hogy ha éppen az kell, és akkor azt hatan lecipeltük két emeletet azért a TomTom Stúdióba, csak hogy meglegyen az igazi, hogy ne vágjunk rövidre semmit. És ebből lett valami, ami miatt büszkeséggel és magabiztossággal álltunk ki játszani.

A másik az, hogy nagyon nagy szeretet van ebben a csapatban, megvan a kölcsönös tisztelet. Tiszteljük és szeretjük egymást, és ez süt rólunk, amikor játszunk. Akkora mosollyal játszunk együtt, hogy szerintem az volt az egyik szupererőnk, ha lehet ilyet mondani. Arról nem is beszélve, hogy Hrutka Robit nem kell bemutatni, mint zeneszerzőt. Elképesztően jó dalokat ír, és én is írtam pár vállalhatót… Mindenki elképesztő jó zenész a csapatban, szóval szerintem ezt így küldtük.

Két olyan nyilatkozatot is találtam zenésztársaidtól, amelyek teljesen egybevágnak azzal, amit most elmondtál. Galambos Zoltán 2022-ben egy podcastben azt mondta a zenekarotokról, hogy emberileg, zeneileg és szakmai profizmusban semmi ehhez hasonlóban nem vett részt a pályája során. Hrutka Robi pedig 2019-ben fogalmazott úgy a Lángolónak, hogy a színpadon kapja meg azt az érzést, amiért zenél.

2008-ban ezzel a formációval abbahagytátok, de részben másokkal továbbra is aktívan zenéltél a kiköltözésedig. Akkoriban volt olyan nyilatkozatod, hogy már belefáradtál a folyamatos koncertezésbe. Amióta évi néhány koncertre jársz csak vissza, és újra a régi csapattal zenéltek, hogy érzed? Újra megtörténik a színpadon az a csoda, ami az egész lényege?

Sőt, hát egyre jobban! Újra, igen! A költözés környékén volt egy viszonylag hosszú köröm, ahol sokat panaszkodtam, hallottam is vissza, hogy sokat rinyálok. De igen, egy kicsit munkaszerű lett, sok is volt, nehezen is kezeltem ezt a celebritás részét a dolognak… Nem ezért kezdtem el csinálni. Jólesik meg minden, de egy kicsit nyomasztónak éreztem.

Az, hogy úgy kezdtem el visszajönni, hogy inkább ritkábban lépünk fel, de minőségében a lehető legjobbat hozzuk, nagyon nagyot lendített rajtam. Legalábbis sokkal nagyobb kedvvel tudom csinálni. Mostanában, nagyon jó helyeken tudunk játszani, sok embernek, ami mindig feldob. Újra visszajött az, amiért 13 évesen először gitárt ragadtam, és először hallottam azt, hogy hogy szól egy elektromos gitár a kezemben, szóval ez abszolút újra benne van.

Most, mivel minden más teher lejött róla, kizárólag azért csináljuk, hogy jól érezzük magunkat, és hogy élvezzük az élményt. Már nem kell ebből megélni, nem kell egy stábot fönntartani, hanem barátilag összejövünk időnként, akkor viszont jól érezzük magunkat, szóval nagyon élvezem.

Bár az utóbbi években többször is az egykori Wood and Strings produkciótok stílusában, akusztikus gitárokkal és vonószenekarral léptetek fel, a 25 éves jubileum évében mindkét fellépésetek „hangos”, elektromos gitáros, rockosabb hangzású koncert volt. Ennek mi az oka? Az érzés, amit az előbb leírtál, ebben tud igazán kiteljesedni?

Ezt annyira nem mondanám sarkalatosnak. Az elején abszolút az elektromos gitározásba szerettem bele. Annak van egy ereje, ott van a hangerő, szeretek a torz gitáron játszani, de ugyanúgy szeretem mindkétféle koncertet. Mostanában nagyon sokat játszottunk vonósokkal, ülve, akusztikus gitáron, annak van egy abszolút varázsa, de amit elkezdtem elképzelni tizenévesen, az az, hogy állok nagy terpeszben egy nagy színpadon, és jó hangosan gitározok. Szóval igen, valamitől az mindig a szívem csücske lesz. És ez a zenekar is.

