2CD / 3LP – Rhino / Warner 2026
Fél évszázadnyi bootlegezés és kalózkazettás terjesztés után, 2026. július 17-én a Rhino Records végre hivatalos formában, felújított hangzással emelte be a Yes diszkográfiájába az 1976-os New Jersey koncertet. A Roosevelt Stadium – Jersey City – 17 June 1976 a banda valaha készült egyik legjobb élő felvétele, egyben a zseniális svájci billentyűs, Patrick Moraz fúziós korszakának legfontosabb, megkerülhetetlen lenyomata.
1972 nyarán, közvetlenül a Close To The Edge felvételei után Bill Bruford kilépett a Yesből. Bár döntésének elsődleges oka az volt, hogy az ötödik nagylemezzel a zenekar elérte a művészi csúcsát, valójában már régóta unta a tagok közötti állandó nézeteltéréseket és személyiségbeli ütközéseket. Különösen Jon Anderson énekes és Chris Squire basszusgitáros között vibrált a levegő, amit a dobos egyre nehezebben viselt, ráadásul Squire hírhedt késéseit is nehezen tolerálta. A csapat rendkívül demokratikusan, ám emiatt borzasztóan lassan dolgozott.
Bruford elhíresült anekdotája szerint a Yesben napokig képesek voltak azon vitatkozni, hogy egy adott basszushang F vagy Fisz legyen, miközben ő a spontánabb, pörgősebb munkát szerette.
Mivel a dobos úgy érezte, a zenekar kezd önismétlő gépezetté válni, nem akart egy stadionokat megtöltő biztonsági játék részese lenni. Inkább a bizonytalanabb, de kreatívan izgalmasabb utat választotta, és csatlakozott a King Crimsonhoz.
Két évre rá Rick Wakeman billentyűs is követte Billt. Elsősorban azért, mert mélyen utálta a zenekar új zenei irányvonalát, különösen a Tales From Topographic Oceans album koncepcióját. Míg Brufordot a lassú munkatempó fárasztotta le, Wakemannél a túlzásba vitt spirituális és zenei elvontság tette be a kaput. A monumentális, négy hosszú tételből álló dupla lemezt Rick zeneileg üresnek és túlnyújtottnak tartotta. Híres és kíméletlen hasonlata szerint a kiadvány olyan, mint egy kitömött melltartó: kívülről jól néz ki, de ha lehántod a párnázást, mögötte nincs sok minden. Szemléletes, egyben roppant találó megjegyzés az akkori tévúttal kapcsolatban. Rick úgy érezte, a Yes átesett a ló túloldalára, zeneileg öncélúvá vált. Ráadásul a stúdiófelvételek és a koncertek alatt fizikailag és szellemileg is unatkozott, egyszerűen képtelen volt azonosulni Jon Anderson ezoterikus szövegeivel és elképzeléseivel. Miközben a csapatban kezdte egyre rosszabbul érezni magát, az 1973-as The Six Wives Of Henry VIII című szólóalbuma hatalmas kritikai és anyagi siker lett. Ez megadta neki a kellő magabiztosságot ahhoz, hogy ráébredjen, nincs szüksége a Yesre a túléléshez, mert önállóan is képes megtölteni a koncerttermeket. A klasszikus felállás megszűnt létezni.
Relayer
A Yes gépezete azonban ezúttal sem állt le. Míg Bruford lehetetlennek hitt pótlását Alan White parádésan oldotta meg, addig a távozó billentyűmágus helyére is egy igazi hangszeres géniusz érkezett a svájci Patrick Moraz személyében. A csodagyereknek kikiáltott muzsikus tizenhárom évesen egy súlyos korcsolyabalesetben eltörte négy ujját, ám az intenzív rehabilitáció és a kőkemény gyakorlás során teljesen kétkezessé fejlesztette a technikáját. Ettől kezdve elképesztő virtuozitással, mindkét kezét egyforma függetlenséggel használva zongorázott. Alig tizenöt évesen már felhívta magára a figyelmet, amikor a zürichi jazzfesztivál történetének legfiatalabbjaként elhozta a legjobb szólistának járó díjat. Saját triójával és kvartettjével gyorsan beutazta Európát, és még a műfaj óriása, John Coltrane előtt is felléphetett.
