LP / CD – Spectacles Bonzai, 2026
A kanadai math rock banda második albuma pontosan ott folytatja a munkát, ahol két évvel korábban az első lemezzel szinte abba sem hagyta. Időközben azonban óriásit fordult velük a világ: a pöttyös kosztümös fiúk egy kevesek által ismert underground csapatból hirtelen ünnepelt mainstream produkcióvá váltak. Köszönhetően annak, hogy miután a 2025-ös GAMIQ-gálán elnyerték „Az év előadója” díjat, 2026 februárjában az amerikai KEXP rádióállomás számára rögzített élő koncertjük vírusszerűen elterjedt, és pillanatok alatt többmilliós megtekintést generált. A quebeci mikrotonális prog-rock duó zenéje így mára korántsem csak egy olyan kevesek által ismert és értékelt rejtett kincs, mint mondjuk az Ozone kultikus bemutatkozó albuma, hanem a nemzetközi színtér egyik legizgalmasabb, legismertebb és legelőremutatóbb formációja, amely sikerre van ítélve.
A rockzenét tekintve Magyarország sok szempontból furcsa hely ezen a földtekén. Egyfelől azért, mert rendszeresen világszintű produkciók születnek, de rendszerint rosszul időzítve: vagy túl korán, vagy pedig a trendektől lemaradva, utólag kullogva a zenei világ már letűnt, egykor friss áramlatai után. Másfelől pedig azért, mert a hetvenes évek eleje óta alig ismerünk olyan világszenzációt, mely már a maga idejében is a valós helyén lett volna kezelve idehaza. Míg az 1963–1973 közötti aranykorban nagyjából partiban volt a dolog, és a hazai együttesek még a közönségükkel együtt haladtak a beat fejlődésével, aktívan követve a rockvilág változásait, aztán viszont egyre nagyobb lemaradást tapasztalhattunk. Három-öt éves késéseket a nemzetközi trendekhez képest; szinte minden hazai produkció egy-egy korábban már bizonyított külföldi másolata volt, vagy direktben, vagy pedig a pár évvel korábban feltűnt stílus megkésett képviselőjeként.
Mindez a furcsa tendencia a módszerváltás után sem javult, sőt a valódi időbuborékok csak akkor nőttek nagyra igazán. Részben azért, mert a hard rock, prog rock, aréna rock és a különféle agyas underground áramlatok teljesen átmentek retróba: magyarán már az új lemezek is a régi recepteket ismételgették újra, hát még akik csak a régi sikereikkel hakniztak a nagy névből még kifacsarható pénzekért. Ugyancsak azért is, mert a grunge letűnésével már csak a metalcore hozott valamennyi frissességet – már amennyiben azt annak lehetett nevezni –, jelenleg viszont egy átlagos „modern” metal zenekar is minimum a húsz évvel ezelőtti panelekből építkezik. A prog-rock még működő képviselői – már amelyik nem ragadt meg teljesen a múltban – többségében szintén a tíz-húsz évvel korábbi sikereik felmelegítéséből próbálnak talpon maradni. A punk- és hardcore-színtér pedig olyannyira nem vett tudomást az 1990 óta történtekről, hogy a bandák többsége zeneileg és a főbb üzeneteit tekintve is teljesen a nyolcvanas években ragadt.
Ezért aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy míg szinte a teljes nyugati világ a maszkok mögött rejtőző zsenialitást ünnepli – és tízezerszámra özönlenek az Angine de Poitrine-mémek, a pöttyös dizájnt továbbgondoló ruhák, feldolgozások és kapcsolódó művészi alkotások –, nálunk alig akad méltató vagy akárcsak ismertető cikk a különc quebeci prog-rockerek munkássága kapcsán. Budapesti lemezbemutató koncertről viszont végképp nem esett szó, miután a Vol. II 2026. június 12-én LP-n és CD-n is megjelent. Pedig a diadalmenet már most is tisztán látszik: akik a Montreali Jazz Fesztiválon tömegeknek játszanak főműsoridőben, azok már visszavonhatatlanul bekerültek a nemzetközi zenei elitbe.
