Ritka az olyan hazai klubkoncert, amely nemzetközi szinten is simán megállná a helyét, de a Silver Rust pénteki jubileumi Rainbow-estje pontosan ilyen volt. A Cry Free és a Dinamit éléről ismert Scholtz Atka és csapata valósággal felrobbantotta a BARhole Music színpadát, ahol a fiúk nem kisebb fába vágták a fejszéjüket, mint hogy a saját, bivalyerős Spirit Rising albumuk bemutatása után színpadra varázsolják a Rainbow legendás, 50 éves On Stage koncertlemezét is.
Scholtz Attilára még a múlt évezredben figyeltem fel. Belegondolni is rémes, milyen rég volt már, mikor először mentünk le kíváncsiságból a Cry Free egy korai felállásának a koncertjére. Addigra már rettentően untam az ötlettelen Deep Purple interpretációkat, nem kevésbé a herótig játszott örökzöldeket. Mondtam is az akkori barátnőmnek, hogyha nem lesz érdekes a műsor – benne legalább egy-két Coverdale-korszakos remekművel –, akkor részemről felejtős a dolog. Legalább ennyire frusztrált már akkoriban a Gillan-dalok lelketlen, vendéglátós jellegű előadása is. Tényleg untam már a banánt, így nehezebben mozdultam a Purple-családfa felidézőinek bármiféle hazai megmozdulására. Aztán csak leesett állal, csendben lestem végig a lehengerlő produkciót. Nemhogy korai volt a károgás a részemről, de konkrétan ott helyben új kedvencet avattam, leginkább Atka hiteles és zseniális előadásmódja miatt.
Az akkori csajok már nagymamák, a haveri kör egy része pedig már az égi közönségben csápol, de a Cry Free ugyanolyan lelkes elkötelezettséggel viszi a Purple zászlaját. Atka ráadásul a családfa zenekarainak örökségét is hűségesen ápolja, miközben ezernyi egyéb projektben is aktív. A Silver Rust nevű zenekara tavaly például egy olyan albumot tett le az asztalra, melyre még a Deep Purple is méltán lehetne büszke. Ugyanis úgy építkeznek a Mark II, valamint a Whitesnake, a Rainbow, a Uriah Heep és a többi példakép örökségéből, hogy bár a dalcsokor minden tekintetben olyan, mintha a hetvenes évek első felében született volna, még sincs sehol szó olyan durva nyúlásokról, amiket a hazai rockélet legendái igencsak gyakran meg mertek engedni maguknak. A banda inkább csak a korszak szellemiségét követi, melyet felkészült zenészek és egy kitűnő énekes formálnak új dalokká – mely produkció világszinten is kiemelkedő.
2026. október 9-én egy különleges koncertre gyűltek össze a stílus, a zenekar és a Rainbow szerelmesei. A Silver Rust kétfelvonásos előadásában előbb a Spirit Rising CD élő bemutatóját élvezhettük, majd az On Stage 50 éves jubileumi megidézésére került sor. Természetesen a Rainbow első koncertlemeze 1977-ben jelent meg, de mint közismert, a felvételek 1976 szeptembere és decembere között készültek, a Rising világturné állomásain.
A különleges pénteki koncerten Márkosi Joci egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni, így helyette a nem kevésbé nagyszerű Barabás George állt a Hammond orgona és a szintetizátorok mögé. Énekfronton pedig szintén egy régi barát, Körmendi Roland erősítette a felállást, aki a második blokkban lépett színpadra. Ők a többiekkel – Atkával, Kaminszki Szergejjel, Várkonyi Imivel és Antal Ádámmal – együtt valósággal a magasba repítették a nagyérdeműt. Már az első blokkban is csodás volt a Silver Rust debütalbumának bemutatója, de az igazi magas lécet a Rainbow-koncertlemez jelentette, hiszen a közönségből mindenki zsigerből ismerte annak minden rezdülését, a legkisebb levegővételeket és a breakeket is beleértve. Ezért aztán a második felvonás valami egészen döbbenetes élményt nyújtott: ezt a zenét, ilyen minőségben, világszinten is csak nagyon kevesen tudják előadni.