A hatvanas évek végén Patrick érdeklődése a rockzene felé fordult. Londonba költözött, ahol megalapította a Mainhorse nevű formációt. Egyetlen, az együttes nevét viselő nagylemezükön a billentyűs vad, orgonaközpontú játéka a fő attrakció. A banda feloszlása után Moraz hazatért Svájcba, és filmes zeneszerzőként dolgozott, ám az események sorozata hamarosan új utat jelölt ki számára. Közben a The Nice megmaradt tagjai, Lee Jackson basszusgitáros és Brian Davison dobos gőzerővel keresték azt a virtuózt, akivel folytatni tudták a Keith Emerson kilépésekor félbemaradt munkát. Így találtak rá a svájci muzsikusra, akivel közösen hívták életre a Refugee nevű szupergroupot, majd 1974-ben ki is adták a zseniális, bemutatkozó albumot. A zenei sajtó teljesen el volt ájulva az új fiú szintetizátor-központú, elektronikus hangszerelési megoldásaitól. Minden adott volt egy világra szóló karrierhez, amikor Rick Wakeman váratlanul otthagyta a Yest. A progresszív trió éppen a második anyagán dolgozott és az áttörés kapujában állt, amikor Jon Andersonék felajánlották a megüresedett posztot. Patrick Moraz nehéz szívvel, de igent mondott a meghívásra. Döntésében leginkább a garantált világhírnév motiválta, hiszen a két zenekar között szakmailag nem volt szintkülönbség. Sőt, objektíven tekintve az akkori aktuális Yes-kiadvány, a Tales From Topographic Oceans meg sem közelítette a Refugee korongjának ultramagas színvonalát.
Kevésbé ismert tény, de Anderson eredetileg az Aphrodite’s Child korábbi billentyűs-zeneszerzőjét, Vangelist szerette volna beépíteni a Yesbe. Egy kéthetes, intenzív és meglehetősen őrületes londoni próbafolyamat során azonban gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a stúdióban zenei diktátorként működő görög mágus képtelen és nem is akar beilleszkedni a Yes alapvetően demokratikusnak szánt munkamódszerébe – ráadásul a monumentális világkörüli turnék gondolatától is irtózott.
Miután a sok dudás egy csárdában szituáció mindenki számára egyértelművé vált, békében váltak el. A barátság szerencsére megmaradt, így a későbbiekben Jon & Vangelis néven négy zseniális és sikeres közös lemezt hoztak össze.
Wakeman és Vangelis kálváriája után a Yes végre megrázta magát, és ismét kreatív, előremutató üzemmódba kapcsolt. Moraz aktív közreműködésével elkészítették a banda történetének legvadabb, legkísérletezőbb és zeneileg legagresszívabb albumát, amelynek futurisztikus hangzását szinte teljes egészében Patrick formálta. Mivel Rick távozása után a tagság nem egy újabb klasszikus hangvételű billentyűst keresett, hanem valakit, aki friss energiákat hoz a stúdióba, Moraz jazz-fúziós és avantgárd háttere tökéletesen passzolt a Relayer korongot jellemző zene nyers, egyben sci-fi szerű atmoszférához.
Az album hű maradt a progresszív rock monumentális formáihoz, és mindössze három epikus kompozícióból áll össze. A 22 perces The Gates Of Delirium az album gerince, amelyet Lev Nyikolajevics Tolsztoj Háború és béke című regénye ihletett. A szerzemény közepén egy hatalmas, kaotikus zenei csatajelenet tombol, amely végül a gyönyörű, békés Soon tételben oldódik fel.
