Slogan – Underworld közönségtalálkozó, Gödör, 2026. 11. 07.

2026. november 7-én a fővárosi Gödör Klubban került sor az Underworld Magazin első közönségtalálkozójára, melyet egy exkluzív Slogan koncert tett teljessé – sőt, szinte tökéletessé. A kapcsolódási pont nyilván adott Valachi Samu révén, aki újságíróként és fellépő zenészként egyaránt kivette a részét az eseményből, de a zenekar és hűséges tábora eleve remekül passzol egy ilyen békés, baráti hangulatú szakmai rendezvényhez.

A nyolcvanas évek második felében az értelmesebb kamaszok között mindent vitt a thrash metal. Divat is volt, meg világjelenség, a több évtizedes rock and roll lázadás legújabb, legfrissebb, aktuális változata. Lázadás – azaz valódi láz-adás –, mert a kóros társadalmi tünetek továbbra is határozott immunválaszt igényeltek. Így szerte a földtekén gitárt, dobverőt és mikrofont ragadtak a közlendővel és felelősségérzettel rendelkező lelkes tinédzserek, hogy kérdéseket tegyenek fel, vagy csak simán megénekeljék, hogy: b.sszátok meg, elég volt! Elég a környezetszennyezésből, elég a háborúkból, elég a megosztottságból! Elég a cenzúrából, elég a kontraszelekcióból, elég a protekcióból! Elég, hogy hülyének néztek és levágásra szánt nyájként karámokba tereltetek minket! Elég, hogy helyi kiskirályok óriási egói írják felül a közérdeket!

Mindez a késő Kádár-korban úgy nézett ki, hogy a kissrácok előbb alakítottak bandákat, minthogy megtanultak volna zenélni. Aztán persze rendesen belehúztak, és végtelen szorgalommal pótolták be, amit csak lehetett. Mert az üzenet fontosabb és sürgetőbb volt, mint a hangszeres tudás. Valamint már nem is bajlódtak a helyi hatalmasságokkal, meg sem próbálták az alkut a diktatúra haszonélvezőivel, inkább zsigerből kerülték meg a pártállami nyilvánosságot. A tehetősebbek stencilezett, fénymásolt vagy nyomdai plakátokat és fanzine-eket készítettek. Illegálisan, de bízva a szintén rockkedvelő ügynökök megértésében vagy az őseik érdekérvényesítő erejében. A többiek pedig kódexszerű, kézzel írt, másolt, majd nagy becsben körbeadott házi metalújságokkal terjesztették a sulikban és a tereken a kedvenceikkel kapcsolatos híreket, dalszövegeket és fordításokat.

Mindezt persze ma már sokan szégyellik. A szegénységet, a nyomort, a gazdagabb srácokból álló metalgócokhoz képesti partvonaliságot. Miként az olyan szájjal zajongó kvázi rockbandákat is, amelyek ugyan nem rendelkeztek hangszerekkel, de a helyi beton pingpongasztalra fellépve mégis végtelen lelkesedésről, elhivatottságról és hitelességről tettek tanúbizonyságot. Saját szerzeményekkel, saját szövegekkel, sajátos előadásmóddal. Bárcsak a tizedét megőrizték volna többségükben annak a tűznek napjainkra…

Ugyanide tartozik – amiről azóta szintén mindenki mélyen hallgat, és próbálja még a nyomokat is eltüntetni –, hogy a pesti thrasherek és a velük akkor még békés szimbiózisban élő hardcore punkok egy igen jelentős része borderline szindrómával, affektív pszichózissal és hasonló kórképekkel kerülte el a sorkatonaságot. Mert akkor valóban mindenki komolyan gondolta, hogy annyira szent a „ne ölj” parancsolat, hogy inkább jöjjön a földi pokol, a megbélyegzés, a bolondokháza vagy a börtön, de nem vonulunk be. Még a fegyverfogás sem fért bele az elveinkbe, az életvitelünkbe. Ma viszont már baromi ciki volna, és végtelen magyarázkodásra adna okot, ha előkerülne néhány korabeli zárójelentés vagy szakvélemény…