Az It’s Your Life is egy elektromos gitáros nóta, a mi korai koncertjeink, a Sohotól a Gödörig elektromos koncertek voltak, szóval mi szeretünk jó hangosan, dinamikusan, pörgősen zenélni. Ezek álló, táncolós koncertek voltak nagyon sokáig, és igen, egy picit most vissza akartunk arra térni, mert az lett a ritkábbik.

Valamiért talán könnyebb is volt eladni a Wood and Strings-féle vonalat a szimfonikus zenekarral. Arra talán több igény volt az utóbbi években, de sokat beszéltünk róla, hogy azért jó lenne megint állva, döngetve muzsikálni. Mondjuk a Rockinformban óvatosan használnám a rock szót, mert sok embernek ez más jelent, és mi egyértelműen popzenét játszunk, de azt dinamikusan, elektromos gitárokon. Általában úgy születnek a nóták is, és nagyon jó érzés úgy játszani.

Ettől függetlenül várhatjuk még a Wood and Strings-es megszólalást is?

Abszolút, persze.

Tehát a kettő megfér egymás mellett, csak egy kicsit szeretnétek kiegyensúlyozni a kettőt?

Szerintem mindannyiunknak hiányzott az, hogy egy kicsit menjünk fel és csapkodjunk. De mondom, hogy ez nem vesz el a másik fajtából. Annak elképesztő nagy varázsa van, amikor a Müpában beszállnak a vonósok, és ugyanannyira lehet szeretni. Ez egy másféle élmény. Talán nekem valahol sokkal meztelenebb a szerepem, szóval sokkal jobban kint vagy és sebezhetőbb vagy, mint énekes. Nincs a csimbum cirkusz körülöttem, és akkor minden hiba hallatszik. De mondom, minden működik, mindegyiket szeretem.

Elképzelhető, hogy hamarosan új dalok is születnek?

Sokat beszélünk róla.

Hrutka Robi a Petőfi TV-nek nyilatkozott idén, a májusi koncert előtt, és ott is említette, hogy van róla szó, de nem ígér semmit.

Igen, nem merünk ígérni, de szó van róla, sőt, dalok is vannak a levegőben. Igazából ez szabadidő kérdése… Szerintem ahhoz, hogy ebbe igazán jól belevágjunk, érdemes nekem itt több időt tölteni, és úgy csinálni, ahogy régen csináltunk lemezt. Átment az egész világ abba, hogy akkor küldözgetünk sávokat innen-onnan. Ami működik, sok produkcióban vettem így is részt, és annak semmi baja. Van egy tök jó stúdióm Dublinban, ahol gyakorlatilag bármit fel tudok venni. De nagyon hiányzik az a varázs, ami régen volt, hogy bementünk egy stúdióba, feltoltuk az alapokat, és aztán ott dolgoztunk együtt, egy légtérben.

Sokkal jobban születnek az ötletek, ha van ott egy-két ember, akivel lehet ezt így egymáson pattintani, hogy mi lenne, ha… Kirepülnek dolgok, ami azért nehezebb, amikor egyedül ülsz kétezer kilométerre. Úgyhogy szerintem fogunk valamikor új dalt írni, nem mondom meg, hogy mikor, de abszolút szó van róla, és kedv is van hozzá.

Ezt örömmel hallom, már csak azért is, mert volt idő, amikor olyan nyilatkozatok is elhangzottak, hogy az embereket úgyis csak a régi dalok érdeklik már…

Figyelj, reálisnak kell lenni. Magyarországon én észrevettem egy jelenséget, hogy nagyjából egy dobása van egy produkciónak, ahol lehet egy nagyot menni, és utána előbb-utóbb, egy kicsit átmegy nosztalgiacikkbe. Azt a végén nagyon keserűen fogtam fel, de most már valamivel könnyedebben, hogy oké, nyilván arra kíváncsiak leginkább az emberek. Ez szerintem világszerte is így van, hogy lehet új lemezeket csinálni, de mindig arra lesz igény, hogy a régi dalokat is hallják.

Szóval, ha csinálunk új lemezt, az nem azért lesz, mert ugyanakkorát akarunk robbanni. Jól esne, de nem ez lesz a fő értelme a dolognak. Ahogy mindig is csináltunk zenét, mi magunknak megcsináljuk, kirakjuk, és ha bejön az embereknek, akkor az egy bónusz.