A híres rockszvit felvételei Chris Squire garázsstúdiójában zajlottak. Amikor a munkálatok a csatajelenethez értek, Jon Anderson és a dobos Alan White ellátogattak egy közeli autóroncs-telepre és fémhulladék-kereskedésbe. Autórugókat, fémlemezeket és nehéz vasláncokat vásároltak, majd ezeket felfüggesztették a stúdióban. A felvételen ezeket ütötték, zörgették, sőt Alan White egy egész fémalkatrész-tornyot borított fel, hogy megteremtsék a háború fémes, félelmetes alapzaját.
A kísérlet olyannyira sikerült, hogy azóta sem hallani ennél realisztikusabb, egyben hátborzongatóbb és hatásosabb zenei megoldást a háború borzalmainak művészi kifejezésére.
Nem kevésbé volt kreatív a Sound Chaser elkészítése sem, ami egy elképesztő tempójú, közel tízperces, jazz-rock fúziós és funk elemekkel alaposan megtöltött szerzemény. Moraz itt olyan eszeveszett, virtuóz Moog-szintetizátorszólót produkált, ami teljesen sokkolta a korabeli Yes-rajongókat. Az albumot végül egy újabb közel tízperces remekmű, a To Be Over zárja. Ez a tétel az elődjeinél jóval dallamosabb, filozofikusabb és meditatívabb levezetés, amit Steve Howe végtelenül bonyolult és gyönyörű gitárszólamai tesznek felejthetetlenné.
Patrick Moraz nemcsak játékában és zenei megközelítésében, de technikai téren is radikális újdonságokat hozott a Yes soraiba. Világszinten is az elsők között volt, aki a stúdióban és a turnékon egyaránt bevetette a Vako Orchestron nevű, korabeli analóg mintavevő hangszert. A gyártó kifejezetten Patrick számára épített egy egyedi, hárommanuálos monstrumot a monstre koncertkörutakra. Emellett a svájci mágus előszeretettel kísérletezett különféle lézereffektekkel és egyedileg megbuherált, dögös hangzású torzítókkal. Ez a jövőbe mutató, kísérleti fegyvertár és fúziós megközelítés gyökeresen elütött Rick Wakeman tiszta, klasszikus alapokon nyugvó, szimfonikus billentyűstílusától.
Nyilván ennek a technikai és zenei vérfrissítésnek is köszönhető, hogy bár a Relayer zeneileg jóval nehezebben emészthető, mint a korábbi Yes-lemezek, hatalmas siker lett: az Egyesült Államokban a Billboard-lista 5. helyéig, az Egyesült Királyságban pedig a 4. pozícióig menetelt. A prog-rock rajongók a mai napig a banda egyik legzseniálisabb, teljesen egyedi mesterműveként tartják számon a korongot, amely tökéletesen megmutatta, mire képes a tagság, ha elhagyja a komfortzónáját. Bevallom, egy időben sokat játszottam a gondolattal, hogy ha a Close To The Edge után egyből ezt a kísérletező projektet veszik elő, talán Bruford is maradt volna még egy-két évet a csapatban…
Jöttek a szólólemezek
A Relayer megfeszített stúdiómunkálatai és a rákövetkező óriási világkörüli turné után a zenekar tagjai szellemileg és emberileg is a végpontra jutottak. Az állandó belső csatározások, valamint a zenei dominanciáért folytatott harc – főleg Steve Howe, Chris Squire és Jon Anderson között – újabb robbanással fenyegetett. A dörzsölt menedzsment gyorsan kapcsolt: rájöttek, hogy ha a tagság nem kap azonnal alkotói szabadságot, a Yes pillanatok alatt darabjaira hullik. A szólólemezek ötlete tökéletes biztonsági szelepnek bizonyult: lehetőséget adott mindenkinek, hogy gátlástalanul kiélje a saját zenei egóját, anélkül, hogy a stúdióban a többiekkel kellene vérre menő vitákat folytatnia. Legalábbis ez volt a hivatalos indok.