Szóval a maga módján mindenki fegyverkezett, mert a szó veszélyes fegyver, és próbálta a gondolatait terjeszteni, aminek akkortájt elsődleges fórumaként az élő zene, illetve a köré szerveződő közösségek és tevékenységek szolgáltak. Dél-pesti kölykök voltunk, többségében imrei srácok. Nyilván jól ismertük az olyan helyi és környékbeli amatőr bandák tagjait, mint a Leukémia, a Belfegor vagy a metalt kizárólag szájhangszerekkel megszólaltató Kazator. Sőt, természetesen mi magunk is zajongtunk, bízva abban, hogy egyszer talán nekünk is sikerül valami olyasmit alkotni, mint a kedvenceink: a Megadeth, a King Crimson, a Voivod, az Exodus, az Omega, a Pink Floyd és a többi, komoly mondanivalóval rendelkező progresszív zenekar. Persze hallottuk, hogy a kerület túloldalán, a Havanna lakótelepen is zúznak a helyi srácok. De koncertek és felvételek híján a Slogan egy-két évig csak egy furcsa név maradt számunkra. Meg egy falfirka, valamelyik betonház tetején.

Valamikor 1990 elején történhetett, egy kifejezetten barátságtalan, hideg napon, mikor az egyik iskolatársam a kezembe nyomott egy kazettát: „Nemrég kaptam ajándékba, de elhoztam neked. A te zenéd, biztosan örülni fogsz neki…” Ó, köszi – mondtam meglepetten, majd ránéztem a tokra. SLOGAN ’90: Message for/from Human Beings. Üzenet emberi lényektől, emberi lényeknek – ezt még az addig elszenvedett kötelező orosz ellenére is értettem. Ráadásul a kazettatokot kinyitva egy rendkívül igényes, az összes angol dalszöveg magyar műfordítását tartalmazó széthajtható borító fogadott. Aznap valamiért nem volt nálam magnó, így ki kellett várnom a délutánt, míg otthon végre le tudtam ülni, hogy figyelmesen végighallgassam.

Aztán az anyag annak rendje és módja szerint le is taglózott. Pontosan az történt, amire magam is vágyakoztam: a felvételeken az intelligens, technikás thrash ötvöződött organikusan a progresszív rock aranykorát idéző megoldásokkal. A szövegeket már hazafelé elolvastam. Erről van szó! Mi is pont ugyanígy érezzük, ugyanezeket tartjuk fontosnak. Ettől vagyunk frusztráltak és zabosak. A zenén persze érződött a házi jelleg, de a megmaradt nyersesség egyben erősítette is a hitelességet. Ilyen, abszolút nemzetközi szintű, technikás thrash kompozíciókkal addig csak az Undertaking és a Bedlam jelentkezett Magyarországon. A V12BB4U és a General Rejection után meg is lett a harmadik hazai dobogós produkció. Amellett, hogy nyilván sokakat, másokat is szerettem és kísértem figyelemmel.

A cucc másik fele még inkább ledöbbentett: rock, metal és punk stílusparódiák, amelyek pontosan azokat a glam rock, hair metal és buta black metal bandákat vették célba, akiket magam is nevetségesnek tartottam. Pál „Cika” Attila country nótáját egyébként ismertem, lévén az azóta sajnos elbontott kispesti Hattyú strandon már korábban is énekelték a kissrácok – de akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy az később a Slogan, majd a Szén zenekarhoz kötődik majd. Érdekes dolog a kimondott szó ereje. Mert a Cowboy sorait mi is dalolásztuk. Látszólag viccből, valójában azért, mert vágyakozó kamaszként nagyon is tudtunk azonosulni azzal, hogy a minket lekoptató jó csaj idővel meggondolja magát – aztán néhány évvel később, az egyik tabáni bluesfesztiválon magam is átélhettem ugyanezt a csodát. Lehet, még többet kéne a reményről, gyógyulásról, helyreállításról és a sok kis helyi Erdős Pétertől való anyagi függetlenségről is énekelnünk…