A Blackmore-iskola hazánkban kimagaslóan népszerű, ami nemcsak fix közönséget jelent az ilyen és hasonló műsorok esetében, de mellette egy igencsak értő, egyben firnyákos zsűrit is. Így a némileg kibővített On Stage esetében messze nemcsak Dio énektémáinak hiteles és méltó interpretációi jelentették a nehezebben megfejthető feladatot, hanem bizony Ritchie igencsak ötletes, néhol kifejezetten agyas, egyedi megoldásai is. Aránylag sokan játszanak itthon Blackmore-dalokat, de miként a sok-sok Bencsikből élő P. Mobil és P. Box klón, illetve utódformáció esetében sem igazán szokott sikerülni az eredeti szellemiségének megidézése – még csak a valódi ujjrend és dallam lekövetése sem –, a Deep Purple és Rainbow dalok előadására is igaz, hogy többségében alapvetően erőteljesen butított változatok hangzanak el. Sokszor ráadásul unott fejjel, idegen sounddal és dinamikátlanul. Ezzel szemben, amit Ádám ez alkalommal is művelt, az maga volt a magasiskola: hiszen mind hangzásában, mind mozgásában, mind pedig a vibratók terén ügyesen idézte a morózus öreg zsenit. Ezért aztán a többiek muzsikálása is jobban érvényesült, különösképpen Imi és Szergej végig pedáns, feszes alapjai, így hát az összkép a lehető legközelebb állt ahhoz, ahogy a Rainbow 1976-ban megszólalt.
Itt pedig feltétlenül szót kell ejteni a BARhole Music koncerttermében megszólaló kiváló hangzásról is. A helyszín nem egy könnyen hangosítható pinceklub: a régi bérházakra jellemző, erősen visszhangzó, ívelt boltozattal és az egyfolytában jelet kereső mobiltelefonok miatti interferenciával kell megküzdeni. Ehhez képest már az első daltól úgy szólalt meg a banda, mintha egy csöves hifi előtt ültünk volna, valami nagyméretű bemutatóterem vastag faliszőnyegekkel burkolt meleg falai között. Nemcsak, hogy jól hallhatóan szólt minden – kivéve az orgonát, ami az egész est folyamán lehetett volna kicsit hangosabb –, de olyan szinten áradt a színpadról a nyers energia, ami tényleg csak a hetvenes-nyolcvanas évek koncertlemezeire jellemző. Ez a különleges hangzásvilág így nemcsak sokat emelt az előadás élvezeti értékén, de konkrétan a sava-borsát adta a bulinak. Valóban életre keltek a jól ismert dalok és dallamok, és hamar a szívekig jutott az énekesek, valamint a hangszeresek komoly teljesítménye.
Mi több, az egész annyira nagyot ütött, hogy aki nem érzékenyül el, mondjuk a Catch The Rainbow ilyen minőségű, ihletett előadásán, arról nyugodtan kijelenthető, hogy látens diszkós, egy idegen pozőr, aki sosem tartozott közénk. Ugyanis ez nemcsak libabőr volt, hanem egyfajta közös áhítat, kollektív ima, melyben még a hitetlen is kinyújtotta szívét-lelkét a Teremtője felé, akitől a szivárványt és a teremtés ezernyi egyéb csodáját kaptuk, hogy örüljünk, örvendezzünk és gyönyörködjünk.
Aki egy kicsit is beleásta magát a ’76-os anyagokba – ha mást nem is, de legalább megvásárolta az 50 éves jubileumra megjelent The Temple Of The King 1975-1976 dobozkát –, az pontosan tudja, hogy az alapzenekarhoz hasonlóan sosem volt két egyforma Rainbow-koncert. Részint a hangszeres szólók, részint az improvizációk, részint az egyedi hangulat miatt, de valami variációt mindig belevittek a fiúk a programba. Ezúttal sem volt másként. Például a Man On The Silver Mountain / Blues kettőse után nem a Starstruck, hanem a Stargazer hangzott el, teljes terjedelemben. A Still I’m Sad pedig George egy olyan csodás billentyűszólójával ért véget, melyre még Tony Carey is elismerően csettintene – remélhetőleg belefut majd valahol a felvételbe. A kvázi ráadásként elhangzott Do You Close Your Eyes és a Long Live Rock ’N’ Roll pedig méltó módon koronázták meg a csodálatos estét.
Nagyon örülök, hogy egy ízig-vérig hazai előadás is bekerült az idei „év koncertje” jelöltjei közé, ugyanis ez a minőség a világ bármelyik színpadán bármikor megállná a helyét. Minden elismerésem! Folytassa, Silver Rust!
Videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Lengyel Andi