Ami viszont ugyanennyit, ha nem többet nyomott a latban, az volt, hogy a többiek egyszerűen megirigyelték Wakeman elképesztő sikereit. Ugyanis Rick a már említett The Six Wives Of Henry VIII, illetve a Journey To The Centre Of The Earth stúdióanyagaival bebizonyította, hogy a monumentális szólóalbumok elképesztő példányszámban eladhatók, és gigantikus profitot termelnek. A Yes dörzsölt menedzsere, Brian Lane és az Atlantic Records főnökei gyorsan rájöttek, hogy a csapat rajongói bázisa vakon lojális: bármit megvesznek, amin a bálványaik neve szerepel. Öt egyéni nagylemez így kapásból öt különálló, zsíros profitforrást jelentett a kiadónak. Miután a fejesek zeneileg is szépen megideologizálták a pénzcsináló gépezet magasabb fokozatba kapcsolását, a fiúk is a lovak közé csaptak.
Ennek megfelelően az 1975-ös és 1976-os év javarésze azzal telt, hogy a tagok hazavonultak a saját házi stúdióikba, és összerakták a maguk anyagait, amelyeket a kiadó egységes marketinggépezettel tolt meg a piacon. Patrick Moraz ’76-os Story Of I című korongja különösen bivalyerősre sikerült. A zseniális, sci-fi koncepcióra felhúzott album mesteri módon ötvözi a progresszív rockot a dögös brazil ritmusokkal és a jazz-fúzióval, így teljesen megérdemelten aratott hatalmas szakmai és kritikai sikert.
A szólólemezek kiadása után a menedzsment egy zseniális, ám logisztikailag rendkívül merész húzást rántott elő a kalapból: ahelyett, hogy külön-külön indítottak volna anyagilag bizonytalan miniturnékat, a Yes mint komplett gépezet indult útnak 1976-ban.
A csavar a dologban az volt, hogy a koncerteken a klasszikus, monstre slágerek mellett a tagok élőben, a színpadon mutathatta be a saját szólóanyagaiknak legfontosabb tételeit. Ez az 1976-os észak-amerikai és európai koncertsorozat – amelyet a rocktörténelem és a rajongók azóta is csak Solo Album Tour néven emlegetnek – a progresszív rock történetének egyik legkülönlegesebb, leglátványosabb és legmeghökkentőbb vállalkozásává vált.
Az akkori Yes-koncertek felépítése hűen követte az öt szólóalbum sokszínűségét, még ha a logisztika át is írta az eredeti terveket. A zenekar elementáris erővel indította az előadásokat: a hátborzongató Apocalypse intró után azonnal a Siberian Khatru és a Sound Chaser fúziós bombáival tarolták le a színpadot. A műsor közepén jött az egyéni villantások blokkja. Jon Anderson egy szál akusztikus gitárral és egy hárfával földöntúli fényárban idézte meg az Olias Of Sunhillow kozmikus atmoszféráját, míg Steve Howe az akusztikus Clap virtuóz ujjpengetős témáival bűvölte el a közönséget. Patrick Moraz egy eszeveszett, futurisztikus billentyűs-szólóval robbantotta fel az arénákat, amelybe zseniálisan építette be a Story Of I brazil lüktetését és jazz-rock elemeit. Bár a pletykák szerint Squire és White is terveztek egy dögös ritmusblokkot Chris szólólemezéről, ez technikai okokból végül kimaradt a turnéprogramból. A szólóblokkok után a gépezet újra teljes létszámban dübörgött: a program első felében eljátszott monumentális The Gates Of Delirium után a koncerteket olyan súlyos eposzokkal zárták, mint a Heart Of The Sunrise és a gigantikus Ritual. A fináléban pedig az elmaradhatatlan Roundabout-tal, valamint a The Beatles I’m Down című dalának Yes-verziójával küldték haza a megvadult nagyérdeműt.