Mindenesetre nem lehetek elég hálás a kazettáért. Miután rongyosra hallgattam, lementem egy koncertjükre is, és nagyjából a harmadik számnál eldőlt, hogy egy újabb életre szóló kedvencet avattam. A színpadon három fő alak fogott meg. Leginkább a dobos, Wallachy Attila, aki olyan dolgokat ütött, ami üdítően hatott az akkori, jobbára ötlettelen sablonokból építkező hazai thrash mezőnyben – mély tisztelet a kivételnek! Egy ilyen alapra pedig stabilan lehetett építeni azokat a kontrollált káoszt a progresszív megközelítéssel párosító, rendhagyó kompozíciókat. Ráadásul a befogadhatóság érdekében feldolgozások és valóban humoros paródiák színesítették a műsort. Akkor még nem volt Irigy Hónaljmirigy, a Voga–Turnovszky duó meg nem értette a metalt. Sőt, ha nem tévedek, Molnár Imiék egyik első bulija éppen a Slogan társaságában volt a szép emlékű Tüzesvízben – talán még meg sem volt hirdetve, csak zenélt a vidám ifjúság.

Horváth Endriske gitáros volt a másik karakter, akinek a végtelenül szabad, szertelen és kreatív játéka, valamint előadásmódja egy életre megragadott. Cika és Bartucz Zöli hozták az echte metalhead karaktert. Wallachy Laci viszont úgy állt ki az élre, és adta elő az igencsak komoly kérdéseket feszegető számokat, hogy közben mindvégig lerítt róla a békés, szelíd személyisége. Úgy tudott szolidan thrash-üvölteni vagy paródiákat előadni, hogy valamiképp mégis megmaradt csendes szemlélődőnek, ráadásul ez a kettősség teljesen természetesnek hatott. Bencsik Samu óta nem volt ilyen fazon a színpadokon, aki amellett, hogy minden ízében megfellebbezhetetlenül rocker volt, egyidejűleg vitán felüli úriember is maradt. Száz szónak is egy a vége, végem volt, mint a botnak; csak lestem, hogy így is lehet, ilyet is lehet, ráadásul alig pár buszmegállónyira tőlünk.

Azóta eltelt 35 esztendő – hatalmak jöttek-mentek, itthon és külföldön, birodalmi szinteken és szerte a nagyvilágban, de érdemben nem sok minden változott. A világ nem lett jobb hely, miként az alapvetően az önzésre és gyarlóságra épülő emberi természet is változatlan. Nem véletlen, hogy vajmi kevés olyan művészi és szellemi műhely maradt meg, amely mindennek dacára is ennyire egyértelműen a gyűlölet- és erőszakmentesség talapzatán áll.

Aztán a Slogan többször is szintet lépett. Az egyik ilyen mérföldkő az volt, amikor a Horváth–Wallachy mag egyesült a Just együttes két zseniális muzsikusával, Juhász Rob gitárossal és Márkus Attila „Messer” basszerossal, akik ráadásul fazonban, emberi kvalitásukban és habitusban is remekül illettek a bandába.

Majd eljött az Úr 1992. esztendeje, a modern kori magyar rocktörténet egyik, ha nem egyenesen a legfontosabb csúcspontja, az első SunClub, ami végképp a legfelső polcra emelte a Slogant és holdudvarát. Addig is volt Not Club, TMC, Erőlködés Fesztivál, Heavy Metal Club vagy Fekete Lyuk – utóbbiban ráadásul az áldott emlékű Nagy Gyulának köszönhetően valóban az lehettél, aki vagy. Mert ő nem hagyta, hogy az önmagukat toleránsnak hívó kirekesztők bárkit is kipiszkáljanak a mássága, másként gondolkodása, másfajta világnézete miatt. Sőt, még az őt és a helyet sokszorosan meglopó Pillangót is visszaengedte, hiszen a szerencsétlen flótásnak nem volt hova mennie.

A SunClub azonban más, több volt. Abban a közegben nemcsak hogy nem cikiztek, nem bántottak, vagy adott esetben irgalmas szamaritánusként gondoskodtak a szükségleteidről, de a Józsefvárosi Klubban induló sorozat kifejezetten épített, inspirált, felemelt, sőt cselekvésre ösztönzött. Egyrészt fellépett ott, majd a Viking Klubba költözést követően az új helyen is akkori zenei élet krémje: Barbed Wire, The Bedlam, The Rain, Willow, Screen, Exit, Sonic Smell, Csigafröccs, Hecatomb, Szén, Jericho, Carmen, Black-Out, de még a Tankcsapda is játszott náluk a kommerszebb mezőnyből. Másrészt olyan programok, filmvetítések, kvízek, beszélgetések zajlottak ott – többségében színjózanul és a lehető legnagyobb békességben –, amilyenekre korábban sehol a metal színtéren nem volt példa.