Ezért jobb esetben az fog történni, mint már sokszor idehaza: hogy a mostani nagy durranást követő – a felfokozott várakozás miatt eleve sikerlemeznek készülő – Vol. III-nál tör majd ki az AdP-mánia, vagy még akkor sem. Mindkét metódusra van bőven példa. Lásd a Sepultura Beneath The Remains / Arise párosát. Vagy miután a Red Hot Chili Peppers überzseniális Mother’s Milk-je még csak kevesek öröme volt, a Blood Sugar Sex Magik már itthon is mindent letarolt, és így tovább. A budapesti Nirvana-koncert utólagos résztvevőiről már nem is beszélve. Nagyjából, mint Hofi partizánjai: „Milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk…”
Mindez azért mélyen szomorú, mert a részben mikrotonális, orientális dallamok monotonitására és az atipikus, aszimmetrikus, poliritmikus lüktetésre épülő agyas produkciónak nyilván megvannak a maga kanadai előképei (Voivod, NoMeansNo stb.), miként a nyilvánvaló brit ihletői is (King Crimson, Gentle Giant és társaik), viszont ez a fajta megközelítés idehaza is népszerű produkciókat termelt ki. Elég csak a Gépfolklór, Barbaro, Kárpát Mőbius vagy Balkan Fanatic zsenivonulatra gondolni, vagy a Trottel, Másfél, Leukémia, Slogan életművek legizgalmasabb darabjaira, melyek ráadásul nagyjából egy időben és egyszerre készültek. És a sor még hosszan folytatható volna egy csomó kísérleti produkcióval, akik használták a mikrotonalitást. Továbbá az olyan, részint szarkasztikus, részint dadaista együtteseknek is komoly közönsége volt és van, mint a Bizottság vagy a Tudósok. Szóval közönség lenne rá, nagy kérdés, hogy a tömegmédia vajon mikor és hogy lesz kellően motiválva ahhoz, hogy legalább ez esetben majdnem naprakész legyen…
Ezért aztán nem úgy indul ez a recenzió, hogy mindenki kellően képben van a bandával és az első lemezzel kapcsolatban, így csak a friss dolgokat és az apró változásokat kell megemlíteni, a cikk végén pedig a következő pesti koncert dátumát, illetve eseményhivatkozását elhinteni – hanem sajnos úgy, hogy ez esetben talán még a nulláról való építkezés is kevés lehet…
Persze a remény hal meg utoljára, így aztán, ha belegondolunk, vajon a Queen II. idején hány elkötelezett rajongó volt idehaza? Vagy, ha őszintén szembenézünk azzal, hogy a második Scorpions, Iron Maiden, Depeche Mode, Metallica, Pantera lemez idején milyen volt az adott bandák magyarországi sajtója és általános ismertsége, akár még reménykedhetünk is. Talán a Vol. III-nél már egy fokkal naprakészebbek leszünk.
II.
Akkor essünk is túl rajta! Íme, némi AdP-gyorstalpaló, avagy milyen az, mikor a humor, a káosz, a tehetség és a matematika napjainkban találkozik. A quebeci Angine de Poitrine duó a kortárs experimentális színtér egyik legkülönösebb jelensége. A közösségi médiában virálissá vált, óriási papírmasé maszkokat és pöttyös ruhákat viselő formáció a prog-rock és a math-rock legszebb hagyományait követi, de bátran túl is lép azok határain. A komplex, poliritmikus alapok és a mikrotonális gitárjáték olyan feszültséget teremtenek, amely hűen tükrözi a zenekar nevét, ami franciául szívgörcsöt jelent.