A szólóalbumok turnéjának abszolút csúcspontjaként 1976 nyarára a Yes a világ egyik legnagyobb stadionzenekarává nőtte ki magát. Ennek a korszaknak az egyik leginkább mitizált, legendás állomása a New Jersey Roosevelt Stadiumban adott koncert volt. A fellépést eredetileg a WNEW-FM rádió közvetítette, így a hanganyag évtizedeken át az egyik legkeresettebb, legjobb minőségű bootleg formájában keringett a gyűjtők között. Mondhatni, akit kicsit is érint a téma, annak ez a kalózfelvétel eddig is alapvetés volt.
A felvétel jelentőségét még inkább felértékeli, hogy a tagok közötti belső feszültségek és az egóharcok miatt nem sokkal később lapátra tették Morazt. Emiatt a korszak szerelmesei mindössze egyetlen stúdióalbummal, egy szólólemezzel és a válogatásokon elszórt élő felvételekkel voltak kénytelenek beérni. Ott van például az 1980-as Yesshows koncertantológia, amelyen a The Gates Of Delirium és a Ritual (Nous Sommes Du Soleil) 1976. augusztus 17-i detroiti verziója hallható. Míg az előbbi interpretációja bivalyerős, addig a gigantikus Ritual üresjáratokkal teli, terjengős és itt-ott erősen öncélúan művészkedő hömpölygése helyett sokkal jobb lett volna még egy olyan dögösebb darab a setlistből, ahol tisztességesen kidomborodik a svájci billentyűs elképesztő tudása.
Valamivel jobb a helyzet a 2005-ös The Word Is Live című ritkasággyűjteményen, amelyre felkerült a korszak hagyatékából az Apocalypse, a Siberian Khatru és a Sound Chaser hivatalosan kevert, detroiti sávja, kiegészítve egy 1975-ös londoni, élő Sweet Dreams-szel. A ’76-os tételek itt is a detroiti Cobo Hall-beli fellépést dokumentálják. Ez azt jelenti, hogy a legendás hírű New Jersey Roosevelt Stadium koncertjéből ez idáig hivatalos formában csak I’m Down látott napvilágot a 1991-es Yesyears díszdobozban. Komplett, teljes koncertanyagot a Moraz-érából eddig egyetlen lemezkiadó sem mert bevállalni. Egészen mostanáig maradtak a bootlegek.
Gondolj apádra
Bár a szólóalbumos Yes-turné zeneileg és anyagilag is elképesztő sikerrel futott, a kulisszák mögött már végzetes törésvonalak húzódtak. Patrick Moraz a saját szólólemezének diadalával és az élő koncerteken nyújtott parádés teljesítményével végleg bebizonyította, hogy a csapat bármelyik alapemberével egyenrangú zenei zseni – és ez maximálisan ki is járt neki. A monstre turné végére azonban a brit keménymag, azaz Chris Squire, Steve Howe és Jon Anderson úgy érezték, hogy a svájci billentyűs játéka zeneileg túlságosan dominánssá vált, és túlzottan eltolta a Yes szimfonikus világát a fúziós jazz-rock irányába. Így amikor a koncertkörút 1976 augusztusában véget ért, a tagság már pontosan tudta: a svájci géniusz hamarosan repül. Úgy is lett.
A billentyűvarázslót 1976 végén, a Going For The One album svájci stúdiómunkálatainak kezdetén, hirtelen és rendkívül kíméletlen módon tették lapátra. Patrick alávaló kirúgása ráadásul nem egy hosszas egyeztetés eredménye volt, hanem egy kulisszák mögötti menedzseri paktumé. Moraz elmondása szerint a folyamat emberileg és anyagilag is kész katasztrófa volt számára.