Ezért volt, hogy szép sorban lehívtam a baráti köröm tagjait, ezért ajánlottam be a SunClub programjába a másik kedvencemet, a Leukémia együttest. Ezért készített a kérésemre a nagymuterom kézzel hímzett Slogan trikót és szimatszatyrot. Ezért adtuk le az Art Of Ego dalait az iskolarádióban, aminek egyébként súlyos következményei lettek.

De mivel a korai korszakuk és a SunClub emléke a mai napig inspirál, 2005-ben ezért készítettem az első rajongói honlapot. Minden demó, vonatkozó Feszültség és Metal Hammer szám megvolt, egy rakat egyéb cikkel, plakáttal és bootleggel egyetemben. Úgy éreztem, kötelességem közkinccsé tenni mindezt. Ugyanezért hívtam meg 2009-ben a leukémiás betegek ellátását támogató országos jótékonysági fesztiválsorozatra a zenekart – headlinerként, ahogy az egy valódi legendához illik. Szintén ez az adósságtörlesztés mozgatott, mikor 2015-ben sikerült a Hammer Recordsnál kieszközölnöm, hogy megjelenjenek a klasszikussá érett kazetták CD formátumban is. Máig hálás vagyok Hartmann Kristófnak, hogy miután az összes akkori kiadótól kidobtak a projekttel, a viharos viszonyunk ellenére is befogadta a Slogan-archívum egy jelentős részét. Majd elindult a csapat Moon-korszaka, megjelent egy korszakváltó, újabb album, és a történet folytatódott.

Azóta ismét eltelt egy évtized, javarészt felnőttek a gyerekek, a dolgok pedig igen sokat változtak. Nincs már SunClub, Fekete Lyuk, Hammer Records, Ummagumma oldal vagy papíralapú Rockinform – miközben új koncerthelyszínek, kiadók és lapok indultak. Egyikük, az idén első születésnapját ünneplő Underworld Magazin például egy példás közönségtalálkozót szervezett, ami olyan békésre, barátságosra és a jó értelemben vett családiasra sikeredett, hogy akkor is feltörtek volna a régi sunclubos élmények, ha nem a Slogan koncertje lett volna a fő attrakció.

Visszanéztem, rákerestem: idén 38 és fél éve járok zenés klubestekre, klubdélutánokra, rajongói- és közönségtalálkozókra, de minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen emelkedett és szelíd lelkületű rendezvényen a józsefvárosi sorozat óta nem jártam.

Adott egy friss orgánum, lelkes, hozzáértő stábbal. Tagjai közül néhányan egyenesen a hazai zenei újságírás abszolút csúcsához tartoznak, akiktől magam is sokat tanultam az évtizedek folyamán. Köztük van például Uzseka Norbi, akivel zsenge ifjúkorunk óta osztozunk a Slogan, a Bedlam, a Barbed Wire és a többi hasonló előadó iránti rajongásban. Zárójeles megjegyzésnek tűnik, pedig valójában fontos és egyben jelzésértékű, hogy mindhárom említett zenekar pólója feltűnt a sokadalomban. Méghozzá tíz-húsz-harminc éves, viseltes darabok. Olyan elkötelezett muzsikusok, bootlegerek, írók, kritikusok, gyűjtők és egyéb zenebarátok régi, kedves ünneplős ruhadarabjaiként, akik eddig is minden fontosabb állomásnál jelen voltak.