Itt pedig muszáj nyitni még egy zárójelet, mert bár az ember hajlamos azt hinni, hogy közismert, mi az a mikrotonalitás, a valóságban messze nincs így. Szóval vannak a hangok, amikből az európai népzene, illetve az abból kifejlődött egyházi, majd egyéb világi zenék is építkeznek. Ez a temperált hangrendszert veszi alapul, vagyis azt a tizenkét félhangot, melyek közül hetet egész hangként is kezel – erre épül az összes jellemző európai hangköz, harmónia, skála és hangzás. Ami ezen túl van – az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy, hogy nincs a zongora billentyűivel megszólaltatható hangok között –, azt hívjuk mikrotonalitásnak. A félhangok közötti szürke zónát, negyedhangokat vagy az azoktól még inkább eltérő hangokat persze ugyanúgy használja a zene – de míg ez mifelénk leginkább egy-egy gitárnyújtást vagy érdekesebb hegedűdallamot jelent a gyakorlatban, Ázsiában és Óceániában teljesen normálisnak számít. Ezért is érezzük keletiesnek az ilyen hangsorokat, a negyedhangokból is építkező dallamokat – különösen, ha a muzsika eleve poliritmikus. Mivel Khn de Poitrine ezt egy egészen extrém, kétnyakú mikrotonális gitárral szólaltatja meg élőben, talán még érthetőbbé válik, miért olyan nehéz a hiba nélküli loopolás.
Visszatérve az Angine de Poitrine művészetéhez: a két anonimitást választó őrült zseni dalai nem követnek hagyományos szerkezeteket; kiszámíthatatlanok, mégis patikamérlegen kiszámítottak. Muszáj is nekik, mert sem a mikrotonális gitárjáték, sem a sokszoros loopolás nem vicc: elég egy apró hiba, és minden borul. Mindehhez pedig egy olyan dobos kell, aki talán még a gitárosnál is jobb, hiszen élőben kell lekövetnie, sőt sok esetben eleve megalapoznia a bolerószerűen építkező, leginkább a gamelánra és a Crimson rock-gamelánjára emlékeztető loop-katedrálisokat.
Az alaposan felkészült zenészek ötletes, virtuóz játéka és a színvonalas, súlyos, de egyben jókedvű, néhol kifejezetten humoros zene azonban a húszas években önmagában már kevés volna a sikerhez. Az ingerküszöb áttöréséhez, a könnyű beazonosíthatósághoz és egyben a rajongói vonatra való még könnyebb felszálláshoz elengedhetetlen egy jól működő, jópofa, egyedi arculat. Hőseinknek szerencséje volt: állítólag úgy indult a móka, hogy nem engedték ugyanazon a helyszínen kétszer egymás után fellépni őket, így a második előadást papírmasé jelmezekben, illetve maszkokban abszolválták. A hülyéskedés pedig olyannyira bejött, és olyan szervesen egészítette ki a zenélést, hogy aztán rajtuk ragadt. Onnan pedig már csak egy lépés volt a minden skatulyának és önmagát túl komolyan vevő, gyomorbajos illetékesnek fityiszt mutató földönkívüli sztori és dadaista kommunikáció. A legenda megszületett. Miután pedig a technika vívmányainak köszönhetően az egész világ láthatta és jelenleg is bármikor láthatja, milyen Khn és Klek de Poitrine őrült cirkusza, kitört az AdP-láz.
III.
No és akkor következzen végre néhány mondat a fiúk legújabb, Vol. II című albumáról is. Az anyag legnagyobb erénye, hogy a technikai virtuozitás nem válik öncélúvá. A disszonáns akkordok és a hirtelen ritmusváltások mögött egy rendkívül tudatos, szinte hipnotikus dramaturgia húzódik meg. Ez a zene nem háttérzaj: teljes figyelmet követel, és megterheli a hallgatót, de a feszültség feloldásai katartikus élményt nyújtanak. Így a kanadai duó másodsorra is eredményesen bizonyítja, hogy a vizuális sokkhatáson túl elképesztő zenei tartalommal is rendelkezik. A Vol. II úgy mutat túl a megszokott sémákon, hogy a debütáló lemezhez képest is bátrabban építkezik, így egy ízig-vérig progresszív és kompromisszummentes zenei élményt nyújt.