A minden korábbinál hatalmasabb és rendkívül sikeres észak-amerikai stadionturné után a Yes a svájci Montreux-be költözött, hogy elkezdje rögzíteni a következő nagylemezt. Mivel Moraz svájci volt, ő segített a zenekarnak berendezkedni, sőt, hetekig együtt próbált velük, és zeneszerzőként aktívan részt vett az új dalok megírásában. Olyan tételek korai fázisaihoz tett hozzá, mint a Wonderous Stories, a címadó dal, vagy a monumentális Awaken. Boldogan tevékenykedett a csapatért, hiszen számára semmi sem utalt az összeesküvésre.
Pedig a háttérben Brian Lane menedzser, aki egyben a szólóban nyomuló Rick Wakeman karrierjét is egyengette, már titkos tárgyalásokat folytatott a korábbi billentyűssel. Wakeman éppen komoly anyagi válságban volt, miután az 1975-ös, legendásan grandiózus King Arthur jégshow-turnéjával gigantikusat bukott anyagilag, így sürgősen pénzre volt szüksége. Lane rájött, hogy ha visszahozza a tékozló fiút a Yesbe, azzal megmenti Ricket a teljes pénzügyi összeomlástól, a zenekarnak pedig hatalmas ingyenreklámot csap a klasszikus felállás újjáéledésével.
Miközben tehát Moraz gyanútlanul melózott a stúdióban, Lane, Howe és Anderson meghozták a kíméletlen döntést. De nem ám egyenesen jártak el. Dehogy. Inkább azt hazudták neki, hogy a bonyolult brit–svájci adózási és vízumproblémák miatt nem maradhat a zenekar teljes jogú tagja. A valódi indok a túl nagyra nőtt egók és a féltékenység mellett az volt, hogy Howe és Anderson egyszerűen nem akartak osztozni vele a dalszerzői jogdíjakon.
Patrick számára a kirúgás sokkoló volt: a menedzsment szó szerint az utcára tette őt a feleségével és az újszülött csecsemőjükkel együtt. Mivel a Yes kedvéért korábban feladta a Refugee nevű, sikeres formációját, két szék közül a pad alá esett. De ami még ennél is felháborítóbb: Moraz állítása szerint a menedzsment egyetlen fillért sem fizetett ki neki az akkor frissen befejezett, 65 állomásos amerikai megaturné dollármillióiból, pedig az ő nevével és játékával adták el a jegyeket.
Az ilyen sötét háttérsztorikat is érdemes észben tartani, mikor Anderson a szeretetről, békéről, igazságosságról, harmóniáról, egységről, egyenlőségről, testvériségről énekel a csodás Yes dalokban. Van ugye a magasztos elmélet, egyébként meg így működik a show business a gyakorlatban…
Egy 50 éves hiánypótlás
Szóval miközben a Yes bő két évig tartó Moraz-korszaka az elmúlt évtizedekben egyértelműen pozitív megítélésben részesült mind a szakma, mind a közönség részéről, teljes koncertfelvételt eddig csak bootleg lemezeken, kalózkazettákon, majd hamis CD-ken hallhattak a zenebarátok. Ezek közül mindvégig az 1976-os rádiófelvétel, a Roosevelt Stadium különféle kalózverziói számítottak az abszolút favoritnak. A kerek ötvenedik évfordulóra a Rhino Records végre hivatalos, kevert és masterelt formában emelte be ezt a legendás koncertanyagot a zenekar hivatalos diszkográfiájába.
A koncert velejét a Relayer album komplex, jazz-rockos textúrái adják, kiegészülve a korábbi korszakok klasszikusaival. A The Gates Of Delirium és a Sound Chaser ezen a felvételen hihetetlenül nyers, szinte agresszív energiával szólal meg. Jól hallhatóan Patrick Moraz jelenléte teljesen új dimenziót nyitott a csapat életében. Wakeman jól ismert, tiszta orgona- és szintetizátorfutamai helyett itt Moraz fúziós billentyűjátéka dominál, ami zseniális párost alkot Alan White poliritmikus dobolásával.