Említetted már ma is a kinti stúdiódat. Az egyik 2021-es interjúdban mesélted, hogy magyar zenészeknek is dolgoztál onnan. Van-e még hasonló tevékenységed? Mennyire van jelen az életedben ez a fajta stúdiómunka?

Mostanában csak nagyon picit. Az utóbbi másfél-két évben főleg a hajózással foglalkoztam, ami nagyon elvette az időmet. Közben itt is továbbment az élet, de időnként vannak munkáim. Most Pálvölgyi Géza felkérésére fogok vokálozni. Egy új iLand lemezen dolgoznak, és már kaptam sávokat ahhoz, hogy majd azokra dolgozzak, amikor hazamegyek. Az első lemezüket is végig én vokáloztam, kint Dublinban.

Pálvögyi Gézával még ’93-’94-es Tátrai Band lemezeken dolgoztam először, mint vokalista. Először úgy nézett ki, hogy konkrét elképzelése volt, és akkor úgy vokáloztuk fel, de a következő lemezen már nagyjából ránk bízta, hogy milyen legyen. És akkor kialakult ez a kapcsolat, hogy biztonságban érzi magát ezen a téren velem, és elmondja nagy vonalakban, hogy mire gondol, és általában örülünk a végeredménynek.

És akkor a Tátrai Bandben úgy volt, hogy a két női vokalista és te közösen dolgoztátok ki a vokálokat?

Hát igen, nagyjából mi találtuk ki ezeket a szólamokat.

Tehát például a Hajnali szelet is?

Igen.

Nagyon szeretem annak a dalnak a vokáljait.

Volt egy nagyon jó korszak. Ezt Czerovszky Henivel és Tóth Edinával csináltuk. Velük nagyon sokat dolgoztam együtt, nagyon jó, ötletes, gyors, profi kis csapatot alkottunk, és általában valami jó jött ki. És igen, ekkor született a Hajnali szélhez az a nagyon inspiráló intró, ami tökre adta magát, ezzel a sok réteggel. Arra büszke vagyok, az jó lett.

És nyilván büszke vagy az idén 25 éves zenekarotokra is. Májusban volt már egy koncert a 25 éves jubileum alkalmából, a Várkert Bazárban. Az évvégi koncert az Akváriumban miben lesz más, ha egyáltalán más lesz?

Nem hiszem, hogy nagyon más lesz. Biztos más lesz a tracklista, mert más dolgokat is előveszünk. Ha nagyon összekapjuk magunkat, akkor lehet, hogy lesz egy-két új is – ezt még mindig nem merem megígérni. De nem akarunk nagyokat újítani. Azt fogjuk hozni stabilian, amit mindig is. Megpróbálunk egy nagyon ütős műsort összerakni, és azt a legeslegjobban eljátszani.

Ha jól tudom, ugyanezen a helyen, amikor még Gödör Klub néven futott, egy időben kéthetente játszottatok.

Igen, így volt.

Tehát akkor ez egy legendás helyszín volt, és ha jól tudom, volt egy nagyon stabil törzsközönségetek is.

Igen.

És ők vajon járnak még a koncertekre?

Én most már név szerint ismerem a közönségünk összes tagját, mert nagyon lojális közönségünk van, és gyakorlatilag azokból a koncertekből megmaradt a kemény mag. Nagyon régóta nagyon jól ismerjük egymást, mindig dumálunk a koncertek után. Igen, szóval nyilván csereberélődik a közönség, de nagyon sok az ismerős arc, amikor játszunk, hál’ Istennek!

A koncert december 23-án lesz az Akváriumban, ezzel zárjátok az évet. Vannak-e már terveitek a jövő évre? Számíthatunk esetleg az eddiginél több koncertre?

Konkrét terv nincsen, gondolatok meg irányok vannak. Ahogy mondtam, szeretnék valamivel többet jönni, többet játszani. Úgy képzelem el az életem, hogy a nyári időszakot inkább a hajózással tölteném, a télit meg minél több zenével. Ez lenne az ideális, meglátjuk, hogy mennyire megvalósítható. De hogyha ez így összejön, akkor nekem nagyon szép balance-ban lesz az életem.

Fotók: Erhardt László