A két korong közötti különbséget leginkább úgy lehet leírni, mint a kontrollált káosz finomhangolását és a magabiztosság megérkezését. Bár a zenei alapok azonosak, a duó szintet lépett. Az énekhang és a kántálás megjelenése például kifejezetten erős lépés. Míg az első lemez szinte teljesen instrumentális, ahol a hangsúly kizárólag a gitár-dob matekozáson és a loopokon áll, a kettesen már sokkal bátrabban használják az emberi hangot. Bár hagyományos dalszövegekről továbbra sem beszélhetünk, egyes a számokban, mint például a Yor Zarad, megjelentek a repetatív kántálások, rituális kiáltások és fura, torzított vokálok, amelyek új, törzsi – vagy ha úgy tetszik, intersztelláris – dimenziót adnak a zenének. Az Utzp polkától meg konkrétan a hasamat fogtam, hatalmas ötlet volt. Miközben az Angor a tökéletes bizonyíték arra, hogy az Angine de Poitrine tagjai a vicces maszkok, a furcsa jelmezek és a köréjük épített rejtélyek mögött valójában mennyire elképesztően precíz és profi zenészek.
Ugyanilyen fontos a merészebb és érettebb dalstruktúrák megjelenése. Míg az első lemez inkább csak egy zseniális és meghökkentő kísérlet volt, ahol Khn és Klek megmutatták, mit tudnak kihozni a mikrotonális gitárból és a poliritmiából egy szűk klubszínpadon, addig az újabb kompozíciók sokkal ívesebbek és grandiózusabbak. A fokozatosan építkező loop-boleróik itt teljesednek ki igazán. Ezért a látszólagos káosz mögött még tisztábban érezhető a patikamérlegen kiszámított tudatosság.
A fejlődés harmadik aspektusa pedig a produkciós szint. Míg az első lemez egy abszolút underground projekt volt, nyersebb, fapadosabb hangzással, ez már egy sikertől duzzadó, magabiztos zenekar lemeze. A hangzás sokkal teltebb, dinamikusabb, és a stúdiómunka is jobban kiemeli a hangszeres virtuozitást, miközben a zene mégis megőrzi a nyers őrületet, a dadaista polgárpukkasztást és az egész világra nyelvet öltő punkos energiát.
IV.
A Vol. II kiadványcsalád különféle LP- és CD-verziókból áll. E sorok írásakor nyolcféle vinilkiadás és háromféle kompakt diszk létezik. A különbség lényegében a gyűjtői exkluzivitás és a vizuális dizájn szintjeiben rejlik. Mivel az Angine de Poitrine a vizualitásra és a mémekre építve lett világsztár, a Spectacles Bonzai kiadó kőkeményen rájátszott a fizikai formátumok kiadására: így bár a zenei tartalom mindegyiken ugyanaz, a csomagolás és a korongok kinézete teljesen eltérő. A Spectacles Bonzai rendkívül tudatosan építette fel az LP-k és CD-k terjesztését, így a kiadó nem érte be puszta utánnyomásokkal: a különböző szériákhoz egyedi borítókódokat és sajátos katalógusjelöléseket rendelt, valóságos rejtvényt feladva a gyűjtőknek. Ezt is érdemes volna kibontani, de félő, hogy jelenleg idehaza még nincs kinek. Talán egy The Dark Side of the Moon utánnyomás esetében még érdekes volna az apró változtatások kielemzése, a fentebb vázolt kultúrbalkán lemaradás okán ez jelenleg érdektelen, így értelmetlen volna.
Ami viszont talán fontosabb, hogy a CD-kiadások normál CD-tokban érkeznek, stílusos fehér korongtálcával, melynek a középrésze ráadásul egy megerősített, kvázi törésbiztos kiegészítést kapott. Míg mások softpak, digisleeve igénytelenséggel mennek le kutyába, a két anonim zseni a csomagolásnál sem adja alább az adható maximumnál. Mindez még inkább érvényes a csodaszép bookletre, melynek minden egyes lapja egy matt art print, prémium nyomdatechnikával és olyan minőségű papírra dolgozva, amilyet ebben az évtizedben még nem láttam CD-ben. Igen, könnyen kitalálható, hogy a másik eset az Angine de Poitrine Vol. I volt. Nincsenek nagy meglepetések: egyszerűen csak egyre inkább nyílik az olló. Végleg elválik az ocsú a búzától.