Szintén mellékes érdekességnek tűnhet, hogy a Slogan 2008-as visszatérését azért én írtam meg, mert Norbi valamiért mégsem tudott eljönni a pomázi Patak Fesztiválra. Nem hiszek a véletlenekben, így számomra is jelzésértékű volt, hogy végül az a koncertbeszámoló lett az első olyan írásom, amely a nyomtatott HammerWorld magazinban a saját nevem alatt látott napvilágot. Lénárd Laci nyilván nyesegetett kicsit rajta, de addig mégiscsak zenekari és kiadói közlemények, meg reklámszövegek szerepeltek tőlem a lapban, anonim módon, onnantól viszont néha-néha egy-egy zenekari ismertető vagy lemezkritika is, négy betűvel. Mígnem aztán úgy döntöttem, hogy jobb nekem a régi mederben, így visszaléptem kettőt a megszokott helyemre, a háttérbe.

Az Underworld stábja mindenesetre alaposan kitett magáért. Jelen volt szinte a teljes szerkesztőség, valamint a hazai metalszíntér számos neves alakja: zenészek, szervezők, fotósok, gyűjtők, kritikusok és újságírók. Hamar színes társaságok alakultak, ahol olyan témák kerültek terítékre – méghozzá olyan minőségben és szellemiségben –, amilyenekre 32-33 éve nem volt példa. Megkövetem, ha másnak esetleg igen, de én a SunClubok óta nem tapasztaltam ilyen miliőt. Mindezek mellett csodás merch- és ajándékpult várta a zenebarátokat, a vidám kvízjáték legjobbjai pedig nívós nyereményekkel gazdagodva térhettek haza. A svédasztal válogatott finomságokkal kényeztette az egybegyűlteket, amelyekért a szervezők nagylelkűségének köszönhetően ugyanúgy nem kellett fizetni, mint a koncertért vagy magáért a belépésért sem. Megsüvegelendő ez a fajta hozzáállás a partnerekhez, illetve az olvasói törzsgárdához. Miként megható volt az egész közösség kirívóan kulturált viselkedése is. A hab a tortán természetesen a Slogan fellépése volt, de a csapat nélkül is az év egyik legjobb délutánját zárhattuk volna. Mondom, írom ezt úgy, hogy évi 150-200 koncert mellé azért még mindig becsúszik pluszban 20-30 klubnap, illetve nívósabb sajtótájékoztató és közönségtalálkozó.

Mára eljutottunk oda, hogy a Slogan egy minden tekintetben családi, családias zenekar. Részint azért, mert Samu csatlakozásával immáron három Wallacy / Valachi játszik az együttesben. De az egész csapat egy nagy család, amelyben a prog-rock nagyágyúihoz hasonlóan időről időre előkerülhetnek régebbi tagok is. Ami ebbe a harmonikus, közvetlen légkörbe és az ilyenfajta magvas üzenetek közvetítésébe abszolút bele is fér. Itthon sem példa nélküli a dolog: elég csak a Solaris vagy az East kései koncertjeire és albumaira gondolni. Miként külföldön is akad rá példa, hogy bizonyos turnékra, lemezfelvételekre előkerülnek az őstagok, meg a főhősök gyermekei, családtagjai.

A bensőséges, családias viszony a közönséggel is abszolút megvolt. Miközben készítettem a videós bootleget, félszemmel hátra-hátra tekintgettem. Önmagában is jó volt látni a régi arcokat, az ünneplőbe öltözött lelkeket, a csillogó szemeket – de a legjobb mégis a zenekar tagjaival való kisebb-nagyobb interakciók, gesztusok, bólintások és összevigyorgások látványa volt. Hiszen a Slogan és hűséges közönsége már 35 éve is egy nagy közösségként működött, ahol alapvetően mindenki mindenkivel jó viszonyt ápolt, és ez szerencsére mára is megmaradt. Mert a szeretet és a kölcsönös tisztelet itt még mindig simán felül tudja írni mindazt, ami egy átlagos világi környezetben már betonbiztosan elválasztaná az embereket. Itt még mindig mindegy, honnan jöttél és kinek szurkolsz. Ez az érzés felemel és összeköt, teljesen függetlenül attól, hogy melyik politikai oldallal szimpatizálsz, honnan származol, miben hiszel vagy épp melyik vallást gyakorlod. Ami nem kis dolog egy ilyen alávaló kampány után, egy végletekig megosztott, hiszterizált országban.