A koncert felépítése rendkívül dinamikus, hiszen a monumentális kompozíciók mellett bőven helyet kaptak az intim, akusztikus pillanatok is. A Long Distance Runaround ritka, lassabb áthangszerelése zseniális felvezetése a tagok egyéni bemutatkozásainak, ahol Moraz a The Story Of I, Jon Anderson pedig az Olias Of Sunhillow dalaiból idéz meg csodálatos részleteket.
Chris Squire dögösen torzított Rickenbacker basszusgitárja és Alan White feszes alapjai olyan betonbiztos fundamentumot biztosítanak, ami még a monumentális Ritual több mint húszperces, helyenként kínszenvedésnek ható hömpölygését is tökéletesen egyben tartja. Végül az anyagot egy Beatles-feldolgozás, az I’m Down zárja. A lemez után az emberben pedig csak egyetlen kérdés motoszkál: miért nem játszott Patrick a Fab Four lemezein? Na, az lett volna az igazi csoda…
Bár egy 1976-os rádiós közvetítés hangsávjairól van szó, a Rhino hangmérnökei egészen elképesztő, fantasztikus munkát végeztek a masztereléssel. A hangkép meglepően tiszta, a hangszerek arányai jól elkülönülnek a térben, és a monstre stadion monumentális atmoszférája, a közönség moraja, valamint a dögös térhatás is szépen megmaradt a keverésben. Véletlenül sem egy steril, utólag szanaszét kozmetikázott stúdiókoncertet kapunk az arcunkba, hanem a hetvenes évek igazi, ezerrel lüktető és élő stadionrock-élményét. Bár a nemzetközi recenziók és a rajongói visszajelzések alapján a 2026-os keverés helyenként kapott némi kritikát a túl zizegős, magas tónusú cintányérok és a túl hangos ütőhangszerek miatt, nekem nincs vele különösebb bajom. Ez egy ötvenéves rádiófelvétel, ennyi van benne, no more.
A dupla CD csomagolása szerencsére rendes, hárompaneles digipak, nem pedig a napjainkban egyre inkább terjedő, digisleeve olcsójánoskodás. Roger Dean egyedi borítófestménye ezúttal is gyönyörű, hamisítatlan prog-rock hangulatot áraszt. Különösen, mikor a digipak ki van hajtva, mint egy hármas-oltár. Így a CD-kiadás formátuma valóban méltó módon kerülhet be a gyűjtők féltett Yes-soraiba – egyenesen a vitrin legfelső polcára.
A Roosevelt Stadium nem csupán egy újabb élő album a Yes végtelennek tűnő, monumentális katalógusában, hanem jelen pillanatban ez a felvétel a Patrick Moraz-korszak legfontosabb, megkerülhetetlen élő hangdokumentuma. Tökéletesen megmutatja a zenekart egy olyan alternatív zenei ösvényen, ahol a klasszikus szimfonikus rock elemei hibátlan házasságot kötöttek a dögös fúziós jazzel.
Minden elkötelezett progresszívrock-rajongó számára kötelező darab, ami végre méltó kiadásban, dupla CD és tripla LP változatban, hivatalos formában is elfoglalhatja a helyét a gyűjtői polcokon.
Yes – Roosevelt Stadium – Jersey City – 17 June 1976
2CD 2026:
Jon Anderson – ének, akusztikus gitár, hárfa, ütőhangszerek
Patrick Moraz – zongora, Moog szintetizátor, Mellotron
Steve Howe – elektromos gitár, akusztikus gitár, pedal steel gitár, vokál
Chris Squire – basszusgitár, vokál
Alan White – dobok, ütőhangszerek
CD 1:
1. Apocalypse
2. Siberian Khatru
3. Sound Chaser
4. The Gates Of Delirium
5. I’ve Seen All Good People
a. Your Move
b. All Good People
6. Long Distance Runaround
7. The Story Of I (excerpt)
8. Clap
9. Olias Of Sunhillow (excerpt)
CD 2:
10. Ritual (Nous Sommes Du Soleil)
11. Heart Of The Sunrise
12. Roundabout
13. I’m Down