A két CD-t azonban nemcsak a legmagasabb fokú igényesség köti össze, hanem a kettes album és az első újrakiadásán található rejtett bónuszok is. Melyek – minő meglepetés – összetartoznak. Az első album 2026-os újrakiadásának legvégén található elrejtett hangsáv, ami a montreali metró bemondójának, Michèle Deslauriers-nek a hangmintáit is tartalmazza, egy üres, aszimmetrikus ritmikai alapot ad. Amikor a rajongók ezt összefésülték a Vol. II CD-változatának végén található rejtett extrával, sokuk szerint a két különálló sáv tökéletesen egymásba simult. A két különálló fura zaj ekkor változott át egy koherens, teljes értékű dallammá. Ami aztán felrobbantotta a külföldi rajongói fórumokat, a legkülönfélébb találgatásoknak és mixeknek ajtót nyitva. Megint mások egymásután szerkesztették a bónuszokat, majd jutottak különféle következtetésekre.
A rajongók vizsgálatai alapján a két CD-n lévő rejtett sáv nem két különálló kislemez, hanem egyetlen nagy rejtvény darabjai. Ha a két rejtett sávot egymás mellé vágjuk, kiderül, hogy a Vol. II metróállomásos hanganyaga pontosan ott végződik, ahol a Vol. I torzított, számsorozatokra emlékeztető beszéde elkezdődik. A kettes adja meg a helyszínt, míg az egyes úgy működik, mint egy titkos katonai rádióállomás, ami a koordinátákat vagy a kódot sugározza. Megint mások szerint a matematika a kulcs. Mivel az Angine de Poitrine egy komplex math rock zenekar, a rajongók rájöttek, hogy a Vol. I torzításait nem lehet puszta füllel megérteni. A Vol. II ritmusképletei és hossza adják meg azt a matematikai kulcsot, amivel az egyes beszédhangjait szoftveresen vissza lehet fejteni a megfelelő sebességre és irányba.
A két fájl tehát lényegében egy audió-puzzle, ahol a második lemez sávja a kulcs az első lemez titkának megfejtéséhez. Mindez persze idehaza megint csak akkor lenne érdekes, ha mondjuk, 1986-ban járnánk, a Modern Talking-őrület kellős közepén, és valami hasonló érdekesség derülne ki az első két album kapcsán. Így itthon sajnos teljesen érdektelen minden ilyen extra tartalom.
V.
Még egy kapcsolódó érdekesség, melynek nagy valószínűséggel magyar vonatkozása is van. Ugyanis Manfred „Barking” Mann készített egy klipet, melyben az Angine de Poitrine új albumán szereplő Sarniezz című kompozíciójának részletére játszott rá. A 2026. június 7-én közzétett Angine de Poitrine vs Manfred Mann performanszában a legendás billentyűs maga is maszkot húzott, majd analóg szintetizátoron kísérte és kutyaugatást utánzó hangokkal színesítette a dal aszimmetrikus groove-jait.
Mindez pedig úgy csatlakozik a magyar fővároshoz, hogy a felvételek részben vagy egészben Budapesten készültek, 2026. április 26-án, a MOMkult színpadán, a Manfred Mann’s Earth Band hangbeállása után és koncertje előtt, a szintén nagyszerű James Stewart közreműködésével. Biztos, mert a saját szemmel láttam! Csak akkor még nem tudtam, vajon mi lesz a különös videós projekt végeredménye – így aztán magam is leesett állal döbbentem rá, hogy a hamarosan 86. életévébe lépő zseni még mindig ennyire követi a zenei világ aktualitásait. Nos, ez az igazi rock and roll!
Angine de Poitrine – Vol. II
CD 2026:
Khn de Poitrine – mikrotonális gitár, mikrotonális basszusgitar, loop, vokál
Klek de Poitrine – dob, vokál
1. Fabienk
2. Mata Zyklek
3. Sarniezz
4. Utzp
5. Yor Zarad
6. Angor
7. hidden extra