Ennek megfelelően a legnagyobb természetességgel játszottak együtt a srácok, illetve váltották egymást a tizenhatlábú prog-metal machina régi-új tagjai. Két énekes, három gitáros, két basszusgitáros és egy dobos alkotja napjaink Slogan együttesét – ez a monumentális felállás a béke és a szeretet ereje miatt mégsem tűnt egy pillanatra sem zsúfoltnak. Még egy olyan, relatíve kis színpadon sem, mint amilyen a jelenlegi Gödöré.

A setlist önmagában is tanítanivaló, hiszen öt dalt kaptunk a Moon-korszakból, az Előbújhat minden állat című legutóbbi albumról (Vöcsök, Kapukód: B4zm3g Sl0g4n, Mé forog, mé lángol, Angyal, Villogó pillangó), és hatot a Sun-korszakból. Méghozzá az utóbbi esetében kettesével érkeztek a tételek mindhárom fázisból: a Message… első két dala, a Blind Flight és az Accident párosa, aztán az Art Of Ego nyitótétele, a Near To The Horizon és a címadó monstrum, valamint a Voluntary Swoon B-oldalának két remekműve, a Pendulum és a Branch. Mindezzel pedig egyúttal értelemszerűen a Forgotten Moods, a Special… kazetták, a Nincs album és az antológia is megidézésre került.

Szerencsére a két blokk nem különült el élesen egymástól, így lazán váltakoztak a kilencvenes évek és a kétezres évek opusai, miközben Lacika és a „skandináv rokon”, Rüjön Hönt is elő-előkerült némi ugrálásra, fejrázásra, vokálozásra vagy épp közös éneklésre. Természetesen Endriske is elénekelte a maga részeit – többnyire magor nyelven –, miközben minden egyes agyas szerzeményt hibátlanul végiggitározott.

A hangzásra nem lehetett panasz, miként Messer és Papp Lucu váltásai sem húzódtak el túl hosszúra. A háttérben alapvetően egy végtelenül egyszerű videó pörgött: a Slogan MoonClubos logója villódzott, illetve futott fel és le. De egy ekkora színpadon, egy ilyen népes formáció esetében nem sok értelme lett volna komolyabb vizuállal készülni.

Összességében egy csodás délutánt töltöttünk együtt, majd tovább robogtam az aznap esti, egyéb koncertes kötelezettségeim teljesítésére. Nagyon hálás vagyok a Teremtőnek, hogy néha még ötven felett is megélhetünk olyan felszabadult, örömteli és boldog pillanatokat, mint kölyökkorunkban! A foglalkozás elérte a célját. Pontosan az történt, ami némi kis parafrázissal az első Slogan kazettám élén olvasható: üzenetek emberi lényektől, emberi lényeknek.

Végül, de nem utolsósorban – ha már egyszer ennyire hosszúra és szentimentálisra sikeredett – szeretném ezt a beszámolót és magát az Underworld délutánt három olyan egykori társunk emlékének ajánlani, akik még nálam is jobban élvezték volna ezt a különleges közönségtalálkozót.

Az első Gaál Zoltán „Melák”, akivel nemcsak a Lyukba, a Kondorba, a Tüzesvízbe és a SunClubba jártunk együtt Slogan-re, de még a középiskolai osztályunknak kiadott növénynevelő feladatot is egy Wallachy Attilától vásárolt „osztálykaktusz” ápolásával abszolváltuk.

A második Forgács Péter „Sancho”, a Feszültség egykori főszerkesztője, aki szintén alapember volt a SunClubban, ráadásul az iskolarádióban is úttörő szerepet vállalt a Slogan, Bedlam, Barbed Wire vonulat művészetének kitartó terjesztésében. A legszebb emlékem az, mikor az Erőlködés Fesztiválon terpesztettünk vadul léggitározva, mielőtt még bármelyikünk egyetlen árva kortyot ivott volna.

A harmadik pedig a néhai Vitek Gábor történész, levéltáros és thrash hagyományőrző, a valaha élt legnagyobb Barbed Wire-fanatikus, akinek az ellentmondást nem tűrő, kedves kérésére a Leukémia, a Slogan és a Bedlam után negyediknek közösen elkészítettük az első SunClub-sztárzenekarának rajongói emlékoldalát is.

Mindhárman megérdemeltétek volna ezt az élményt! Remélem, találkozunk még!